Telegdi Kamilla a fóti Muharay Színház színésznője és a veszprémi Pannon Várszínház vendégművésze. Dióhéjban legalábbis. Valójában egy nagy adag kíváncsisággal megáldott, számos érdeklődési körrel rendelkező, az unalmat még csak véletlenül sem ismerő, az álmaiért tenni akaró tehetséges, fiatal lány. Színházról, versenyzésről, a magadba vetett hitről és szenvedélyekről beszélgettünk vele.
– Színház, zene, tánc, oktatás, rádiózás, szinkronizálás, futás. Csak néhány dolog, amibe belekóstoltál az elmúlt években. Te tulajdonképpen miként tekintesz magadra? Művészként vagy színészként?
– Én alapvetően színésznek vallom magam. Persze tény, hogy nagyon sok minden iránt érdeklődöm, és szeretek egyszerre több mindent csinálni, de maga a színházi szakma is nagyon összetett, már azon belül is rengeteg felé vándorolhat az ember.
– És mikor jött el a pillanat, hogy azt mondtad, a színészet lesz a munkád? Mert már gyerekkorodban több hivatás lehetősége ott állt előtted: 6 évesen kezdtél zongorázni, 12 évig balettoztál, 7 évesen pedig az első színházi szerep is megtalált.
– Valóban, hét éves voltam, amikor belecsöppentem a szakmába, de már korábban is tisztán a színház érdekelt. Aztán az életem során elkezdtem minden egyes területére kicsit ráerősíteni: éneket tanultam Veszprémben a konziban, később felvettek a Táncművészeti Egyetemre is. De tulajdonképpel mindegyikkel az volt a célom, hogy a színházat erősítsem, minden más csak állomás volt a színészet felé. Ma is azt vallom, hogy a legnagyobb és legcsodásabb színészek mindenhez értenek: igenis tudni kell szépen elmondani egy prózát, táncolni és énekelni is. 
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a legutóbbi castingomon megkérdezték, tudok-e egykerekűzni. Most már tényleg bármit kérhetnek, és borzasztó összetettnek kell lenni, hogy talpon maradj.
– Mi fogott meg a színházban?
– Bár elég kicsiként kezdtem a színészetet, tudtam, mire számítsak: anyukám nagyon odafigyelt arra, hogy a kultúra központi szerepet játsszon az életünkben – lehet, hogy nem volt meg a legújabb felszerelésem a suliban, de a Varázsfuvolát legalább tizenkétszer láttam. Hogy miként jött? Már kiskoromban elkezdtem balettozni, a balett tanárnőm pedig a tánc mellett a lelkiekre is nagyon odafigyelt, például rajzoltatás révén. Egy alkalommal azt a feladatot adta, hogy rajzoljunk egy fát, ami alapján meg tudta mondani, mi az, ami igazán érdekel minket. Ő már akkor látta, hogy valószínűleg nem leszek balerina, egyrészt, mert nem is voltam elég hajlékony alkat, másrészt rengeteget kellett volna dolgoznom ahhoz, hogy mégis profi balett táncos lehessek. Azt javasolta, válasszak valami más művészeti ágat. Úgyhogy a fejembe vettem, hogy színész leszek. Nem sokkal ezután anyu olvasta egy újságban a Petőfi Színház felhívását, hogy gyerekszereplőket keresnek, onnantól kezdve pedig nem is volt kérdéses a dolog. Néha azért még ma is felteszem magamnak a kérdést, hogy jól döntöttem-e, de azt hiszem, igen. Teljesen elvarázsolt a színház, és ha 18 évesen kellett volna pályát választanom, akkor is ebbe az irányba indulok el.
– Az a bizonyos első szerep Róbert Gida volt. Bár egy színésznek gyakorlatilag bármit el kell tudni játszania, kezdésként nem volt furcsa rögvest egy kisfiút alakítani?
