Áfrány Gábor médiaművész, a veszprémi Művészetek Háza munkatársa Veszprémben (és Balatonalmádiban) él és alkot, miközben a Képzőművészeti Egyetem DLA képzésén doktori dolgozatát írja.  Az intermédia szakról, a kortárs művészetről, a város adta lehetőségekről és terveiről beszélgettünk vele.

– Fotóriporterként kezdted a pályafutásod. Mikor érezted azt, hogy a fotózástól szeretnél eljutni a művészeti alkotásig?

– A fotós suli alatt a megyei lapnál, a Naplónál voltam gyakornok. Kezdetben rendkívül izgalmas volt megtanulni a fotográfia összes trükkjét. Sok-sok képet készítettem – ami ma, a  digitalizáció korában már nevetségesen hangzik, de akkor ez hatalmas ajándék volt –, szinte korlátlan nyersanyag állt rendelkezésemre, mindenhol kísérletezhettem amellett, hogy mindenütt meg kellett csinálnom azt az egy darab képet, ami megjelent. Ugyanakkor magamnak is dolgozhattam; kitalálhattam, hogyan lesz ebből számomra is érdekes és izgalmas tevékenység. Folyamatosan készítettem olyan képeket is, amelyek már nem feltétlen a lap igényeit elégítették ki. Eleinte még meg is jelenhettek a különböző kísérletezéseim, aztán egyre kisebb mozgásterem lett az újságnál. Rá kellett jönnöm, hogy ez már nem nekem való.  

–A későbbiekre nézve a fotóriporteri múltad mennyiben segítette a látásmódod, kifejezésmódod alakulását?

– Nem segítette, sőt, kifejezetten zavarta. A sajtófotónak van egy sajátos nyelvezete, és ezt a nyelvet nagyon nehéz volt hátrahagyni. A munkásságom tulajdonképpen ma is arról szól, hogy ezt leromboljam, és megszabaduljak tőle. Nehéz elvonatkoztatni attól a képi világtól, amely nagyon könnyen érthető. Lehet benne természetesen minőség, de mégis az a lényege, hogy azonnal hasson. Ha iskolai példával szeretnék élni, akkor azt mondhatom, az időközben kialakult napi rutin során megtanultam, hogy egy jó erős négyest mindig tudok hozni a képeimmel, de ennél többet nem. Eljött az idő, amikor nem működött tovább, viszont ezek a dolgok olyan mélyen belém ivódtak, hogy ez volt az egyik oka annak, hogy abbahagytam a fotózást. A fotóriporteri munkámból talán az első öt év volt érdekes. Fontos volt abból a szempontból is, hogy igen ritkán adatik meg az embernek a lehetőség, hogy egy napon járjon bányában, üljön helikopteren vagy lássa egy magánkastély jakuzzijának lefolyóproblémáit, és még ugyanaznap a mély-szegénységet is. Ennek köszönhetően egy szép metszet alakult ki bennem a társadalomról, magáról az életről, amely tanulságos volt a későbbiekre nézve, és megalapozta a gondolkodásomat.

– Intermédia szakra jártál a Képzőművészeti Egyetemre, utána pedig DLA képzésre. Ez egy viszonylag új és talán kevésbé ismert művészeti képzés. Miért ezt választottad, és mit jelent az intermédia?

– Valóban fiatal szaknak tekinthető, 2013-ban volt 20 éves. Eleinte elég tudatlanul álltam hozzá, igazi vidéki fiúként, aki nem biztos, hogy túlságosan sokat tudott a kortárs művészetről akkoriban. A nyitottsága tetszett meg elsősorban. Az, hogy lehetett foglalkozni fotóval, filmmel vagy bármilyen más művészeti ággal. A felvételi is eltért a többi szak felvételijétől, hiszen itt elsősorban a kreativitást nézték. Sok feladat inkább intelligens játéknak volt tekinthető, amely felkeltette az érdeklődésemet. Míg a többi művészeti ág oktatásánál arra helyezik a hangsúlyt, hogy egy konkrét médiumot elsajátíts a megfelelő mélységben, és azzal gazdálkodj egész életed során, addig itt az elméleti részek voltak a hangsúlyosak: megtalálni a problémát, amivel foglalkozni szeretne az ember, és kiválasztani hozzá a legkifejezőbb médiumot. Nyilván erősebb az új médiumok használata: számítógép, fotó, videó, internetes művészeti anyagok, programozás-művészet például; tehát tényleg elég sokrétű.

– Mivel foglalkozol médiaművészként?

