„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld.” Zsoltárok 46:10 (46:11)
„Testmozgásokkal és fantáziákkal ne tévesszétek össze az igazi elmélyülést. Elég, ha leteszitek a fejeteket az asztalra és otthagyjátok, ottfelejtitek azt, elmétek minden szüleményével együtt.” (Bernadette Roberts)
Úgy vélem, létezik külső csend és belső csend; de ez a megállapítás a legkevésbé sem axiomatikus, hiszen tartalmánál fogva máris beléptet abba a szubjektív tartományba, amelyben jelen írás nagyobb részében meg is marad. Ezt jobb, ha előre bocsátom.
Az előbbit a fizika és élettan ismeretanyaga alapján jól tudjuk definiálni (eredendően szeretünk definiálni). Vannak, akik keresik a külső csendet és vannak, akik kerülik-félik, de úgy hiszem, nincsen olyan ember, ki ne tapasztalta volna már meg élete folyamán. Az utóbbi viszont már nem a tudomány hatókörébe esik – a belső csönd tisztán metafizikai fogalom. Még helyesebben: a metafizika tartományába szükséges sorolnunk. Ta meta ta physica – és innentől fogva végképpen nincsenek valódi fogódzók, biztos támpontot adó definíciók, megmérhető és kizárólag a matematika nyelvén leírható dolgok és jelenségek. Mégis körberajzolható egy régió, amelyben a láthatón, érzékelhetőn és mérhetőn túli mégis valósággá válik: ez a szubjektív tartomány. Ken Wilber bal felső kvadránsa. Ide a döntően monologikus eszközökkel élő tudomány már nem hatol be, viszont az egyén minden belső megélése, tapasztalása, érzése, érzékelése, emléke és gondolata jelen van e láthatatlan tartományban, amely tartalomnak legalábbis egy része dialógus formájában egyébiránt feltárható, és a dolog ilyetén végiggondolása után mégiscsak ki kell jelenteni, hogy a teremtett valóságnak éppúgy és éppolyan része és részese, mint a mérlegre tett, apróra szabdalt, mikroszkóp alá gyömöszölt matéria.
A külső csendet nem szabad összekeverni a belső csenddel. Az előbbi tehát objektivizálható, míg az utóbbi csakis az egyéni tapasztalás keskeny útján keresztül érhető el. A világnak van az externális térfele, amelyet már legalább ötszáz éve mind hevesebben méricskélünk és vagdosunk miszlikekbe (miközben gőgünk egyre tekintélyesebb méreteket ölt), ezt detektálják érzékszerveink, az innen bejövő információkat dolgozza fel analitikus elménk és ez a külső csend forrása is - ámbár Hamvastól tudjuk: „Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.”.
E mellett ott van az internális régió, amelyről beszélni mára már bizonyos körökben és bizonyos szinten nem pusztán kellemetlen, hanem egyenesen téveszmének minősíttetik. Kóros jelenség, miképpen az egy tüdőgyulladás vagy egy vesedaganat. De ettől most el kell tekintenünk, hogy ezen írást folytatni érdemes legyen, elvégre a témánkul választott belső csönd kerete, otthona, origója éppen ez a belső „táj”.
A csend forrását keresve érdemes a nagy, tradicionális civilizációk metafizikai tudásanyagára tekinteni. Példaképpen, a taoizmus Wuji (無極) fogalma vagy a kabbala Ain szava mind elvezetnek meglátásom szerint e forráshoz. A Wuji a polaritás-mentes végtelen tér, amelyből a Taiji, a Yin és Yang, egyszóval minden létező ered. Első említése a Tao Te King-ben lelhető fel.
Wuji – a teljes üresség, a határtalan űr, a nyugalom
Lao-ce a következőket írta a Tao Te King-ben: „A Dao egy üres edény, / Használható, de soha nem telik meg. / Mélységes, mint minden létező forrása; / Sötét és homályos. / Nem tudom, ki szülte; / Megnyilvánulása az Ég Urát megelőzte.” (4. vers)
„Anyagból edényt formázol: / Ahol semmi nincs, / Ott van, mitől az edény használható.” (11. vers, részlet)
„Tágítsd az üresség határát; / Maradj mozdulatlan, csendes; / Növekszik minden; / Figyelem, ahogy visszatérnek.” (16. vers, részlet)
Az Ain a nem-anyagi végső üresség, az Ain Soph a végtelen, határtalan, az idő fölötti már egy lépéssel közelít a megnyilvánuláshoz, majd a következő állomás az Ain Soph Aur, másként a Határtalan Fény, az Isten (az üres korona a kabbala legfelső erőközpontjában).