– Azért kemény a gyerekszínészek élete, mert amit felnőttként is nehezen élünk meg, azt gyerekként szerintem teljesen fekete-fehéren. Én felnőttként is elég szélsőséges érzelmekkel tudok élni, ez pedig már akkor is abszolút kijött: amikor nyolc évesen azt mondták, hogy innentől kezdve kisfiú vagyok, én akarva-akaratlanul is az lettem. Addig volt anyukámnak egy szőke, göndör, hosszú hajú kislánya, aki Barbie-val játszott és imádta a pónikat, majd egy év alatt kapott egy rövid hajú, végletekig kisfiús lányt, aki utálta az összes rózsaszín cuccot, nem volt hajlandó szoknyában járni és focizni kezdett. Persze belül megvolt bennem a kislány, aki szerette a csinos dolgokat, csak az onnantól kezdve a fényes tornacipőt és a farmeringet jelentette. Úgy éreztem, ahhoz, hogy hiteles Róbert Gida legyek, a kisiskolás Kamillának is emberileg fiússá kell válnia. Ez egy kicsit fura volt, bár maga a szerep nem járt semmiféle negatív érzelemmel, sőt, egy csoda volt nekem. Gyerekként még abszolút azt látod a színházból, amit a néző is: minden izgalmas és tiszta, semmi rosszat nem veszel észre, a kollégák szeretnek, így számomra igazán boldog volt ez a kezdet. Néha a mai napig is az adja meg a színház varázsát, ha erre az időszakra visszagondolok.
– A varázslaton túl azt is átérezted akkor, hogy a színház kicsit magasabb szintű játék, hogy ez munka?
– Nagyon sokat számít, gyerekként kihez kerülsz, és nekem nagy szerencsém volt, mert egy olyan rendezőhöz, Palásthy Beához kerültem, aki a kezdetektől fogva teljes értékű kollégaként kezelt. Persze este nyolc után nem kellett próbálnom, de ugyanazt várta el tőlem, mint egy jó színésztől. Így számomra ez nem játék volt, 
hanem teljesen komolyan vettem a feladatot. Akkor hál istennek még balanszban is tudtam tartani a segítségükkel, mennyire vegyem ezt komolyan – ma néha azon kapom magam, átlendülök a túloldalra, és úgy kell visszazökkentenem magam, hogy ez elsősorban játék és nem kell minden egyes mondatért vért izzadni. Jó dolog a maximalizmus, de célszerűbb az egészséges 80%-ot belőni, a játék örömét nem szeretném elveszíteni.
– Az első gyerekszerepek után hogyan alakult a pályafutásod? Folytonos tudott maradni?
– Szerencsére igen, sőt, az érettségi hetemben már kicsit túl is vállaltam magam – addigra már főszerepeket játszottam, és próba után egyből mentem érettségizni. Addig viszont gyakorlatilag újra kellett kezdenem mindent: ahogy átkerültem a Petőfiből a Pannon Várszínházba, teljesen lenullázódtam. Korábban játszottam Róbert Gidát, enyém volt a főszerep annak minden csodájával és egész estés előadás terhével együtt, majd A dzsungel könyvének sok-sok majma közül lettem egy. Gyerekként nagyon nehéz felfogni, hogy a fő pozícióból bekerülsz hátulra, a 10. sorba, és ott is csak egy vagy a sok közül. Ugyanakkor örülök, hogy így alakult, mert ez az a színházi alázat, amit mindenkinek meg kell tanulnia a szakmában: hogy elindulsz hátulról, aztán eljutsz odáig, hogy kapsz egy mondatot. Ma már a női főszerepet, Túnát játszom a darabban, így számomra nagyon meghatározó volt ez a folyamat, ahogy végigmentem a ranglétrán.
– Azt mondják, egy színész számára egyébként nemcsak ezek a tapasztalatok, de az egyetemi, akadémiai évek is rendkívül meghatározóak. Ez nálad is így volt?
