Zöld a föld, az anyatermészet, amely nap mint nap éltet bennünket, embereket. A természet kapcsán pedig van okunk szembenézni saját, emberi természetünkkel is. Vajon képesek vagyunk-e  agunktól, belülről változni és változtatni. Elsősorban önmagunkon, s nem pedig a világon. Hiszen ha mindenki rendet tesz a saját portáján, és akár szomszédjaival karöltve segít másoknak is,  akkor egyensúly lesz a világban. Ne legyenek illúzióink: gondolatainkért, érzelmeinkért és tetteinkért mi magunk vagyunk a felelősek.

A fehér szín maga a levegő, a teremtett világ ártatlan tisztaságát adó láthatatlan erő, mely akarva-akaratlanul is összeköt mindannyiunkat. Mi mind ugyanannak a bolygónak a levegőjét szívjuk magunkba, és osztjuk meg egymással, az állatokkal, a növényvilággal és a Föld bolygó minden apró lakójával. Ez az az erő, amely mindannyiunkat éltet és összetart.

A piros szín az univerzumban létező legerősebb teremtő erő, a szeretet jelképe. Itt az idő, hogy befelé figyelve, egymással karöltve, szívből éljünk, gondolkodjunk és cselekedjünk. Szintén a piros szín kapcsán van alkalmunk elmerengeni őseink hagyatékán, az ereinkben csörgedező véren, amely fizikális szinten is összeköt bennünket létezőket, földlakókat. Csak rajtunk múlik, hogy hallgatunk-e a belső csendre, és ebben a csendben meghalljuk-e a szívünk minden egyes dobbanásában lüktető segélykiáltást, amelyet a földanya suttog fülünkbe nap mint nap. A huszonnegyedik órán is túl vagyunk, s csak akkor lesz esélyünk a gyökeres változásra, ha egymás kezét fogva egy lélekcsalád tagjaiként nézünk szembe a jelen és a jövő kihívásaival.

Bízom abban, hogy a hasonló impulzusok is közelebb vihetnek bennünket belső önmagunkhoz. Hiszen földi létünk egyik alapköve a boldogság keresése, amelyhez az út befelé vezet. Egyszeretet alapú társadalomban, ahol minden érző lény együtt rezeg, nincsen szükség magyarázatokra és iránymutatásokra. Pusztán együttes létezésünk lehet a bizonyíték arra, hogy van remény, van kiút ebből a jelenlegi vészjósló élethelyzetből.

A döntés a mi kezünkben van, hogy milyen társadalmi értékeket és bolygót hagyunk örökségül az utánunk jövő nemzedékeknek. Szellemi diófák ültetésére van most égető szükség, amelyek gyümölcsét meglehet, mi nem élvezhetjük, de annál több örömöt és boldogságot szereznek majd gyermekeinknek és unokáinknak.

Ez a közös örökség lehet az emberi szeretet, az örökmozgó “perpetuum mobile”, amely túlmutat egónk korlátain, s ha megosztjuk egymással, igazán gazdagnak és boldognak érezhetjük magunkat.

Oravetz Dániel jegyzete Poller Imre gondolatai mentén