– A legtöbb munka, amellyel médiaművészként foglalkozom, médiaarcheológiai problémákra épül. Érdemes végignézni azokat a találmányokat, amelyek az idők folyamán elsikkadtak, átalakultak, vagy teljesen más lett belőlük a tömeggyártásnak köszönhetően. Számomra nagyon érdekes volt például a sokak által a mai televízió ősének tekintett Nipkow-tárcsás képtovábbító, amelyet egy orosz mérnök, Paul Nipkow készített 1884-ben. A készülék akkoriban mindössze 30 x 30 képpontot használt. Érdekes ebből a szempontból például a televíziózás története. Volt idő, mikor egy Nipkow-tárcsával közvetített minimális jelhalmazt is képnek látott az ember, és felismerte. Ezzel szemben ma 4 és 5 K felbontású képeket nézhetünk – ez százszoros felbontás-növekedés. Izgalmas kérdésnek tartom megvizsgálni azt, hogy az emberi érzékelés mennyit változott az idők folyamán; mit tart képnek ma az ember, és mit tart olyan képnek, amely a valóságot leképezi. Ennek a feltérképezése ugyanakkor komoly kutatást igényel. A doktori dolgozatom is kapcsolódik ehhez a témához, az emberi érzékelési minimumról írom.

– Ehhez a problémakörhöz kapcsolódnak azok a képeid is, amelyeknél már meglévő fotók pixelszámát csökkentetted, és az ennek következtében létrejövő hatással kísérleteztél?

– Részben igen. Eleve kisméretű, amatőr, nem tudatosan komponált képeket kerestem az interneten. Egy-egy nagy kép „elvesztett” hátterét vettem alapul és nagyítottam ki.  Ennek az alapgondolata abból fakadt, hogy óriási mennyiségű kép készül és publikálódik a neten, tulajdonképpen ezekkel már teljesen le van tapétázva a világ, felesleges újra lenyomnom az exponáló gombot. Ebben a letapétázott világban egy virtuális fényképezőgépnek tekintettem a digitális vágóeszközt, amivel kivágtam a képekből egy-egy nagyon apró darabot. A képek olyan háttérben megbúvó részleteiről van itt szó, amelyeket az emberek észre sem vettek korábban – nem is tűnt fel nekik, hogy például a strandi homokozóban játszó gyerek mögött esetleg történik valami érdekes. Ezeket valójában újrahasznosítottam. Ennek a nagyon kevés pixelszámnak – 20 x 30 elemi képpont – a felnagyításához többek között egy fraktálos algoritmust használtam, aminek a végeredménye egy festői hatás lett.

– Tóth Szabolccsal közösen készítettek egy úgynevezett polifilm modulátort, melyet itt Veszprémben is láthatott a közönség. Miről szól ez az alkotás?

– Szabolccsal az egyetemi felvételi óta sokat dolgozunk együtt. A polifilm modulátorunk egy Bauhaus-os évfordulóra, valójában a Műcsarnokba készült, a Műcsarnok apszisában vetítettük, majd pedig itt Veszprémben egy közös kiállításunk megnyitóján is bemutattuk. A polifilm modulátor egy eszköz volt, amelyet egy programozó és egy műszerész szakember segítségével készítettünk. Moholy-Nagynak volt egy polifilm elképzelése, és mi azt vettük alapul. Számítógéppel vezéreltük több projektor állását, melyek 180 fokban mozogtak a vetítés során. A falra egy hatalmas legyet vetítettünk, és erre különböző művészeti témájú könyveket dobáltunk. A legyet nem sikerült eltalálni, de a Műcsarnok falát viszont „megrepesztették” a könyvek.  Azt hiszem, ez a gondolat aktuálisabb, mint valaha.   

– Művészeti szempontból milyen folyamat vezetett idáig, ahol most vagy?

– A fotográfia fejlődésének legdinamikusabb időszakában voltam fotóriporter. Amikor elkezdtem, a sötétkamrából még félig száradt fekete-fehér papírképekkel rohangáltunk lapzárta előtt a nyomdába; mire abbahagytam, az egész procedúra lerövidült egy laptopon megnyomott „küldés” gombra. Ma többek között a kétezres években elkezdődött digitális képrobbanás foglalkoztat. A pályám kezdetén jelentek meg azok a digitális felületek is, ahova képeket lehet feltölteni. Elkezdett érdekelni, hogy hova lettek azok a képek, amelyek régen a családi fotóalbumokban kaptak helyet; ma hol tárolódnak, hogyan használjuk őket. A feltalálása óta igen népszerű fotográfia eltömegesedése érdekelt és érdekel ma is.

– Amellett, hogy alkotó művész vagy, főállásban dolgozol a veszprémi Művészetek Házában. Hogyan tudod összeegyeztetni az ottani napi munkádat a művészettel?

