Vannak azok az utazó blogok, amelyeken minden praktikus információt megtalálsz arról, ha véletlenül külföldre vetne az élet és meg szeretnél nézni pár látványosságot. Aztán vannak azok is, amelyeken egyetlen tippet sem találsz, ellenben rengeteg inspirációt ahhoz, hogyan kezdj el végre úgy igazán, a félelmeket és gátlásokat sutba vágva élni.

Egyed Melinda, a Mind the map szerzőjének sorait olvasni nagyjából pont ilyen élmény: az ereidben vér helyett egyenesen tettvágy csorog, hogy hagyd a fenébe a komfortzónád és csináld azt, amit igazán szeretnél. Nemcsak az úti beszámolók miatt, hanem Meli személyisége miatt is.

Persze lehet, elfogult vagyok, mert egy ideje személyesen is ismerhetem őt, mindenesetre ez inkább csak abban erősített meg, hogy élőben is épp olyan inspiráló, mint a sorokat olvasva. Meli igazi szabad, szenvedélyes lélek, aki időről időre felkerekedik, hogy megmásszon egy hegyet, hódoljon az óceánszeretetének vagy gyönyörű fotókon dokumentálja a nagyvilágot és embereit. Na meg – erre fogadni mernék – közben jó sokat nevessen, mert saját bevallása szerint a világon azt szereti a legjobban. Blogjában ugyanakkor nemcsak madeirai kalandokról vagy Norvégiáról ír, de bukásokról és útkereséséről is őszintén mesél: miután hat évig dolgozott kockázatkezelőként egy bankban, rájött, hogy az igazi hivatása a fényképezés lesz, ami aztán teljesen új vágányra terelte az életét. Egy napfényes délutánon előbbiekről, utazásról és határátlépésekről beszélgettünk.

– Néhány éve írtál egy listát mindazokról a dolgokról, amiket megtanultál, mióta megtaláltad az életed szenvedélyét. Az egyik tétel így szólt: „Másokhoz hasonlítani magunkat keserves zsákutca. De ha a korábbi önmagunkhoz hasonlítunk, jó nyomon járunk.” Mennyire volt más a korábbi Meli? Nyomokban akkor is tartalmazta azt a vagány, életvidám lányt, aki most vagy?

– Nagyon más volt. Azt szoktam mondani, a fotózás az egész életemet megváltoztatta. Egyáltalán az, hogy alkalmazottból vállalkozó lettem, és magamhoz öleltem ezt a létformát minden bizonytalanságával, felelősségével, döntési helyzetével és szabadságával együtt, hatalmas változást hozott. Nyilván ehhez belül is változni kellett: bele kellett lazulnom az új helyzetbe. Sokkal rugalmasabb lettem emiatt, nyitottabbá váltam az emberekre és ma már sokkal jobban fogadom az élet váratlan fordulatait.

– A kalandokat, az utazási lehetőségeket már akkor is kerested?

– Kerestem, de másképpen. Gondolom, az első utazás mindenkinél úgy indul, hogy a szüleivel lemegy a Balcsira – ez nálam sem volt máshogy. Később mentem távolabb, de nagyon sokáig Európából se mozdultam ki, és amikor megtettem, akkor is csak a társammal, vagy ha egyedül voltam, csoportos utazások révén. Egy idő után aztán elkezdtem társas utazásokat fotózni, és ezzel már kimozdultam a komfortzónámból és Európából, de még mindig ott volt körülöttem a biztonsági háló a magyar csapat lévén – nem mintha nem beszélnék több nyelven. Ebből jött a következő lépcső: bár nagyszerű volt fotózni ezeket a csoportos utazásokat, éreztem, hogy ilyenkor csak egy ablakon keresztül nézem az adott országot. Én viszont ennél mélyebbre vágytam: beszélgetni a helyiekkel, leülni egy bárba és megkérdezni őket, mit csinálnak egy átlagos vasárnap reggel vagy mik a szokásaik. Gondoltam, nézzük meg, mi lehetne utóbbi módja. Így indultam el az első hátizsákos utamra Mianmarba, miközben anyukám itthon frászt kapott.