Nagyon hosszasan lehetne írni a kabbalista Életfáról, de ami most a legkiemelendőbb, hogy felmutatja: a Teremtést megfordítva, az ember visszajuthat Istenhez. Másként fogalmazva az ember önmagán keresztül képes eljutni az Unio Mystica állapotába. Ha úgy tetszik: a befelé fordított fókusz elválaszthatatlan a benső csend megtapasztalásától.
A kulcsüzenet: a lefelé megnyilvánuló Abszolútum stációinak ismerete megmutathatja a visszafelé vezető, szent utat a kereső, nyitott szívű ember számára.
A hindu filozófia szerint ténylegesen és személyesen kell megtapasztalnunk, hogy minden, magunkat is beleértve, brahman. Ezt az élményt hívják moksának vagy ’felszabadulásnak’ és ezt tartják a legfőbb hindu tanításnak.
Ramana Maharsi mondotta: „(…) A világ Brahman.”
Szuddhódana, a sákja nemzetség királyának fia, Sziddhártha Gautama, másnéven Buddha szerint a teremtett világ (amit magunk teremtünk tudatunk aktivitása révén) a nem-létből a létbe belépő (és onnan visszajutó) lételemek (dharmák) sorozata. Egy dharma felbukkanása kiváltja egy másik dharma megjelenését, miközben önmaga visszasüllyed a nem-lét állapotába.
A dharmák az Ürességből (súnjatá) bukkannak elő, amely maga a szellemiség, a tiszta tudat. Ha az ebben rejlő lehetőségek megnyilvánulnak, megindul a teremtés.
Amikor a végső valóságról beszélünk, külön kell venni az említett Ürességet és külön a Formát. A nem-változó, sosem-született, örökkön-fogva létező végső valóság: az Üresség (a tiszta tudat). Ebből kiindulva lehet úgy is fogalmazni, hogy a tiszta tudat egy nyílt, tiszta tér – megszemélyesítve ezt a teret nevezhetjük Istennek is. Ebben az Ürességben bukkannak fel a Formák, a jelenségek – e formavilágban (Szamszára, létforgatag, Természet) megkülönböztethetünk durva és finom formákat. Az Üresség és a Forma egysége képezi a nonduális megvilágosodást; e ponton is megjegyzendő, hogy világosan el kell tudni különíteni az intellektuális megértést a megtapasztalás sokkalta magasabb rendű élményétől.
(Üresség és csend – úgy hiszem, egymástól valamiképpen elválaszthatatlan fogalmak. Átszövik egymást. Feltételezik egymást; és az Ürességben felsejlik a csend ösvényén keresztül a Minden örökkévaló tánca: részecskék, húrok, qi és prána – amelyek, ne feledjük, pusztán csak szavak, de mögöttük ott a teljes Valóság. Tudatállapotok, létezés, rezgés, hullámzás, csend.)
Amikor eljutunk keleti irányból az Üresség fogalmáig, érdemes megvizsgálni, hogy a nyugati tudományos világképben vajon jelen van-e valamiféle ehhez fogható nézőpont, fogalom. E kutakodás első lépései Niels Bohrhoz és Werner Heisenberghez vezetnek, akik az 1930-as években publikálták a Koppenhágai Modell elméletüket, ami szerint az anyagot alkotó részecskék valószínűségi hullámként viselkednek, amelyek a tudatos megfigyelés hatására (!) összeomlanak, ezáltal hozván létre az anyagot alkotó pontszerű részecskéket. Ebből a nagyon izgalmas felvetésből az a következtetés is levonható, hogy mindenki másként tapasztalja a valóságot, így tehát a tudatunktól független, tökéletesen objektív valóság nem is létezik (Fred Alan Wolf). A tapasztalás tehát szubjektív dolog – amit egyébiránt Einstein is felvetett.