– Nyilvánvalóan sokat kivesz az emberből egy főállás, de megadja azt a szabadságot, hogy nem kell művészként úgy léteznem, hogy a mindennapi parizeres zsemlém múlik rajta; alapvetően csak ebből megélni ma Magyarországon amúgy is kétségbeejtően lehetetlennek tűnik számomra. Nagyon kevés ember van, aki kortárs képzőművészként meg tud élni. Ha nincs főállásom, és művészetből szeretném eltartani magam, akkor az egy másfajta hozzáállást igényel: sokkal több ebbe fektetett energiát és munkát követel, sokkal több jelenlétet, ami most másra forgácsolódik el. Valószínűleg nem Magyarországon kellene ezzel próbálkoznom, mert hazánkban jelenleg nincsen kortárs műtárgypiac. Akad néhány gyűjtő, aki vásárol, de arra nem lehet építeni. Ma még inkább eggyel nagyobb autót vásárolnak az emberek, semmint például egy 80 000 forintos műtárgyat. Nyugat-Európában ez másként működik. Nálunk nem csak pénz, igény sincs erre. Nem kell az egyedi, mert a mindenhol bekapcsolt televízióban ugyanazok a képek láthatók; nem lesz egy tárgy, egy kép attól izgalmasabb, hogy csak az enyém.

– Hogyan lehet mindemellett megújulni és frissnek maradni ezen a pályán?

– Azt hiszem kellő nyitottsággal. Az internet vidékiként is sok mindenre lehetőséget ad, de a személyes jelenlétet nem tudja pótolni. 1 Szerencsétlen helyzet, hogy egyetlen nagyvárosa van az országnak, míg Németországban van mondjuk húsz hasonló. Ha nem élsz Budapesten, akkor nem vagy ott a kiállításokon, nem vagy benne a körforgásban. Ugyanakkor a családom mégis a környékhez köt.

– Hol voltak kiállításaid? Melyik volt a legkiemelkedőbb?

– Több egyéni és számos csoportos kiállításom volt Veszprémben, Szombathelyen, Debrecenben a MODEM-ben – ezt különösen fontosnak tartom, mert kitűnő nemzetközi mezőnyben állíthattam itt ki –, Budapesten, Dunaújvárosban a Kortárs Művészeti Intézetben, Pakson. Külföldön többek között Berlinben, Pozsonyban, Sepsiszentgyörgyön, Gladsaxe-ban, illetve Kanadában.

– Mivel töltődsz?

– Könyvekkel és zenével próbálkozom, illetve ha kicsit jobb az idő, vízi sportokkal, bár mostanában rengeteg időmet elveszi a szakkönyvek olvasása. Természetesen rengeteg kiállítást nézek, ha tehetem külföldön is. A kiállítások látogatását fontosnak tartom abból a szempontból is, hogy úgy érzem, ez komoly problémája a város művészeti életének is. Nagyon sok ember van a környéken, aki művészettel foglalkozik, aki nem kortárs, hanem nevezzük mondjuk mai művésznek (fontos ugyanis a kettőt elkülöníteni egymástól), de nincs benne sem nyitottság, sem nagyvonalúság, hogy mondjuk elmenjen egy kortárs művészeti kiállítás megnyitójára, lássa, mi zajlik ma a művészetben. Holott ez a töltődés egyfajta formája lehetne: a közös eszmecserék, az új irányvonalak felfedezése. Ezt alapvetően vidéki problémának tartom. Budapesten legalább a szakma kíváncsi egymásra. Egymás kiállításait megnézik, és ez – még ha nem is tekinthető nagynak –, de már egy közösséget hoz létre. Veszprémben ez nehézkesen működik.

– Ha kapnál Veszprémben egy Művészetek Házához hasonló kvalitású intézményt és hozzá pénzt is, akkor mit csinálnál vele?

– Nehezen megválaszolható kérdés, főleg, hogy jelenleg is egy ilyen intézményben dolgozom. Most is úgy próbálom csinálni, mintha a sajátom lenne. Talán egy kicsit szabadabb lenne, egy független galériának nagyobb lehet a mozgástere. Ha sok pénzt kapnék, rengeteget költenék marketingre, most ez elég fájó pontunk. Mondjuk Bécsben, ha kiszállsz a parkolóban egy kocsiból, nem csak béna  mosóporhirdetéseket látsz, hanem a fogyasztói társadalom bevett tolakodó vizuális eszközei galériákba, koncertekre csábítanak. Fontos lenne minél több embert megszólítani.

– Most min dolgozol?

– Legutóbb egy több fázisból álló, Veszprémről szóló projekten dolgoztam, amely arra az időre tekint vissza, amikor a belvárost elkezdték lebontani és a lakótelepeket felépíteni. A projekt egyik állomásaként a Haszkovó lakótelep egyik tízemeletes házának falára vetítettünk három hatalmas projektorral egy Tóth Szabolccsal közösen készített animációt, amelyhez zenei aláfestés is tartozott. Ennek a létrehozása közel négy hónap kemény munka volt. Most egy újabb, szintén veszprémi vetítés előkészületein dolgozunk.

Dohnál Szonja
Fotó: Babják Tamás