Az életet élni kell. Ahhoz pedig bátorság kell. Ki kell mondani, mit szeretnénk megvalósítani az életben, kik szeretnénk lenni. És ahhoz tenni, cselekedni kell. Bertalan Meli egy boldog, önazonos ember! Mert szeret élni. A tánc, az írás, az utazás formálják, alakítják.

Tánc a tévé előtt

A családomban nem volt hagyománya a művészetnek. Volt ugyan rá némi törekvés, de mindig inkább csak a felszínét kapargattuk. Papa nagy álma volt, hogy a Herendi Porcelángyárban dolgozhasson festőként, de az édesapja ezt nem tartotta biztos pályának, így végül a téglagyárban kötött ki. Később mamával a falusi bálokban néha felléptek: papa harmonikázott, mama énekelt. Ha vissza kellene vezetnem valamire a művészet iránti rajongásomat, azt hiszem, az valahol itt gyökerezne. Engem viszont legerősebben egy másik ága érintett meg: a tánc. Gyerekként folyamatosan otthon produkáltam magam, pörgős szoknyában utánoztam a néptáncosokat, tipegve próbáltam lemásolni a Billy Elliot kis balerináit vagy nagy beleéléssel ír szteppeltem.

Emlékszem, ahogy nyolc évesen a tévé előtt illegek, miközben a fejemben egy képzeletbeli jelenet forog, amint a jövőbeli énemet arról faggatják, hogyan lett belőle táncos, és én elmesélem, hogy már négy évesen is imádtam táncolni. Jól sejthető, ebből a jelenetből nem lett semmi. Hacsak nem annyi, hogy felnőve én lettem a riporter, aki kérdez, az interjúalany pedig egy nálam jóval tehetségesebb személy.

Hogy miért nem lettem végül táncos, annak leginkább két oka van. Egyrészt, mert jobban szerettem az édességet, mint a sportot, a genetikai ötös lottót viszont nem nyertem meg. Másrészt, mert ahogy a papám esetében, úgy nálam sem merült fel, hogy ez valóságos opció lenne. Falun éltünk, középosztálybeliként, arra, hogy különórákra járjak, se elég pénzünk, se nagyon lehetőségünk nem volt. A szüleimtől azt az útravalót kaptuk a nővéremmel, hogy legyünk jó tanulók és végezzünk egyetemet, mert úgy a legkönnyebb kitörni.

Bár látszólag belenyugodtam ebbe, és talán nem is lettem volna elég tehetséges a profi tánckarrierhez, annyira nem volt könnyű elengedni ezt az álmot. Amikor eljött a felsőoktatási felvételi ideje, hangosan zokogtam a nagy kék könyv felett, akkor igazán tudatosítva magamban, hogy soha nem leszek táncos, nem fogok koreografálni vagy táncszínházat létrehozni. És azért is, mert fogalmam sem volt, ha nem ez, akkor mi lehetne az én utam. Azt már akkor is tudtam, hogy olyan munkát nem akarok, ami jól fizet, de utálom.

Átsasszészni a média világába

Szóval, lett belőlem újságíró. Mióta az eszemet tudom, a betűk megszállottja vagyok. Hétévesen már anyu régi, ötödik osztályos olvasókönyvét bújtam, nagy lelkesen olvasva Kukorica Jancsi kalandjait, és általában ma is előbb lakok jól betűkkel, minthogy megreggeliznék. Imádom az izgalmas történeteket, amelyek teljesen magukkal ragadnak, és amelyek után már nem tudsz ugyanúgy nézni a világra, mert téged is átalakítanak. És az egyik legjobb ilyen történetet egy magazinban olvastam. Egy magyar lányról és nemzetközi barátairól szólt, akik három Trabival Budapestről Kambodzsáig vezettek, útközben adományokat gyűjtve a helyi gyermekvédő alapítványoknak. Azt mondtam, én is ilyen inspiráló történetekről akarok írni. Amelyek bebizonyítják, hogy a világ igazából fantasztikus hely, tele jó arccal. Vagy, ha vannak is árnyoldalai – mert nyilván vannak –, ahelyett hogy csak a hátsódon gubbasztasz a dobozra tapadva, elkezdhetsz odafigyelni és tenni valamit.