Fritjof Capra írja: „Az az elképzelés, hogy a fizikai dolgok és jelenségek egy mindent átható, alapvető entitás átmeneti, ideiglenes megnyilvánulásai, nemcsak a kvantumtér-elmélet egyik fő sajátossága, hanem a keleti világnézet központi gondolata is. Einstein elméleteihez hasonlóan a keleti misztikusok is úgy tartják, hogy ez a mindent átható alapvető entitás az egyetlen létező valóság, s ennek a valóságnak minden megnyilvánulása csupán átmeneti jellegű és illuzórikus. (…) A hinduk brahmanját, a buddhisták dharmakayáját és a taoisták taóját tekinthetjük talán a végső, egyesített mezőnek, amely nemcsak a fizikában tanulmányozott jelenségeknek szolgál alapul, hanem minden létező jelenség végső alapja.”
Az ezoterikus keresztény világszemlélet (bingeni Hildegard, flüei Miklós) is alapul veszi a megnyilvánulatlan Isten(ség)et; ebből lép ki a megnyilvánult személyes Isten, és létrehozza a megnyilvánult világot, amely négy fő síkra osztható: az isteni, kauzál, asztrál és fizikai síkokra.
Jálics Ferenc az ima/meditáció fejlődési soráról így ír: van az elmélkedő (diskurzív) meditáció, amelynek során szent könyvek, írások sorain töprengünk. A következő szint az érzelmi ima, majd végül a szemlélődő (kontemplatív) meditáció megtapasztalásához juthatunk el.
Ki kell térni e ponton a csend témáját mélységesen érintő figyelmeztetésre: legyünk tisztában a pax perniciosa (veszélyes béke) fogalmával és állapotával. Úgy lehetne talán körbeírni, hogy ez a relaxáció csendje, de itt még nem szabad megállnunk, bármilyen kellemes érzések is járnak át eközben minket. Lehetséges, hogy nem pontos a következő megállapítás, de talán segíti a megértést: a belső csendnek is vannak szintjei és minőségei, amelyeket csakis tapasztalati (gyakorlati) úton ismerhetünk meg, semmilyen más út erre nézve nincsen.
Jálics atya azt tanácsolja, mindent mondjunk el őszintén Istennek, akár a bennünk lévő zavarodottságot is legyünk képesek kifejezni Neki – így ismerhető fel a saját állapotunk és ez a kezdete a változásnak. A beszélgető ima útján eljutunk tudatalattink kifejezésére, majd nemesebb érzelmek jelentkeznek és ekkor megérezzük Isten szeretetét. Merjük a rossz hajlamainkat is a felszínre hozni, hogy lassan szerteoszoljanak, és akkor, sokkal mélyebbről feltör az igaz szeretet. Ekkor már elég érettek vagyunk a kontemplatív, néma hallgatásban elmerülő imára és meditációra.
Jack Kornfield írja, hogy a „szeretet az éntelenségből születik”. Bizonyos nézőpontból véve a fentebbi sorokkal mélyen rokon gondolat ez és érdemes rajta elidőzni. Buddha egyik alaptanítása az Én-telenség (anátman vagy anattá), aminek tömör lényege szerint önmagunk létezése nem igazolható, az Én-személyiség pusztán illúzió. Az Én-telenség mindig jelen van – és bármely pillanatban gyakorolhatjuk az elengedést. (Kalu Rinpocse mondotta: „Ha ezt megérted, belátod, hogy semmi vagy. Ha pedig semmi vagy, akkor minden vagy.”)
A buddhizmusban a praxis felől nézve alapvető az összeszedettség állapotának gyakorlása: az összeszedettség megszabadíthat minket a korlátozott énérzettől. Akkor fejlődik ki, ha teljes szívvel elköteleződünk egy tárgy vagy tevékenység mellett. Tudatosságunk elmélyül és eggyé válik a tárggyal, amelyre az összeszedettség irányul. Irányíthatjuk fókuszunkat szabad akaratunk szerint gyertyafényre vagy a légzésünkre, egy imára, mantrára vagy egy érzésre is akár. Odaadás és számos ismétlés szükséges, hogy elérjük a megtisztulás állapotát, miközben újra és újra elengedjük a feszültségeket és a gondolatokat. Az elfojtás nem segít. Minden nagy tradícióban megtalálható a belső fény fogalma – amely idővel és ezen az úton jelenik meg az emberben (a buddhizmus huszonötféle belső fény-minőséget különít el). Amikor e fény felébred bennünk, boldogság jár át és képessé válunk belépni a mélységes csönd állapotaiba, amiket dzshánáknak nevez a buddhista tanítás. A meditációval fokozatosan megnyílunk a tudat misztikus dimenziói előtt.
