Pálffy Géza történész a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban érettségizett, majd az egyetem elvégzése után a Történettudományi Intézetben kapott kutatói állást. Már fiatal, pályakezdő történészként önálló kötetei jelentek meg, jelenleg a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője.

– Hosszútávfutó voltál.

– Pontos dátumokra nem emlékszem, de negyedikes koromban elküldtek a szüleim a Bakony Vegyész Atlétikai Club sportnapközijébe, ahol a Cooper-teszten 2460 métert futottam. Ez elsőre nagyon jó teljesítménynek számított. Onnantól kezdve tulajdonképpen az érettségiig a klubban futottam, általában hosszútávon, vagyis 800 métertől a maratoniig. Kiváló társaságba kerültem, Nagy Zoltán és Koós László voltak az edzőim, és többször nyertünk országos bajnokságot. Külön élmény, hogy azokat a sportolókat mind személyesen ismertem, akik a klubból országos vagy világhírre tettek szert, például Kiss Balázs olimpiai bajnok kalapácsvetőt. 1987-ben még a maratonit is lefutottam 2 óra 28 perc alatt, ami jó időnek számított, mivel az akkori női világcsúcs közelében volt. Nagyon sokat köszönhetek a sportnak – a fegyelmet, a kitartást, a csapatszellemet és a nyitottságot. Aztán az egyetemen döntenem kellett, hogy futok vagy tanulok. A tanulást választottam, és nem bántam meg.

– Mit jelentett ez váltást az életedben? Mennyiben volt más az egyetemi élet a kilencvenes évek elején?

– Mi még olyan időszakban jártunk egyetemre, amikor sok óránk, szám szerint negyven valahány volt hetente. Bátyámhoz – Zoltán ma a Lovassy László Gimnázium igazgatóhelyettese – hasonlóan én is a Budaörsi úti kollégiumban laktam. Nagyon jó társaság alakult itt is ki, a szobatársam például az a Hegedüs András volt, aki jelenleg a Prímási Levéltár igazgatója Esztergomban. Korán keltünk, bejártunk az órákra, utána pedig az OSZK-ban, a Parlamenti és az Akadémiai Könyvtárakban készültünk. Kötöttebb, feszesebb volt a tanmenet, mint ma, amikor egy átlagos hallgató keddtől csütörtökig jár órákra, és szigorúbbak is voltak a követelmények. Emlékszem, akadt olyan tanárom, aki az összes világnyelven adott föl irodalmat. A kollégiumnak az az előnye is megvolt, hogy nem volt olyan nyelv a lengyeltől a perzsáig, amin ne tudott volna valaki a folyosón. Második félévben pedig görög történelemből már olyan szemináriumi dolgozatot kellett írnom, amelyhez csak franciául volt szakirodalom. Tanulmányaimat történelem-orosz szakon kezdtem, majd utána jártam levéltár és török szakokra. Bár az orosz szakból csak egy évet végeztem, de a második félévet az akkori Leningrádban tölthettem – a bukó Szovjetunió utolsó napjaiban, – és annyira megtanultam oroszul, hogy ennek révén ma szinte az összes szláv nyelvet tudom olvasni. Ez egy magyar történésznek alapvető fontosságú, hiszen részben szláv szomszédok vesznek minket körbe.

– Hogyan jött a török szak ötlete?

– Az akkori képzési rendszerben még főszakok, illetve B és C-szakok voltak. A történelemhez akkor vagy magyart, vagy valamilyen  nyelvet lehetett választani főszakként. A régészet sem volt fő diszciplína, ezért a történelemmel nem lehetett akkor párban végezni, hiába vonzott engem a történelem és a régészet egyszerre. Az első év során aztán hamar rájöttem, hogy nem akarok az orosz irodalommal mélységében foglalkozni, ezért fölvettem az orosz helyett a levéltár szakot a történelem mellé. Aki ugyanis komolyan akar a történelemmel foglalkozni, annak ismernie kell a levéltárakban őrzött dokumentumokat. A török pedig úgy jött, hogy ez a korszak érdekelt már gimnázium alatt is, vagyis a 16–17. század, a török hódítás korszaka. Ebből azonban csak három évet végeztem el. Akkor még tudtam török iratokat olvasni, azonban ez ma már nehézséget okozna. Azt szerettem volna, hogy ismerjem a másik felet is, de végül úgymond mégis a keresztény oldalon maradtam. Mondhatni, hogy én Közép-Európából szemlélem az Oszmán Török Birodalmat, nem úgy, mint például intézeti igazgatóm, a kiváló oszmanista, Fodor Pál – aki egyébként szintén Veszprém megyéből, Aszófőről származik –, s aki szakmájának megfelelően elsősorban Isztambulból nézi a magyar végvidék történetét.