Voltak a környezetemben, akik nem igazán pártolták az ötletemet, merthogy éltanulóként, erős nyelvtudással többre is képes lennék. Az emberek fejében sokszor él egy kép, hogy az újságírás az, amit a bulvárlapokban látnak. Én szeretném bebizonyítani, hogy az újságírás ennél sokkal több, és ha igazán jól csináljuk, előrébb lendítheti a világot. Ráadásul addigra elegem volt abból, hogy csak a stréber, koravén lány legyek, aki teljesíti a tanárok elvárásait, de a kortársai kicsúfolják. A fejemben élt egy kép a vagány, talpraesett Meliről, aki a félelmeit és mások meggyőződését sutba vágva megvalósítja az álmait, bátran belevág a kalandokba, egy kissé bohém és nagyon szeret élni, úgyhogy elkezdtem szépen efelé lépdelni.

Három évet töltöttem Szombathelyen, és bár nem volt mindig minden felhőtlen, életem egyik legszebb időszaka volt. Csodás élményeket, barátokat szereztem, és a szakmáról is sokat tanultam a kötelező rádiós gyakorlat és az önként vállalt egyetemi újságírás révén, annak ellenére, hogy a képzést sok kritika érte a harmadik év végére, és a médiatörvények is épp akkoriban kezdték átrajzolni a hazai oktatást. Ezt követően aztán egy látszólagos kitérő következett. Mivel további elméleti helyett inkább gyakorlati tudást szerettem volna szerezni, és úgy éreztem, a mesterképzésben ezt nem fogom megkapni, teljesen logikusan, jelentkeztem egy kétéves színháztudomány mesterszakra Veszprémbe. Oké, a talpraesett Meli elképzelésből nyilván nem ez következne, de mindenki életében vannak következetlenségek. Talán kevesen gondolják rólam, mert általában optimista vagyok, de hajlamos vagyok a depresszióra és önmagam lekicsinylésére, és abban az időszakban, amikor ismét választanom kellett a jövőt illetően, főleg családi okokból, nem voltam éppen a legjobb passzban. Úgyhogy választottam egy utat, ami megint a művészethez kötődött.

Utólag egyáltalán nem bánom, hogy így tettem, mert a maga módján ennek köszönhető az, ahol most tartok. Mivel az egyetemi szakmai gyakorlatunkat újságnál is tölthettük, jelentkeztem ahhoz az online portálhoz, ahol az egykori szaktársam is dolgozott, és ami aztán a gyakornokság majd egy rövid fővárosi kitérő után a munkahelyemmé vált. És ha a színháztudományi kitérőmre azt mondtam, nem bántam meg, akkor ezt sem. Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokáig úgy képzeltem, az egyetem után majd Budapesten dolgozom, egész pontosan, ha megértem rá, az ELLE-nél, vagy utazó újságíróként. Nyilvánvalóan a fővárosban töltött kis időmben nem értem meg rá, és ez nem is baj. Annyi mindent kaptam azzal, hogy visszajöttem Veszprémbe és bizalmat szavaztak itt nekem: lehetőséget, hogy kipróbáljam magam online és print szerkesztőként is és egy kicsit a saját arcomra formáljak egy magazint, hogy interjúzhassak egy doktornővel, aki Ugandában önkénteskedett vagy egy sráccal, aki megmászta a Kilimandzsárót. Hogy leszervezzek egy közösségi estet; kijussak Franciaországba; egy cikkemnek köszönhetően barátságot kössek egy rendkívül inspiráló utazó bloggerrel; elkezdjek megtanulni videót vágni, vagy nem utolsó sorban egy baráti csapat tagja lehessek. És hát, még mindig lehetek egyszer utazó újságíró is.