– Te nem?

– Én nem, engem hajtott a kalandvágy. Úgy vagyok vele, ha nem gondolok rá, hogy baj lehet, akkor nem is lesz, egyszerűen nem vonzom be a problémát. Úgy tűnik, működik, mert eddig szerencsére sehol nem keveredtem bajba.

– Végül milyen élményekkel tértél haza a mianmari útról?

– Három hétre mentem, minden új volt, és nem mondanám egyértelműen pozitívnak azt a tapasztalást. Nagyon sokszor éreztem magam egyedül, nehezen kezeltem a helyzetet, hogy nem beszélünk egy nyelvet a helyiekkel, és egy magyar csapat sem volt ott védőhálónak, hogy feldolgozzam az engem érő kultúrsokkot, a mianmariak elsőre sokszor teljesen indokolatlannak tűnő szokásait, amiket nem érthetsz meg, amíg mögéjük nem nézel. Ott tapasztaltam meg először, hogy mindent nekem kell leszerveznem, spontán döntéseket hozni arról, merre menjek, mit csináljak. Mianmar a maga zárt világával, az embereivel, akik 15 évvel ezelőttig szinte turistát sem láttak, utólag meglehetősen érdekes választás volt elsőre.

– Mi vitt oda?

– Egy fotó, mi más? Londonban láttam egy kiállításon, és szó szerint elállt tőle a lélegzetem. A helyi halászokat ábrázolta a vadonban, éppen a halászat előtti pillanatban. Csodálatos volt a fény, a szerkesztés, a háló, a kimerevített mozdulat. Azt gondoltam, micsoda fotóriporteri munka! Ezt nekem is látnom kell! Elmentem, láttam, és kiderült, hogy az egész egy nagy színjáték. Némi apróért cserébe a helyiek beállnak ezekbe a pózokba, a turisták pedig fotózzák őket, mintha hatalmas autentikus élmény lenne, mert nem látják a körítést. Ez egy nagy csalódás volt. De nem bántam meg, hogy elmentem Burmába, mert mindez egy nagyon érdekes tapasztalás volt.

– Ha jól tudom, aztán végül az igazi halászokra is rábukkantál.

– Igen. Nem pózoltak, de sokkal autentikusabb volt az élmény. Nagyon jót beszélgettem velük, beengedtek az otthonukba, megmutatták, hogyan élnek, és így már el tudtam engedni azt a csalódást.

– Az olvasók ebből már két dolgot biztosan leszűrhetnek rólad: egyrészt, hogy az Insta bloggerek csillogó világával szemben te inkább a valódit keresed, és a nehézségektől sem rettensz meg. Direkt keresed a kicsit kockázatosabb, komplikáltabb helyzeteket?

– Mondanám, hogy kockázatvállaló vagyok, de nem, mert számomra mindez nem tűnt veszélyesnek – és nem is volt az. Engem tényleg a kalandvágy és a kíváncsiság motivált. Persze, ha igazán mélyre ás az ember, a kalandvágy mellett mindig ott van a menekülés is. Lehet tagadni, de akárhányszor beszélgettem erről más utazókkal, ez a szó mindig előjött. Bennem is ott volt az útkeresés: tudni akartam, ki vagyok, miért vagyok itt, hogy hogyan élhetnék jobban vagy másként. Néhány problémámat is magam mögött akartam hagyni az utazással – természetesen nem sikerült. Jöttek velem, aztán itthon mélyre ásva oldottam meg őket.

– De az utazás talán segített, hogy egyáltalán elkezdj gondolkodni mélyebben a problémákon.

– Igen. Az utazás – főleg az egyedül utazás – mindig egy belső utazás is, nem csak fizikai úton levés. Nagyon sok mindenre megtanítanak a tapasztalatok, rengeteg dolog történik az utakon, és végül aztán rajtad áll, ezt hogyan dolgozod fel. De végső soron minden út fejlődés – az is, ha csak a Bakonyba elmész.