– Hogyan kerültél első és azóta is meglévő munkahelyedre, a Történettudományi Intézetbe?

– Nagy szerencsém volt, a levéltár szakot még el sem végeztem, amikor állást kaptam az intézetben. Ma csaknem szinte lehetetlennek számít, hogy egy frissen végzett azonnal állást kapjon itt, azaz részben a szerencsén is múlt ez. Másodévben írtam egy szemináriumi dolgozatot Szigetvár 16. századi történetéből Ágoston Gáborhoz. Ő egyébként jelenleg a Georgetown University professzora Washingtonban, de akkor még az ELTE-n a török elleni határvédelmi rendszerről tartott kiváló szemináriumokat. Veszprémiként, azaz egy egykori végvár szülötteként ez a téma amúgy is szívügyem volt. Szerencsére megtaláltam az Országos Levéltárban Szigetvár legkorábbi várleltárát, és ezt dolgoztam föl a beadandó dolgozatban, amely aztán Szakály Ferenchez került, aki az oszmanista Ágostonnál jobban értett a keresztény oldalhoz. Megtetszett neki a dolgozat, így meg is jelenhetett a Hadtörténelmi Közleményekben. Hatalmas megtiszteltetés jelentett ez egyetemistaként. Később Szakály Ferenc lett a 16–17. századi katonai igazgatásról írt egyetemi szakdolgozatom konzulense, és rajta keresztül jutottam álláshoz rögtön az egyetem elvégzése után. Azt tartom, ahhoz, hogy valaki jó állást kapjon, még a tudomány terén is szerencse kell.

– Mi adta az ötletet a korszakválasztáshoz?

– Szakály Ferenc mesterem és mások is mondták, hogy aki a 16–17. század kutatója lesz, azoknál szinte kivétel nélkül az Egri csillagok adta meg ehhez az első impulzust.  Én nem tudom ilyen konkrétan ehhez kötni, de tény, hogy a veszprémi megyei könyvtár ifjúsági részlegének szinte valamennyi történelmi regényét elolvastam. Aztán az egyetem alatt Ágoston Gábor szemináriuma ebben megerősített, az vezetett tovább Szakály Ferenchez, ő pedig a Történettudományi Intézethez.

– Bár az intézmény budai Úri utcai épülete – egyelőre – nem változott, nemrég mintha kicsit eltávolodtál volna eredeti kutatási témádtól.

– Most is ugyanott dolgozom, de az átszervezések után már más az intézmény neve: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet (röviden MTA BTK TTI), ennek Kora Újkori Osztályán van a munkahelyem, ahol egy ideig voltam osztályvezető is. Néhány éve viszont önálló kutatócsoportom van, és mindenekelőtt ennek a vezetésével foglalkozom: ez az MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport. Azért foglalkozom ezzel a meghatározó témával, mert nincs mélységében kikutatva és feldolgozva az 1526. évi mohácsi vész, vagyis a középkor utáni koronázások és magának a Szent Koronának a története sem. De ugyanígy nem ismerjük kellőképpen a veszprémi püspökök által végzett 1526 utáni királyné-koronázások menetét sem. Jellemző, hogy a magyar uralkodók kora újkori, 16–18. századi koronázásainak történetét eddig összegző jelleggel egy szlovák történész dolgozta fel. Ugyanakkor sok áltudományos mendemonda kering a Szent Koronával kapcsolatban, és a korona újkori történetét sem vizsgálták eddig szisztematikusan. Először akkor szembesültem ezzel a problémával, amikor a 2000-es évek elején a Bajor Állami Levéltárból előkerült I. Ferdinánd király 1527. novemberi koronázási lakomájának ülésrendje. Ez felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire nem ismerjük sem ezt, sem a későbbi koronázások históriáját. Megdöbbentem, hogy bár tömegével maradtak fenn ezekről források, mennyire nem tárta ezeket fel senki a koronázások, illetve a Szent Korona történetének vonatkozásában. A kutatási projekt jól kapcsolódik egyébként korábbi kutatásaim témájához, a Habsburg-magyar viszonyhoz, hiszen ebben a korszakban – Szapolyai János király után – minden uralkodónk ebből a dinasztiából származott.

– Miként telik ma egy történész kutató napja?