A megvilágosodás felé vezető kaput nyitják meg a dzshána-állapotok, amelyek két nagyobb csoportra oszthatóak: az elmélyedésre és a belátásra. (Ezek olyannyira fontos állapotok, hogy e fogalmat Kína és Japán is átvette csan és zen néven.) Úgy lehet ezen – jól definiált – állapotokban elmélyedni, amiképpen a mélytengeri búvár süllyed egyre alább. Ami viszont nem összetévesztendő: az ő csendje még csupán külső csend, míg a dzshána-szintek a belső csend tapasztalását adják.
Héjjas István egyik esszéjében (Meditációs módszerek a théraváda buddhizmusban) röviden összefoglalja a dzshána-állapotokat: az első szinten a tudat jellemzője az öröm és boldogság érzése, ami közben működik a szavakban és fogalmakban való belső gondolkodás, de az érzékszervek átmenetileg ki vannak kapcsolva. A második szinten a fogalmi és verbális aktivitást felváltja a tökéletesen tudatos éberség. A harmadik szintre a felülemelkedett, higgadt, békés boldogság (upékhá szukha) jellemző, míg a negyedik szinten a boldogság érzését felváltja felülemelkedett egykedvűség (upékhá) és ebből bontakozik ki a négy nem-anyagi létsík megtapasztalása: a határtalan téré, a határtalan, tiszta tudaté, a semmié (annak tapasztalása, hogy a tudat alapvetően üresség), majd a sem-észlelés-sem-nem-észlelés létsíkjáé (a nem-tapasztalás állapota).
Szorosan idetartozik a természetes emberi boldogságot leíró négy ragyogó lakhely: a szerető kedvesség, az együttérzés, az öröm és az egykedvűség vagy béke. Másként ezeket tudatállapotoknak is nevezhetjük, amelyek gyakorlással érhetőek el és az ide vezető út összekapcsolódik a fentebb leírtakkal.
Adyashantitól idézve: „Ha képes vagy elengedni az összegyűjtött tudást, egy teljesen más létállapotba kerülsz. (…) A titok csak akkor tárul fel jobban, ha lemondasz az irányításról. (…) Üres vagy, csak a tudatod létezik. (…) Ebben az ürességben megízlelheted, milyen is a létezés. (…) A létezés az egyetlen állandó (…).”
Összefoglalóan: ami a fenti sorokból következik, hogy egyfelől a csend fogalma többféle minőséget ölel fel. Létezik fizikai vagy éppen biológiai eszközökkel leírható csend, de van ugyanakkor egy pusztán az egyén által megtapasztalható csend-minőség(skála) is, amely egyfelől további szintekre/állapotokra osztható, másfelől összekötő hidat képez(het) a Végső Valóságnak nevezett, metafizikai tér és a kontemplatív gyakorlatot végző egyén között. Kulcsa lehet a Külső és Belső tér közti „kapunak”, összeköttetés a mélységes múlt és a most között. A belső csend öröktől való és minden pillanat egy lehetőség arra, hogy elszántsággal és a tudat irányításával ezt átélhessük. E tapasztalatban feloldódva a kinn, benn, volt és lesz szavak elveszítik értelmüket és jelentésüket; végső soron pedig a - mi kultúránkban krisztusinak is nevezett- szeretet a lélek legmélyéig tölthet el ebben a valódi átváltozásban bennünket. Egy magasabb „platformra” kerülés által. A szív végtelen terének csöndjében megpihenve, hazatalálva.
Ságodi László
Felhasznált irodalom:
Szász Ilma: Az élő fény árnyéka (Kőröspatak Kiadó, 1997.)
Szász Ilma: Az Úr ruháját hordja minden (Felelős kiadó: Jakab István, 2001.)
Dr. Héjjas István: A keleti vallások filozófiája és világképe (Anno Kiadó, 2007.)
Dr. Héjjas István: Ezotéria és/vagy tudomány (Tarandus Kiadó, 2012.)
Fritjof Capra: A fizika taója (Tericum Kiadó, 1990.)
Jack Kornfield: A bölcs szív (Ursus Libris, 2017.)
Charles Q. Wu: Imigyen szóla Laozi (Kossuth Kiadó, 2019.)
Hamvas Béla: Patmosz I.
Ken Wilber: A Működő Szellem rövid története (Ursus Libris, 2009.)
Gánti Bence: A buddhizmus lélektana, spiritualitása, irányzatai (Kossuth Kiadó, 2014.)
Adyashanti: Az üresség tánca (Édesvíz Kiadó, 2008.)