– Mianmar után egyből tudtad, hogy folytatod a solo utakat? Nem tört meg egy kicsit az első, ambivalens élmény?

– Be voltam biztosítva, mert már megvolt a jegyem Indonéziába. Töprengésre nem nagyon hagytam időt. De azt hiszem, én nem is vagyok az a feladós típus. Éppen ellenkezőleg. A nehézségek inkább csak a kíváncsiságomat keltik fel a megoldásra, és csak azért is megküzdöm értük. Néha túlságosan is: ha látok egy falat, tipikus kosként nekimegyek, aztán időnként a szarvam törik le.

– A koccanás nyilván nem kellemes, de legalább nem hagyod, hogy a félelmeid uraljanak.

– Pedig vannak, nem is kevés. Minden egyes utazás előtt gyomorgörcs kap el például az ismeretlentől. Ezzel nem tudok mit csinálni: konstatálom, keblemre ölelem, aztán megyek.

– És Mianmar, majd Indonézia után milyen gyakran kerekedtél fel?

– Elég szépen rákaptam az utazás ízére. De mivel szerettem volna egy-egy helyen hosszabb időt is eltölteni, illetve a segítő szándék is munkált bennem, elkezdtem ezt összekötni önkénteskedéssel. Így jutottam el nagyon szép helyekre, amiket rettentően élveztem. Igaz, az első önkéntes tapasztalatom sem volt zökkenőmentes.

Madeira szigetére vezetett az első ilyen utam, ahol egy kis vendégházba mentem dolgozni. Nagyon kecsegtető volt az egész ajánlat: Bob Marley arca virított a vendégház falán, egy telitetovált csaj volt a tulajdonos, könnyed, lazulós helynek tűnt bárral, pár szobával az óceánparton. Már vizualizáltam is magam, ahogy ott ülök Madeira partján, előttem az óceán, mögöttem a hegyek – gondoltam, szuper lesz nekem ott egy hónapig. Egy hétig nem válaszolt a tulaj, de én még akkor is hittem benne. Végül sikerült kijutnom, ahol aztán kiderült, hogy nekem csak takarítanom kell. Magamban akkor szépen végigszámoltam: diploma, nyelvvizsga, banki tapasztalat, jó IQ szint, humorérzék, fotográfiai ismeret – mindezt miért is? Hogy WC-t pucoljak? Hát, ott kapott két jó nagy pofont az egóm. Ültem kint az óceánparton és gondolkodtam, hogy most két dolgot tehetek: vagy fogom magam, és hazamegyek másnap, vagy valamiért ennek így kellett történnie, szálljak le a magas lóról, tanuljak meg alkalmazkodni és tekintsem az egészet kalandnak. Végül életem legjobb hónapja kerekedett ki belőle. Iszonyatosan jó emberekkel ismerkedtem meg, többek között egy moldáv lánnyal és egy francia sráccal, akikkel bejártuk az egész szigetet, fürödtünk az óceánban, megkóstoltunk minden helyi csodát, siklóernyőztünk Madeira felett. Imádtam az egészet.

Később aztán két hónapot dolgoztam és fotóztam szintén egy vendégházban az Azori-szigeteken, ahol egy anyukám korabeli tüneményes házaspár volt a befogadó családom, így szó szerint, mert kvázi családtag lettem náluk. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, pedig az apuka csak portugálul tud, én meg annyit beszélek ezen a nyelven, amit kint felszedtem. Végül ez az egész a szárazföldi Portugáliában teljesedett ki, ahol már nem csak fotóznom kellett, de egy hétig vezettem is a vendégházat, ahol dolgoztam, mert a srác, aki felvett, rögvest egy hétre elment Németországba fotózni. Volt bizalom rendesen a részéről, de rettentően élveztem.

– Térjünk vissza egy kicsit arra a kijelentésedre, hogy Madeirán siklóernyőztél. Ez a szenvedélyed mikortól datálható? A szigeten töltött időtől?