Bárányszámlálás helyett történetírás

Amikor elhatároztam, hogy követni fogom az álmaimat, egy másik dolgot is elhatároztam. Egész pici korom óta történeteket gyártottam a fejemben. Alvás előtt én nem bárányokat számoltam, hanem ezeket szövögettem. Továbbírtam a sztorikat, amiket olvastam és láttam, akár valami egészen másat kihozva belőle. Aztán egyszer csak kitaláltam, mi lenne, ha egyet meg is írnék ténylegesen, és nemcsak újságíró lennék, hanem író is. Háromszor rugaszkodtam neki azon a nyáron, de kicsivel több mint egy év múlva készen volt a regényem. Iskolai dolgozatokon kívül soha nem írtam semmit, se verset, se novellát, nem sok tapasztalatom volt még az élethez, úgyhogy tele van az első regények tipikus gyerekbetegségeivel és naivitásával, de azért néha megengedem a maximalista énemnek, hogy büszke legyen rá.

Azóta írtam egy novellát, ami megjelent egy antológiában és egy drámát egy egyetemi kurzusra, illetve két másik megkezdett regényem várja a folytatást. Az egyik kezének elengedésébe már belenyugodtam, a másikért még küzdök. Megálmodni és szavakba önteni egy történetet, a semmiből alkotni valami egészen varázslatos. Olyankor észre sem veszed a külvilágot, csak te vagy, meg az adott jelenetet és a karaktereid egy zajmentes burában. Olyan érzés, mintha képes lennél átteleportálni magad egy másik világba. De mostanában nem igazán sikerül a dimenzióugrás. Ez szomorú, mert imádom ezt az érzést, és amikor látom, hogy minden gyötrelem ellenére megszületik egy működő jelenet. Időnként azzal áltatom magam, azért nem megy most az írás, mert annyi mindenen jár az eszem, a folyton pörgő információáradatban nehéz megtalálni a nyugalmat, ami az íráshoz kell, és ezen a maximalizmusom sem segít, vagy csak egyszerűen egy olyan szakaszában vagyok az életemnek, amikor a fikció helyett inkább a valóság izgat. De néha megszólal egy gonosz kis hang a fejemben, hogy vajon nem arról van-e szó, én csak az ideába vagyok szerelmes és a fellángolásom eddig tartott. Remélem, amikor következő alkalommal megkérdezed, írtam-e a regényemhez, már azt tudom mondani: igen, és elégedett vagyok vele.

Kuba hív

Egyébként, most főleg két dolog mozgat a szabadidőmben: a tánc és az utazás. Úgy látszik, a gyerekkori álom nem halt el teljesen. Éppen tíz éve, hogy elkezdtem kubai salsázni, egy ideje pedig a kistestvérével, a reggaetonnal próbálkozom. Hogy miért éppen ez? Mert mint a villám, becsapott az életembe. Tizenhárom éves voltam, ment a tévé, leadták a Piszkos tánc 2 előzetesét, én meg szerelembe estem. A szabadságról szólt, a szenvedélyről, az élet öröméről, önmagad megtalálásáról. A tánc lényegéről. Onnantól kezdve meg akartam nézni a filmet, és amikor láttam, meg akartam tanulni salsázni. Még négy évbe telt, mire eljött ez a pillanat. A kollégium falán lógott kint egy plakát és kezdő kubai salsa tanfolyamot hirdetett. Az első óra ingyenes. A gólyatáborban megismert barátnőmmel mentem el, eredendően csak arra az egy alkalomra, mert nem gondoltam, hogy kezdő egyetemistaként nekem erre futni fogja. A barátnőm végül öt perc után elment a tömeg miatt, én maradtam, és minden percét imádtam. Még az egész kezdetén leadhattuk a nevünket, hogy a következő órán kisorsoljanak egy-egy havi bérletet. Hazamentem, és már akkor hiányzott. Annyira pezsdítő és izgalmas volt, és azt mondtam, a fenébe, folytatni akarom, legalább egy kicsit. És valahol mélyen volt egy olyan sejtésem, megnyerhetem azt a bérletet. Az óra végén sorsoltak, három nevet húztak ki a kalapból. Az utolsó a barátnőmé volt, de tudtam, ő nem fog jönni. Húztak újra. Az én nevemet. Hát, így kezdődött.

