Óvodás koromban azt mondtam, ha majd “nagy nő” leszek, akkor minden nap szoknyát és kopogós cipőt fogok hordani. Ha tényleg a tűsarkú jellemzi valódi nőiségünket, akkor kijelenthetem: még mindig csak “kiscsaj” vagyok.

Néhány éve olvastam egy “önfejlesztő” cikket az igazi nőkről, pontosabban arról, hogyan válhatunk csajokból valódi nővé. A pontok között természetesen szerepeltek a szokásos tézisek: "a mosoly és a kisugárzás a legfontosabb, hiszen így hozhatjuk ki a maximumot magunkból”. Az írás szerint az igazi nőnek van saját illata és karórája is: egy minőségi parfüm és egy stílusos óra a nőiség titka.

Azóta sokat gondolkodtam ezeken a sorokon, és annak ellenére, hogy minden reggel felhúzom a csuklómra az órát és diszkrét illatfelhőt spriccelek magamra, nem ezt érzem a nőiség évezredes misztériumához tartozó megfejtésnek. Sőt, émelyítő aromák ide vagy oda, nem mindig ébredek azzal a tudattal, hogy: de klassz, nő vagyok.

Hogy mitől leszünk igazán nők, talán nem olyan egyszerűen örökölhető vagy tanulható, mint a nagymama jól bevált csuszatészta receptje, ám a valódi nőiség szerepéhez kapcsolódóan mindig volt aktuális elképzelésünk: olykor teljesen átírtuk az eredeti forgatókönyvet, néha csak új variációkat fűztünk a szövegkönyvünk meglévő sorai közé.

Sokak számára ismerős lehet az érzés, amikor a hétvégi strandolás előtt kilakozott körmökkel (szigorúan csak átlátszóval), a kétrészes fürdőruha fölé húzott, anyáéhoz kicsit hasonlító pörgős-forgós szoknyában, a tegnapi fonatoktól göndörödő fürtökkel a legbüszkébb, legcsinosabb kis-nagy nőként vonulunk a gyöngykavicsos parton az egy gombóc csokoládé fagyiból kiálló rolettinket ropogtatva.

A csinos nő képe után a következő mintánk a tanult nő lesz, és az iskolával meg is érkeznek az első komolyabb elvárások. Legközelebb az érettséginél érezzük, hogy egy újabb mérföldkövet teljesítve megérkeztünk a felnőtt nők állomására, ami úgy sejtjük, talán már nyugodtabb időszak lehet.

A világ, környezetünk elvárásai, társadalmi és családi sémák között keresgéljük évekig a Nőt: kutatjuk tanulásban, megleljük karrierben, elveszítjük magánéletben, megtaláljuk újrakezdésben, felfedezzük gyermekeinkben.

Elkészül az első bögrés mákos süti, az első pattogós nokedli, kulcsot másolunk a közös otthonhoz, életben tartjuk az orchideánkat, fehér ruhában vonulunk oltárhoz, pirosban ropjuk az asztalon, csipkés fehérneműbe bújunk évfordulóra, tapétát választunk a gyerekszobába, adományt küldünk az állatmenhelynek, önkénteskedünk, fát ültetünk, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, önállóan kukába szórjuk a lelki szemeteinket, ügyesebben vezetjük az 1.4 Polot, mint Hamilton a Mercit, előléptetnek, elnyerjük az év legjobb dolgozója címet, felragasztjuk a gyerekektől kapott mágnest a karcolásra a hűtőn: “legjobb anya”.

Igazi nő akkor leszel, ha: “tudsz galuskát szaggatni, kelt tésztát sütni, van diplomád, van szakmád, bír a főnök, megélsz a fizetésből, sikeres karriered van, kutyád/macskád van, férjed van, gyereket nevelsz, kosztümöt hordasz, magassarkút viselsz, sportcipőben edzel, tudatosan eszel, jótékonykodsz, jól élsz otthon”.

Szerintem pedig abban a pillanatban vagyunk valódi nők, amikor megtanulunk elszakadni kötelező szerepeinktől, a külső elvárások mókuskerekétől: amikor ráébredünk, hogy a cél nem lehet kényszerített, hanem kizárólag mélyről jövő, ösztönös és hiteles.

Azt hiszem, akkor éreztem magam először nőnek, amikor már nem akartam folyamatosan “olyan” lenni, hanem kizárólag “ilyen”, hiszen saját elvárásainknak megfelelve vehetjük észre a Nőt, akit évek óta kerestünk és végig ott volt az önfejlesztő könyvek, javaslatok, szükségszerű döntések, külső akaratok mögé bújva.

A mai napig tanulok a kislánytól, akit nem érdekelt a csokifagyi a szoknyán: boldogan szaladt végig a parton, nem szeghették kedvét a foltok. A kiscsaj, a legigazibb nő, aki egy percig sem félt önmaga lenni.

Sulyok Georgina
Fotó: Domján Attila