– Vannak dolgok, amik nagyon lassan kúsznak be az ember életébe – nálam a siklóernyőzés tipikusan ilyen volt. Először a húszas éveimben találkoztam vele, amikor az akkori párom siklóernyőzött, és azt gondoltam, ez tök jó. Aztán a harmincas éveim elején fotóztam egy esküvőt, ahol a vőlegény siklóernyős volt, és ott megint bekúszott a halántéki lebenyembe, hogy ez milyen baromi jó lehet, de megint csak elhajtódott a gondolat. Végül egy barátom révén sikerült kipróbálnom, aki elhívott Olaszországba egy ernyős túrára. Három napig csak csorgó nyállal néztem őket a földről a gyönyörű színes ernyőjükkel meg a szabadság élményükkel, mire egy véletlennek köszönhetően kipróbálhattam én is: az úton lerobbant a srácok busza, és mivel egyedül én beszéltem olaszul, segítettem elvinni szerelőhöz, cserébe pedig a későbbi oktatóm azt mondta, elvisz tandem repülni. Egy ponton még az irányítást is átadta – persze rettegtem, de gyönyörű volt. Rögvest jelentkeztem egy alaptanfolyamra. Azóta az utazások miatt ez egy kicsit hátrébb sorolódott az életemben, de ha csak tehetem, megyek. Egy igazi csoda ez: ott vagy fent, óriási a csend, körülötted röpködnek a madarak, csodálatos a táj és egy egészen más dimenzió tárul fel előtted, miközben minden nyűgödet és bajodat elhagyod, mert csak a repülésre koncentrálsz. Olyan egyesülés van ott a mindenséggel, ami sehol máshol. Nekem, akinek van egy kis szabadság kattanása, ez maga a mennyország: ennél szabadabb élményt nem tudok elképzelni.

– Na és a sziklamászás? Mert azt is előszeretettel űzöd.

– Az egy picit korábban jött, mint a siklóernyőzés. Volt egy sziklamászó párom, tulajdonképpen ez adta az inspirációt, majd később egy hétre elmentem Horvátországba egy kezdő sziklamászó tanfolyamra. Gyönyörű sziklák vettek körbe, tengerpart és egy szuper társaság. Ott jöttem rá, hogy a sziklamászásba is szerelmes vagyok. Érdekes egyébként, mert teljesen parázok a zuhanástól, ezért a siklóernyőzésnél és a sziklamászásnál is le kell győznöm jó néhány démont. De amikor megteszem, az sokkal nagyobb flasht ad, mint akinek nincsen meg ez a veszélyérzete.

– Mit gondolsz, ha a banki szféránál maradsz, akkor is belevágsz mindezekbe a helyzetekbe?

– Nem hiszem. Nem voltam nyitott ezekre a dolgokra: megvolt a szép, nyugodt, megbízható kis életem. Nem mondom, hogy nem éreztem, hogy nem lehetne jobb. Illetve inkább azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, de időbe telt, mire leesett, hogy az emberimádatommal és a szabadságvágyammal talán nem számokkal kellene dolgoznom egy irodában 9-től 6-ig.

– Ha már démonok legyőzéséről beszélgettünk, volt egy komoly határátlépésed Norvégiában, a Lofoten-szigeteken. Mesélnél róla?

