Mint az égi hatalmakkal korrekt és gyümölcsöző kapcsolatra törekvő, alkotó ember, jobbnak látom e rövid kis írást a Múzsákkal kezdeni.

A Zeusz-lányok Homérosz szerint az éneket inspirálták. És noha igaz, hogy az utóbbi időben nagyot fordult a világ, a kilenc istennő csókjainak különös jelentősége van ma is. Meggyőződésem, hogy mindenki kaphat csókot a Múzsáktól.

Legtöbbször azonban az alkotóművészek kiváltságának tartjuk az ihletet adó érintést. Kedves képünk van a művészről, amint alkotás közben a kobakját forgatja, és csak tartja, tartja a homlokát a levegőégbe, hátha arra téved a kilenc lány közül az egyik. És ha mélyen hisz benne, legtöbbször valóban arra téved.

Szerencsés az a művész, aki olyan témakörben alkothat, amely éppen foglalkoztatja. Így aztán elmondhatom, igazi ajándéknak tartom, hogy az idei évadban a Veszprémi Petőfi Színházban megrendezhetem a Sztalker című előadást.

Hogy melyik lánnyal volt találkozóm a kilenc közül? Valószínűleg Tháliaval. Különben, ugye, hogyan is…?

Mondandóm tisztább értésére hadd idézzem röviden az eredeti forgatókönyv, illetve az abból készült világhírű Tarkovszkij-film, a Sztalker cselekményét. A filmben a Kísérő, a Professzor és az Író elindulnak a Zóna közepén álló szoba felé. A szoba arról híres, hogy teljesíti mindazok legbelső, legtitkosabb vágyát, akik eljutnak odáig. A szobáig vezető út ugyanis rendkívüli veszélyeket rejt magában.

Nem véletlenül választottam éppen ezt a belső szobát a tárca címéül.

A belső szoba szimbolikája nem másra, mint a sokak által vitatott, el nem fogadott vagy meg nem értett, ennek dacára mégis mindenkiben tetten érhető lélekre hívja fel a figyelmet. Melynek megismeréséhez feltétlen befelé kell indulni – miközben korunk leginkább a kifelé, a külvilágnak, annak anyagi vetületének, az úgynevezett valóságnak való megfelelés feltétlen szükségszerűségét próbálja elültetni bennünk, boldogulni vágyó emberekben. Mert mit látunk, ha körülnézünk. A pénz és az üzlet hatalma regnál, rendszere kegyetlen, autokratikus: a gyengét elsöpri, a hatalmasat még hatalmasabbá teszi, följebb emeli. A Földön a legtöbb társadalom szerkezete körteszerű – miközben a felső tízezer virul, alant fékezhetetlenül kövéredik a szociogyümölcs. A hétköznapok túlélésért folytatott anyagi világában nem könnyű dolog tehát a lélekre figyelni. A vetélkedő világ egyre magányosabbá teszi az embert, miközben egyre őrültebb sebességgel kering az individuum körül. Ha nem éppen mi, emberek működtetnénk, mondhatnánk, embertelenül szédülünk. Hogyan lehetne mégis valamiféle egyensúlyra törekedni? Netán a művészethez forduljunk segítségül? A lélekért „felelős” művészet nem haszonelvű, így nem jó befektetés, ezért nem is jut rá elegendő pénz. Hogyan fog akkor eljutni az emberekhez?