Persze, mint minden szerelem, a lelkesedés egy idő után csillapul, és ma már én sem megyek minden órára szinte tánclépésben, és nem utaznék kétszer 90 km-t azért, hogy egyetlen alkalomról se maradjak le, ahogy ezt anno megtettem. De amikor úgy igazán elkap a ritmus, még mindig képes vagyok utána éjszakába nyúlóan táncolni és örömködni. És mint mindentől, ettől is rengeteg élményt kaptam: nevetős-piknikezős közösségi programokat a helyi csapattal, néhány apróbb fellépési lehetőséget, alkalmat arra, hogy egy, a Dunán ringatózó hajón táncoljak. Ahogy – egyetemi tesi aláírásként kezdett társastánc órák ide vagy oda – valószínűleg az is az itt kapott alapoknak köszönhető, hogy az utolsó szombathelyi évemben részese lehettem egy egyetemi táncklubnak és felléphettem a csapattal a gólyabálon. Lehet, hogy nem lett belőlem balerina, és bőven lenne még hova fejlődnöm, mert csak egy hobbitáncos vagyok, azért mégis büszke vagyok arra, hogy sikerült az egykori gyerekkori álmomat valamiképp megvalósítanom.

Kolumbusz nyomában

Azt hiszem, az életben minden szál összefut, az enyémben legalábbis biztosan. Egy utazós cikk miatt lettem újságíró, az első regényem önmagukat kereső „vándormadarakról” szólt, és az egyik legnagyobb álmom is az, hogy egyszer hátizsákkal körbecsavarogjam Európát. Mit Európát, inkább az egész világot! Valószínűleg túl sokszor láttam a Titanicot, mert ennek az alapja egyértelműen onnan ered. (Meg igazából az egész életfilozófiám alapja. Lehet, másnak rendkívül nyálas és idealista életfilozófia, nekem eddig bevált.) Teljesen lenyűgöznek a világjárók történetei, akik nem egyszerű turisták, hanem szabadon körbetekergik a bolygót és idegen kultúrákról mesélnek.

Nem vagyok benne biztos, én nem turista vagyok-e még: tizenhárom meglátogatott országgal és egy kicsit ambivalens szóló túrával a hátam mögött talán félig még igen. De határozottan az a célom, hogy felfedező legyek. Szeretnék minél többet felfedezni a világból, magamba szívni egy-egy hely szellemiségét, összetalálkozni más országok lakóival, ezáltal a világról és magamról is tanulni valami újat.

Persze, a gyakorlatban én se vagyok ennyire magvas, és amikor nekivágok az ismeretlennek vagy csak az ágyamon ülve, cikkeket olvasva és inspirálódva utazok, elsősorban engem is a szép tájak, épületek, a nagyszerűen kecsegtető élmények nyűgöznek le. De amikor ott vagyok valahol, az szeretném, ha nemcsak arról szólna, hogy megnézem az elzászi mézeskalácsházakat, meghallgatom a londoni utcazenészeket, végigsétálok a téli malmö-i strandon vagy fürdök a Földközi-tengerben, hanem arról is, hogy kicsit átérzem, milyen lenne azon a helyen élni. Mert a végén úgyis ezek az emlékek számítanak igazán, nem pedig a tökéletes Insta fotók: a szikláknak loccsanó víz hangja a sorrentói éjszakában, aláfestésként a kedvenc dalodhoz, amit a barátoddal énekelsz, a londoni Opera House teremőrének meséje az énekesi álmáról, vagy az érzés, amikor felérsz a Vezúv csúcsára. Hogy lám, megcsináltad.

 

Pethő Imre
Fotó: Domján Attila, Bertalan Melinda