– Nálam egy picit ez is fordított folyamat volt. Az, hogy valaki elmegy színésznek, általában úgy működik, hogy jól szaval, jól tud prózát mondani, így 18 évesen kitalálja, hogy felvételezik színészképzésre. Ebből sokkal könnyebb építkezni aztán, bennem viszont addigra már volt egy felépített színész, egy összerakott anyag, aminek viszont a mélyén nem voltak meg az alapok, ráadásul nagyon sok mindent magamra tettem a kollégák, rendezők gondolataiból, gesztusaiból is, így nem találtam igazán önmagamat ezekben. Ezért is volt nagyon nehéz, hogy kit keressek meg a színészképzéssel kapcsolatban, mert visszafele nagyon kevesen akarnak dolgozni: az, hogy valaki engem lepucoljon, sokkal nagyobb meló, mint összerakni. Hál istennek a Gór Nagy Mária Színitanodában csodás mesterekre találtam: Kovács Gábor Dénesre, Szurdi Miklósra. Ők voltak azok, akik segítettek, hogy a korábban kapott, egyébként csodás dolgok között mégis megtaláljam azt, amit képviselni tudok. Emiatt valóban nagyon meghatározó és boldog időszakom volt ez, mert végre ráadásul csak azzal foglalkozhattam, amit szeretek, nem kellett a tanulás és a színház között lavíroznom.
– Mennyire vacilláltál azon, hogy ezután a fővárosban maradj, vagy visszajöjj Veszprémbe?
– Miután elvégeztem az akadémiát, elkezdtem a Táncművészeti Egyetemet is, ami miatt viszont teljesen leálltam a színházról: játszottam, de új előadást nem próbáltam. Márpedig a nélkül én nem tudok létezni. Szurdi Miklósnak akkor már körvonalazódott egy ötlete, hogy saját tanítványokból létrehoz egy társulatot, de még nem volt fix helye, nem láttam benne a jövőt, így megtartottam az itteni vonalat is: teljesen sosem vágtam el a köldökzsinórt a Pannon Várszínházzal. 
Később aztán, amikor Miklós már azt tudta mondani, van fixen egy kőszínház, tud szerződtetni, teljesen rábíztam magam: ez, a Muharay Színház lett az anyaszínházam, a Pannon Várszínházban pedig vendégszínész vagyok. Közben szabadúszok is, minden, ami akad, jól jön. Hál istennek mindketten, Szurdi Miklós és Vándorfi László is csodálatos főnökök, soha nem adódott ebből gondom.
– És a szabadúszás során nem nehéz az önmenedzselés?
– De. Kívülről talán nem látszik, de borzasztó önbizalomhiányos vagyok: vannak nagyon mély időszakaim, amikor egyáltalán nem hiszek magamban, abban, hogy itt a helyem. Ilyenkor kellene egy edző, mint ahogy a futásban ott van számomra Markocsán Sándor, aki adja az energiát, mert ha ez nincs, nagyon nehezen megy a szekér. Szerencsére a kedvesem nagyon nagy segítség: szakmabeliként ő is érti ezeket a helyzeteket, illetve annak ellenére, hogy nagyon szeret, nagyon objektíven és tisztán lát. Akárcsak anyukám. Így amikor azt érzem, nem vagyok jó semmire, rájuk támaszkodom. Nagyon nehéz megmaradni ezen a pályán, de még mindig a tiszta játék híve vagyok: azt gondolom, ha valaki megdolgozik valamiért, azt előbb-utóbb, kitartással el fogja érni.
– Ezek után hogy-hogy bevállaltad ezt az életformát? Valamelyest mégis kell a szabadság?
– Egyelőre azt gondolom, most vagyok abban a korban, amikor ezt még megtehetem. Amint család, gyerekek vannak, már nem működne a dolog. És egyszer mindenképpen szeretném is, hogy legyen egy biztos pont az életünkben. Egyébként abszolút nem az anyagi oldal miatt tartom jónak a szabadúszást, hanem azért, mert rengeteg impulzus ér, nagyon sok emberrel dolgozhatom így. Egy színésznek pedig azt vallom, az a legfontosabb, hogy ezek által újra és újra meg tudjon újulni.