– Hát igen. Egy lány elmegy vadkempingezni öt hétre egyedül a sarkkörre úgy, hogy soha nem kempingezett, és még egy sátrat sem tud felállítani... Innentől kezdve hívhatjuk ezt őrültségnek meg túlzott önbizalomnak is, de én továbbra is kalandvágynak hívom. Egyszerűen nagyon vonzott a hely. Persze megint egy fotográfia hatására mentem, hogy aztán a sors legnagyobb iróniájaként helyhiány miatt ne tudjam magammal vinni a fényképezőm, csak anyukám kis kompaktját.... Mindenesetre nem volt sok gondolatom, hogyan fog ez összeállni, de az a tapasztalat, hogy az élet ilyenkor mindig megoldja. És tényleg, minden a kezem alá dolgozott. Nem volt se sátram, se felszerelésem, se derékaljam, se tapasztalatom, de nem féltem kérdéseket feltenni, és vadidegenek ismeretlenül is rengeteget segítettek nekem. Egy srác kölcsönadta a derékalját, egy másik a sátrát, és a Margit-szigeten megmutatták, hogyan állítsam fel, miután kiderült, hogy nekem az nem megy. Közben meg röhögtek rajtam egy jót. Kint aztán kénytelen voltam megtanulni, hova állítsam fel a sátrat, miért nem jó, ha sziklás a terület, ha lejt, ha mocsaras, ha túl füves, ha túl közel van az óceánhoz (mert dagálykor két métert emelkedik a vízszint).

De ugyanennyire segítőkészek és önzetlenek voltak a norvégok is. Úgy éreztem, ebben az öt hétben minden az én utamat segítette, és amikor nehézség jött, abból is sokkal jobban jöttem ki, mint ahogy belekeveredtem. Igaz, amikor négy napig szakadt az eső és be voltam zárva a sátramba, az nagyon kemény belső út volt. Negyedik napra elfogyott a kajám, a legközelebbi bolt 20 km-re volt, és általában senki nem járt azon a környéken. Mégis kiálltam stoppolni, és két néni épp akkor jött arra. Beszélgettünk, jól kiröhögtük az esőt, mire mondták, milyen szimpatikus nekik a hozzáállásom, hogy nevetek és nem bőgök, elvittek a boltba és a kezembe nyomtak egy kis pénzt is, hogy vegyek valami finomságot. Úgy áradt felém ott a jóság, ahogy addig sosem – pedig egyébként is szokott, de ilyen kiélezett helyzetben még jobban érzed. Mintha értékelte volna az élet, hogy belevágtam ebbe a kalandba.

Rengeteg tapasztalattal gazdagodtam a Lofoten-szigeteken, és ez az élmény nagyon megtanított értékelni a dolgokat is. Időről időre emlékeztetnem is kell magamat erre a normál életben, mert nagyon hajlamosak vagyunk elkényelmesedni. Amikor az a legnagyobb örömforrásod, hogy egész nap várod, este végre 4 percig zuhanyozz a meleg vízben, akkor azt itthon sem szabad elfelejtened, hogy ez egy ajándék. Ahogy az is, hogy van mit enned. Hogy a barátaid itt vannak melletted és nem 3000 kilométerre. És még hosszan sorolhatnám.

– Egy ilyen élmény után milyen érzés visszatérni a hétköznapokba? Lelkileg nem sokk egy kicsit?

– Nagyon sokáig nem találtam a helyem. Hosszú idő volt, mire visszarendeződtem, és ugyanoda már nem is tudsz visszarendeződni. Minden furcsa volt, zajos, sűrű, rohanó, felületes. Pedig én szeretem a nyüzsgést és a nyugalmat is. Megrázó volt visszaállni, több szempontból is. Kint a maximum hőmérséklet 17° C volt, az már szinte kánikula volt, mentünk is fürödni a 11° C-os óceánba. Ráadásul én nyáron voltam kint, amikor nem nyugodott le a nap éjszaka sem. Hazajöttem, és a kettő hirtelen egyszerre ütött meg: 30° C még éjjel is, és sötét. Csak ültem otthon és gondolkodtam, hogy felverjem-e a sátrat a kertben, mert még az ággyal sem tudtam mit kezdeni.

– Ilyenkor mit tudsz tenni? Ismét felkerekedsz, vagy kivársz?

