Három veszprémi férfi rövid portréja, akik negyvenes éveikben meghatározói voltak a város életének.

Horváth Szabó Katalin pszichológus szerint a negyvenes évek „az élet középső időszaka, minden ember számára az átalakulás, a változás ideje. (…) Ugyanakkor, tapasztalataink és megfigyeléseink szerint, az élet közepe a kiegyensúlyozott, gazdag élet időszaka is. Ilyenkor az ember számos fejlődési és élet-feladattal szembesül, és kényszerül azok megoldására. Újra kell alkotnia személyes identitását, életcélját, el kell fogadnia életkorát, az öregedés látható és érezhető jeleit, bele kell törődnie abba, hogy jövendő lehetőségei korlátozottak, és az idő múlásával egyre inkább szűkülnek. (…) Ebben az életszakaszban még aktívan dolgozik hivatásából adódó feladatain, de egyre fontosabbá válnak széles értelemben vett tanítói, utódnevelési feladatai is. Ez az az életkor, amelyben a legtöbb jelentős művészeti alkotás, technikai találmány, tudományos elmélet születik.”

Három, a város politikai és kulturális életében meghatározónak gondolt személy pályaképét vizsgáljuk az alábbiakban. A három személy közül Padányi Biró Márton püspök a 18., Szeglethy György polgármester a 19., Latinovits Zoltán pedig a 20. században élt. Pályájuk, negyvenes éveikben folytatott tevékenységük jól jellemzik azt a korszakot, amely nekik adatott.

Padányi Biró Márton 1693-ban született a Felvidéken. Viszonylag késői hivatás az övé, majd’ harminc éves volt, amikor 1722-ben a veszprémi római katolikus egyházmegye papjává szentelték. Pályája innen töretlenül ívelt fölfelé, egészen a püspöki székig. Rövid káplánkodás után 1723-tól Bicske plébánosa lett – ez 5 megszokott pályaképe volt a frissen végzett papnövendékeknek. Padányi azonban többre volt hivatott, 1729-től Felsőörs prépostja lett (egyben a település földesura, a Batthyány család bizalmasa), majd 1733-tól az egyházmegye akkori püspökének, Acsády Ádámnak a helynöke. 1741-ben nagyprépostként a székeskáptalan első embere lett, majd 1745-ben, negyvenhét évesen – köznemesi származásúként meglepően fiatalon – az egyházmegye püspöke. Azóta is meglehetősen ritka, hogy egy pap saját egyházmegyéje főpásztorává legyen. Padányi ugyanazzal az energiával folytatta munkáját püspökként is, ami korábban is jellemezte pályafutása egyes állomásait, azonban céljai megvalósításához már rendelkezett elegendő anyagi és emberi erőforrással is. Erőfeszítései eredményeképpen közel kétszeresére emelkedett a veszprémi egyházmegye plébániáinak száma, továbbá építtetett nyolcvannyolc templomot, és száznál is többet újíttatott fel. Ezen kívül újjászervezte a veszprémi szemináriumban a papképzést, és modernkori mecénásként támogatta a barokk művészeket. Lendületét az elfogyó uralkodói támogatás törte csak meg ötvenes évei második felében, hogy végül visszahúzódva éljen sümegi palotájában.

Szeglethy György (1854–1910) Veszprém polgármestereként vezette át a várost a 20. századba. A devecseri születésű, jogász végzettségű Szeglethy az egyetem után Pápán helyezkedett el rendőrfogalmazóként, majd harmincéves korától a vármegyei árvaszék ügyeit intézte egyre magasabb  beosztásokban. Hivatalnok-pályafutása tovább folytatódott, amikor 1899-ben a megyeszékhely polgármestere lett. Időszaka Veszprém egyik legsikeresebb periódusa volt: megépült a balatoni vasút, utcarendezések segítették a település ésszerűbb szerkezetét, a belváros utcái szilárd burkolatot kaptak, megvalósult a villanyvilágítás, megkezdődött a csatornahálózat kiépítése, bővült a piac és a városi kórház, felépült a gyermekmenhely. Ekkor nyitotta meg kapuit a városban a múzeum, s az újonnan épült Postapalotához vezető, szintén újonnan megnyitott utcában felépült a városi színház épülete. A fejlesztések eredményeképpen a város lakossága a világháború előestéjére közel tizenötezer főre emelkedett. Szeglethy polgármestersége idején szerencsésen párosult közigazgatásbeli tapasztalat a tenni akarással és a rendelkezésre álló erőforrások optimális kihasználásával.

A Veszprémben „karrierjük” csúcsára jutó Szeglethyvel és Padányival ellentétes irányú pályán mozgott a 20. század színészóriása, Latinovits Zoltán. A legendás budapesti gyermekkor, majd az egyetemi évek után vidéki színházakban   kezdődött pályafutása, míg végül 1962-ben Budapestre került előbb a Víg-, majd a Thália, végül ismét a Vígszínházba. Szokatlan kanyarral aztán negyvenéves korában, 1971. augusztus 1-jétől 1974 nyaráig a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződött. Latinovits kihívásnak érezte ide szerződését  – „a budapesti színházi világot alkalmatlannak tartom arra, hogy színház névvel illessük…” –, lelkesedéssel, reményekkel telve érkezett Veszprémbe. Illyés Gyula Különc című drámájának címszerepét, Teleki Lászlót formálja meg, a várakozásoknak megfelelően nagy sikerrel. Ezek után kerülhet sor arra, hogy bizonyítson rendezőként, hiszen nem véletlenül érkezett ide, hanem – szerződése szerint – rendezni is. Ez a darab Németh László Győzelem című drámája lesz. Az előadás kapcsán legendák keringenek arról, hogy mennyire átélve és intenzíven készült Latinovits, majd hogyan vitte színre a művet. Egyszerre, sűrítve akarta megmutatni, mi az, amit ő a rendezésről tud, amit fontosnak tart a színházban. Nemhiába a magas hőfokú izzás, társulatépítés és rengeteg energia, a darab sikert aratott. Következő rendezése Gorkij Kispolgárokja volt, ebben Latinovits már hibátlanul, teljes fegyvertárával mutatkozott be. A bemutatót azonban nem követte semmiféle érdemi visszhang, és a Színészkirály ezután már nem is rendezett többet.  „Amilyen túláradó kedvvel, kamaszos izgalommal utazott le Veszprémbe, hogy álmainak színterévé tegye, tehetségét tovább bontakoztathassa, alkotó közösséget teremtsen maga körül, olyannyira csalódottan, kiábrándultan, szárnyaszegetten távozott innen.” (Karcsai Kulcsár István)

Három személy, három évszázad, három pályakép. Mégis, az első kettő, Padányi és Szeglethy annyiban hasonló, hogy negyvenes éveik második felében kerültek pályafutásuk csúcsára. Bő évtizednyi idejük volt elképzeléseik megvalósítására, s ennek a rendelkezésre álló körülményekhez és feltételekhez mérten eleget is tudtak tenni. Latinovits művészként, az alapvetően Budapest-központú színházi világ embereként szintén a lehetőséget látta a vidéki megyeszékhelyben tervei megvalósítására. Azonban a kor, amelyben élt, nem hagyta kibontakozni sem itt, sem máshol. Céljai megvalósíthatatlanságát látva negyvenes évei közepén saját maga számolt le azokkal.

Karlinszky Balázs
Fotó: Babják Tamás