– Ráadásul így a többi szenvedélyedre is jobban marad időd.
– Igaz, bár néha jó lenne, ha mindig egy helyen tudnék futni. De a futásban épp ez a jó, hogy bárhol lehet űzni. Egyébként nem is gondoltam, hogy ennyire az életem központi részévé válik. Egyszerűen szükségem van rá, hogy kiszellőztethessem így az agyam. Nagyon sok erőt tud adni a futás, ráadásul színészként a pályánk nagyon szubjektív, itt viszont ilyen nincs: nem vagy senkinek senkije, ha te voltál a leggyorsabb egy versenyen, akkor kész, te vagy az első helyezett.
– Ha nem a színészet lenne a hivatásod, valószínűleg sportoló lennél?
– Én úgy érzem, eljutottam a futásban arra a szintre, ami még pont jól esik. Versenyzem is, és az utóbbi időben nagyon sok kupát megnyertem, nagykövete lettem a Futniszép versenynek is, ami egy csodás végpont. Vért izzadni minden egyes kilométerért, hogy az 1 óra 26 perces időmnél is jobbat fussak a félmaratonon, már nem szeretnék. Inkább maradjon meg mindaz a jó, és az a töménytelen szeretet és kapcsolat, amit a sport által kaptam. Szóval, ha nem színész lennék, valószínűleg pékséget nyitnék: családi örökség, hogy imádunk a konyhában sürögni.
– És a többi, korábban űzött tevékenységed mennyire része most az életednek?
– Az egyetemet passziváltam, miután rájöttem, hogy nincs szükségem rá ahhoz, hogy színész legyek. Korábban tanítottam a Tinitanodában is, főleg színházi táncot oktattam a gyerekeknek, ami az összművészetiség miatt megint nagyon fontos számomra, és remélem, sikerült is ebből egy kicsit átadnom a növendékeknek. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez már nem fér bele időben az életembe. Imádom a gyerekeket, nagyon szoros kapcsolatok alakultak ki, de azt hiszem, az nekik is megviselő lett volna, ha 2-3 hétig tudok menni oktatni, aztán valaki más jön helyettem. A szinkron és a rádió most szintén háttérben van. Előbbire talán lesz most időm, mivel az évad elején lesz egy hónapom, amikor nincs előadásom, a rádió viszont egy fixebb műfaj, nem cserélhetsz műsorvezetőt hetente. Nem zártam le azt sem, csak jegelem. De azt hiszem, így is bőven kimaxoljuk az időt a párommal – utazásra nagyon nem is jut már, pedig néha azt is jó lenne, hiszen most vagyunk fiatalok.
– Az biztos, a tétlenség nem a te műfajod. Utóbbiakban egyébként mi vonzott? A színházat tudod megtámogatni a rádiózással is?
– A rádiózásban az a csodálatos, hogy a beszédtechnika révén szintén kötődik a színházhoz. Érdekes, mert amikor felkerültem Pestre, azt gondoltam, tudok beszélni, legalábbis soha nem volt erre panasz. Ott pedig rögtön azt mondta a logopédus, nincs egyetlen hang sem, amit tisztán ejtenék. Akkor kezdtem el érdeklődni a logopédia és a rádiózás iránt, illetve utóbbi már egy picit korábban is megvolt. A rádióban ugyancsak érzelmeket fejezel ki a hangoddal, de közben nagyon sok minden mást is kell csinálni: keverni, olvasni. Engem pedig nagyon vonz minden olyan dolog, ahol egyszerre több mindenre kell koncentrálni. Emellett a rádió fix is: reggel 6-tól 11-ig lemegy a műsorod, a színházban azonban könnyen előfordul, hogy elcsúszik egy másik jelenet próbája és rád nem is kerül sor aznap. Így nekem ezek miatt nagyon jól esett, hogy 
műsorvezetőként dolgozhattam a Méz Rádiónál. Pesten egyelőre nem sikerült bevenni várakat, de ahhoz kb. celeb státusz kellene, arra viszont nem vágyom.