– Jóval szabadabban, mint egyetemistaként. Egy kutató szerencsére maga osztja be az idejét. Kedden és pénteken kell hivatali napot töltenem az intézetben, és ekkorra igyekszem összpontosítani a kutatócsoport adminisztratív feladatait. Jelentős összegű támogatást kapunk, de ennek ügyintézése sok energiát is kíván. A többi nap a kutatásé és az alkotásé. Persze, ha az ember szorgalmas és megteheti, nem napi nyolc órát dolgozik. Bár sok az egyéb feladat, így a konferencia-részvételek, előadások tartása, de szeretek olyan napokat tartani, amikor csak a tudománnyal és az írással foglakozom. Színvonalas tanulmányokat és könyveket csak nyugalomban lehet alkotni. Bár a munkahelyemen is nagyon jók a körülmények, én azért jobban szeretek otthon dolgozni. Szerencsére megtehetem ezt, mert van egy külön dolgozószobám, a másik szobában pedig legfeljebb kedves felségem, Friedler Magdolna (aki szintén veszprémi származású) gyakorol az orgonán, de Bach gyönyörű zenéje kifejezetten segíti az alkotást.

– Sokan bestseller-történésznek tartanak.

– Hallottam már én is ezt, de azért látható, hogy közülünk a 20. századdal foglalkozók általában az ismertebbek. Hamar ismertséget hozott ugyanakkor, hogy fiatalon jelenhettek meg köteteim. Úgy gondolom, történészként kettős feladatunk van:  egyrészt hogy alapkutatásokat végezzünk – aminek nagy híve vagyok, és szerintem ez az igazi szakmai munka –, másrészt hogy népszerűsítő összefoglalókat is írjunk. Mi nem elefántcsonttoronyban élünk; akkor van értelme a munkánknak, ha azt valaki elolvassa. Ezért kell a nagyobb, átfogó témákkal is foglalkozni, mint például a Habsburg Monarchia viszonya Magyarországhoz, vagy akár a 16–17. század történetének sokrétű problematikája. Úgy gondolom, egy akadémiai intézetben dolgozó történésznek, aki államilag finanszírozott munkahelyen dolgozik, mindkettőt érdemes és kell is művelnie: a felfedező alapkutatást, illetve az újabb kutatások eredményeinek összefoglalását a nagyközönség számára is. Bár mindkettő más írásmódszert igényel, én megtalálom bennük az örömöt. Ha pedig a szakmonográfiák eredményeit be tudom építeni az összefoglalókba, akkor lesz az igazán újat mondó. Hogy sikeres vagyok a szakmában, az talán éppen ennek, az új kutatási eredmények összefoglalókba történő beépítésének köszönhető. Sok nyugat-európai vagy amerikai történész ezzel szemben úgy ír összefoglalót, hogy tíz másik kolléga kutatásainak eredményéből vagy rosszabb esetben összefoglalójából összeállítja a tizenegyediket. Engem elsősorban nem a tudományos címek érdekelnek, a szakmai sikert nem ezekben mérem. Az igazi elismerést szerintem a könyvek hozzák, illetve azok a visszajelzések, amikor azt mondja egy nem szakmabeli, hogy de jó ez a könyv, mennyit tanultam belőle, vagy hogy nem minden Habsburg-uralkodónk volt magyargyűlölő, esetleg netán tudja, hogy miért ferde a Szent Korona keresztje. A történésznek az a siker, ha felfedezései eljutnak a nagyközönségez, és beépülnek a közoktatásba is.

– Negyvenes éveid elejére sok mindent elértél. Milyen céljaid vannak még?

– Van remény és lehetőség a Lendület Kutatócsoport munkája meghosszabbítására. Több monográfiát lehet írni a korona és a koronázások történetéről – az egyik, a Szent Korona soproni tartózkodásainak és az itteni koronázásoknak a története éppen most van megjelenőben. Visszakanyarodva korábbi kutatási területemhez, ahol már írtam egy vaskos könyvet a Habsburg Monarchia és Magyarország 16. századi kapcsolatáról, szeretnék majd egyet írni a 17. századi viszonyukról is. Még sok távlati célom van, de már most látom, hogy amit összegyűjtöttem, azt nem fogom tudni mindet megírni. Remélem, a tanítványaim ezeket a kutatási témákat majd továbbviszik, nagy örömömre részben már meg is tették mind Pécsett, mind Budapesten, de még nekem is sok idő adatik említett terveim megvalósítására.

Karlinszky Balázs
Fotó: Babják Tamás