Életének egy adott pontján számos ember ráébred arra, hogy a befelé indulás elkerülhetetlen. Amikor negyvenes éveinkbe botlunk, óhatatlan megállunk néhány pillanatra, vagy akár évekre is. Ez az életkor valahogy éppen ideális az életről való elmélkedésre. Érdemes kihasználnunk. Biológiai, lelki és szociológiai szempontok alapján egyfajta mérföldkő, mondhatni megnyugvási pont. Amikor azt hisszük, jól ismerjük már magunkat, és elégséges tapasztalatot gyűjtöttünk magáról az életről is. Így aztán a negyvenesek eltöprengenek életük értelméről, eddigi életpályájukról, sikereikről, kudarcaikról, a jövő feladatairól. Ez a fajta megállás, magunkba fordulás, feldolgozás, néha úgy tűnik, elkerülhetetlen a folytatáshoz. Már csak azért is tudnunk kell, hova tartunk, mit akarunk, mivel mellettünk nőnek fel, mellettünk topognak saját gyerekeink. Akik tőlünk kapták, és remélhetőleg viszik majd tovább az életet.

Hova viszik? És miért van az, hogy mi, felnőttek minél inkább eltávolodunk születésünktől, az eredettől, annál inkább kétségbe esünk? Vagy ez volna a természetes? Hogy aztán könnyebben visszataláljunk?

Magam az elmúlt években szintén az előbb megrajzolt úton jártam. Változatos módszereket alkalmaztam a megbékélésre, az önismeretre, a befelé haladásra. Segítségemre voltak fontos irodalmi, zenei, színházi vagy éppen filmes élmények, alkotások. A testedzés, a természetjárás, a sport, a jóga, számtalan beszélgetés, melyeket szerelmemmel, négy gyerekem édesanyjával, vagy a szüleimmel, barátaimmal folytattam. Adott esetben böjttel, lemondással edzettem akaratomat. Volt miért böjtöljek, volt miről lemondjak. Az egyik évben elhatároztam például, hogy minden héten egyszer felkapaszkodom a Miklós Pál-hegy tetejére. A hegy Veszprémből is jól látható, a Csatár-hegytől számítva a Déli-Bakony negyedik csúcsa. 488 méter magas, északi oldalán húzódik a szentgáli tiszafás. Szakadékokkal szabdalt, meredek út vezet a tetőre. Az elsőre lehetetlennek tűnő tervet végül sikerült teljesítenem.

Immár biztos vagyok benne: az akaraterő rendkívül fontos tényező az előrejutásban. Különösen fontos edzeni. Bármely cél eléréshez elengedhetetlen. Egyik tevékenységünk markánsan kihat a másikra.

Így azt hiszem, nem lehet véletlen, hogy miközben film- és regényírással, drámatanítással és rendezéssel foglalkoztam, egyszer csak jött az ihlet, hogy színpadra vigyem a számomra éppen aktuális, nagyszerű történetet, a belső szoba elérésének történetét. A kísérletet, melyet mindig reményteljes vállalkozásnak tartottam. Most pedig azt vettem észre: elevenembe vág a történet. A filmet pályám kezdete óta ismertem, mégsem gondoltam soha, hogy fel kellene dolgozni, érdemes volna áthangszerelni, kissé „megfiatalítani” ezt a harmincöt éves alkotást. Vonzóvá és érthetővé tenni mindenki, talán leginkább a negyvenesek számára. Hogy végre mindannyian lépéseket tehessünk a szoba felé. Miközben meglehet, annyira felgyorsult az élet, hogy néhány perc, és már a fiatalok is a szoba küszöbén fognak toporogni. Öntudatra ébredten, türelmetlenül. Akkor viszont végképp elkél a segítség, erre gondoltam. Lassan közeleg, eljön az ő idejük is. Most még az anyagi világ dől rájuk túlsúlyosan és kikerülhetetlenül. Nincsen ezzel semmi baj. Meg kell tapasztalják ezt is. Biztos nem véletlenül kerültek/kerültünk az anyagi világba.

A természet végtére is egyensúlyra törekszik.

De miben nyilvánul meg, hol lehet ennek a gigantikus, hitem szerint törvényszerű és végtelen egyensúlynak az origója? A megfejtés nem lehet annyira bonyolult. Persze azért a Múzsák csókjai mindig jól jönnek hozzá.

Buvári Tamás
Fotó: Babják Tamás