– Sikeresnek pedig a nélkül is érezheted magad, hogy celeb lennél. Összességében te annak tartod magad?
– Sikeres mindenki lehet, akár csak egy napra is. Az igazi siker viszont szerintem az, ha úgy végzem a szakmám, hogy minden nap ki tudom dugni a fejem a vízből és megmutathatom, még itt vagyok. Az pedig, hogy imádom a munkám, számomra már önmagában egy adomány, egy sikeres választás.
Veszprém, a Balaton, Budapest és vonzáskörzete: három meghatározó hely az úton
„Veszprémi leszek, míg folyik a vérem.” – szól a Rubber Puppet dala, és ez így van. Nagyon szeretem ezt a várost, az életem nagy része itt zajlott, és ma is nagyon jól esik, milyen szeretettel fogad a társulat, amikor hazajövök, vagy hogy rám köszön a Bakony órás. Füreden máig én vagyok a Gyöngyi lánya, hiszen mégis csak ott nőttem fel, az a gyerekkorom, a felhőtlen éveim helyszíne. De szeretem Pestet is, amihez a felnőtt éveim kötnek, az ottani nyüzsgést. Ahhoz viszont, hogy tele legyek energiával a színpadon, kell az otthon nyugalma. Az alapvető bázisunk most Fót, ahol a Muharay Színház van, és valami hihetetlen, mekkora szeretet van ott. Mint kis társulatot, nagyon megszerettek minket, a közönség és az önkormányzat is támogatnak bennünket, igazi családias a közeg. És ez csodálatos. Én nem vagyok egy versenyló, csak a futásban, nehezen viselem a nagyon stresszes helyzeteket és amikor negatív dolgok vesznek körbe. Sokkal jobban tudok teljesíteni, amikor érzem, szeretnek és nem bukhatok nagyot. Erre van szükségem. Éppen ezért, amikor kérdezik, mikor leszek nagy színházban, azt szoktam mondani, ahhoz nagyon sokat kell erősödnöm, önbizalomban és minden másban is, hiszen ott még nagyobb a verseny és nincs meg az a biztonság. És talán nincs is rá szükségem. Nagyon hiperérzékeny, családcentrikus, visszafogott személy vagyok: az, hogy családom és nyugalmam legyen, számomra sokkal fontosabb, mint hogy kijussak egy nagy színpadra. Adni persze szeretnék az embereknek, de amíg ezt megtehetem ilyen formában, addig nincs szükségem nagyobb sikerre.
Kedvenc szerep
„Minden szerepem másért kedvenc, de a Színezüst csehóban Marie-Claire szerepe nagy favoritom most. 
Ő az első szerepem, aki nem naiva – 165 centisen, szőke hajjal általában megtalálnak ezek a szerepek. Igaz, az akadémiai vizsgámon már játszottam egy negatív karaktert, Valit A tisztelt házból – először nem is örültem neki annyira, de végül lubickoltam benne. Hasonló élmény Marie-Clairet eljátszani: ő egy igazi talpraesett csaj. Civilben én is elég kétoldalú vagyok, van egy nagyon törékeny oldalam, de tudok kemény is lenni, ezért is volt nagy élmény őt színpadra vinni. Ráadásul hangilag is nagyon nehéz szerep, és én, aki soha nem voltam biztos a hangomban, most végre úgy éreztem, büszke lehetek, mert végig tudtam énekelni egyenletesen az előadást. De emlékezetes volt A mi osztályunk is, ami lelkileg nagyon megterhelő színésznek és nézőnek is, viszont nagyon szép dolgokat lehet kihozni belőle.”
Bertalan Melinda
Fotó: Kovács Bálint, Pannon Várszínház, Muharay Színház