– Én mondjuk közvetlenül utána elmentem Szlovéniába és Olaszországba sátrazni, talán így sikerült. Megvan annak az egyszerű életnek a bája: nem kell a számlákkal idegeskedni, nem kell sorban állni, várni a dugóban. Minden, ami egy normális életben stresszfaktor, az ott megszűnik. Persze megvannak a maga kihívásai is, főleg a magashegységben, de az egy jófajta stressz. Nekem időről időre muszáj felkerekednem most már – most jöttem épp Montenegróból, a hegyekből, de a beszélgetésünk után is azok közé megyek, Olaszországba.

– Az, hogy eredendően fővárosi lányként tavaly Veszprémbe költöztél, mennyire volt egyenes következménye annak, hogy megtapasztaltad ezt a nyugodtabb, lassabb életet?

– Ez véletlenül alakult így, bár az életben valószínűleg nincsenek véletlenek. Talán azért sem, mert tavaly kiköltöztem Madeirára, azt gondolva, hogy majd ott fogok élni, ami aztán különböző okok miatt nem jött össze. Hónapokig éltem egy házban a madeirai óceánparton – azután visszamenni Budapestre egy picit fájt. Ebből a szempontból volt benne némi tudatosság, hogy inkább egy természetközelibb, kisebb léptékű helyet válasszak. Voltak itt barátok, egy kiadó albérlet, a Bakony, a Balcsi, Veszprém nagyon szép – azt gondoltam, vágjunk bele, mi baj lehet?

– A költözés meghiúsulását mennyire érezted törésnek?

– Az egóm ebben is megbicsaklott, leginkább abban, hogy hányadszor kezdem újra. Folyton kerestem valamit, de nem találtam. Azt hittem, az majd elég lesz, ha egy gyönyörű környezetben, nyugalomban, egészséges levegőn, egészséges ételeket fogyasztva, hegyekkel, óceánnal, banánfákkal és szimpatikus emberekkel körülvéve élek. De nem elég. Vagy legalábbis annak, amit keresek, nem abban van a nyitja, hogy mennyire gyönyörű a hely, ahol élek. Mert én Veszprémet és a Balaton-partot legalább annyira gyönyörűnek látom, mint az óceánpartot.

– Veszprémben most mivel telnek a napjaid?

– Egy éve vagyok itt, úgyhogy ez már nagy szó. Most éppen egy új fejezet alapjait teszem le: Frame 325 néven indítottam egy új fotós történetet. Tulajdonképpen a név és a szolgáltatások új, a csaj és a szenvedélye a régi. Alapvetően embereket fotózom, de szeretném tágítani a köreimet, így az adventure fotózást is belevenném, mert nagyon szeretem ezeket az extrémnek nevezett, szerintem csupán kaland sportokat. Úgy döntöttem, most ez lesz az előremenetel útja: a szenvedélyek találkozásából remélhetőleg valami jó születik.

– Ha már előremenetel, kíváncsi lennék a véleményedre. Sokan elégedetlenek az életükkel, a munkájukkal, ezért aztán világgá mennek. Szerinted lehet ez a megoldás?

– Nyilván jó oka van annak, aki így tesz, de én nem tartozom azok közé, akik ezt irigyelnék, és nem is olyan az életem, hogy azt gondoljam, az lenne a megoldás, hogy csapot-papot hátrahagyok. Persze látom benne a vonzerőt, miért lehet jó digitális nomádként Thaiföldön élni. Ha valaki érez rá affinitást, tegye. Én inkább azt gondolom, a probléma ott van, ha valaki – kényelemből vagy a kockázatvállalás hiányából – bennragad egy olyan helyzetben, amiről tudja, nem az ő útja. Persze olyan is van, hogy valaki csak álmodozik arról, bárcsak világgá mehetne, aztán mégsem teszi, mert valójában mégis csak elégedett a körülményeivel. Ez sem baj. Mindenkinek más az útja. A lényeg az, hogy – ha megteheted – azután menj, ami boldoggá tesz.

– Te végső soron boldog vagy?

– Nekem nagyon jó életem van, és ezért roppant hálás vagyok. Nem nehézségek nélküli élet ez, de nagyon jó élet.

 

Bertalan Melinda
Fotók: Egyed Melinda