Kiss Sándor operatőr, vágó, rendező. Nem tanulta a szakmát iskolában, nem tartja magát sikeresnek, pedig filmjei számtalan díjat nyertek. Hogy miért költözött el Veszprémből, hogy kiből lesz jó operatőr, és mi lett volna, ha nem filmes? – ezeket a kérdéseket jártuk körbe a „nagyinterjúban”.

– Amikor Sopronban, az erdészeti szakközépiskolában tanultál, és a Cézár-pincébe jártatok inni, akkor melyik volt a kedvenc filmed, és ki volt a kedvenc filmrendeződ?

– Nem is emlékszem rá. Pedig sokat jártunk moziba, a filmek hatottak is rám, de nem volt kedvenc filmrendezőm. Akkor eszembe sem jutott, hogy valaha filmmel fogok foglalkozni. Úgy képzeltem el az életem, hogy reggel szépen kisétálok az „erdőmbe”, vállamon a puska, nyomomban két kutya, és nézem a fákat.

– Végül mégsem erdész lett belőled. Merre kanyarodott az életed?

– Jelentkeztem a szombathelyi főiskola rajz-biológia szakára. Az erdészetből jött a biológia, a rajz pedig onnan, hogy szerettem, és elég jól is rajzoltam. Csak aztán nem sikerült a felvételi, mert az azt megelőző éjjel egy kicsit elhajoltam. A négy órás felvételi alatt a felét sikerült elvégezni a kiadott munkának. Így aztán el kellett kezdeni dolgozni – és következett a Kölcsey Könyvesbolt Veszprémben. Megvolt a maga bája ennek a munkának, közegnek – nagyon szerettem azt az időszakot. Na, abban az időben ismét rengeteget jártam moziba, filmklubokba – vásároltam is egy VHS-C kamerát, és azzal vacakolgattam.   – És mikor következett be, hogy valóban közel kerültél a filmezéshez?  – Ehhez még kellett egy kis idő. Lehúztam a katonaságot a „Sziklában”, aztán az akkori könyvesboltos főnökömmel és egy kollégámmal elindítottunk egy könyv-nagykereskedést – nyomorult Walt Disney-s könyvdílerek voltunk három megyében. Két év után kiszálltam belőle, és a kilencvenes évek elején béreltem egy parkolót egy nyárra Tihanyban. Ősszel szólt az egyik ismerősöm, hogy a Veszprém Tv-be el lehetne menni technikusnak. Érdekelt a dolog, és belevágtam. Tehát egészen alul kezdtem – cipeltem az állványokat, állítottam a hangot –, aztán egy idő után kértem egy kamerát, és elkezdtem saját dolgokat csinálni.

– Milyen hangulat és munka jellemezte akkoriban egy vidéki kisvárosi televízió mindennapjait?

– Izgalmas időszak volt ez a Veszprém Tv-ben, mert abszolút műhelyként működött. Egy vidéki tévében igazából mindent tudni kell – érteni kell a hanghoz, a kamerához, a vágáshoz, mert a kis létszám miatt muszáj mindennel foglalkozni. Persze sokat segítettek a kollégák, is – például Assay H. Péter, Bárány László, Fábián József, Szegedi Lászó, de igazából felsorolhatnám az összes kollégám nevét.

– Legendás volt ez egyik műsorotok, a KOX, amelyet Harnócz Gyulával és Bárány Lászlóval készítettetek.

– A KOX maga volt a csoda, abban tényleg el tudtuk engedni magunkat. Az egész ötlet abból indult, hogy valami humoros, saját gyártású műsort akartunk készíteni. Akkoriban sokat olvastuk a Magyar Narancs cikizős, megmondós írásait – és erre álltunk rá, csak képben. Próbáltunk kicsit provokatívak lenni,  kóstolgatni az önkormányzatot, városvezetést. Szórakoztató és izgalmas műsort szerettünk volna összehozni, olyat, amit szívesen néznek az emberek, mond is valamit, és jót röhögnek rajta. Végeredményben sikerült, mert tényleg sokszor megállítottak az utcán, és gratuláltak a KOX egy-egy adásához. A produkcióban operatőr, szerkesztő és – azóta is szégyellem – műsorvezető is voltam. Elég extrém módon élőben tanultam a műsorvezetést, szerintem borzalmasan sikerült – lehet, hogy előtte azért jó lett volna rákészülni. De a műsor haladt, pörgött, a témák sajátos feldolgozása miatt persze többször álltunk a szőnyeg szélén Fábián Józsi igazgatónál, de ő mindig kitartott mellettünk.

– Említenél egy olyan esetet, amikor a műsor kivágta a biztosítékot?

– Már az első KOX adás után megéltük. Létezik egy olyan „legenda”, hogy ha elültetsz egy diófát valahol, akkor ott letelepedtél. És mi elültettünk egy szem diót a Városháza előtti parkban, ezt felvettük, így deklaráltuk, hogy mi itt megvetjük a lábunkat. Fábián Jóska pedig bement a Városházára, és aztán átadta a polgármester úr üdvözletét nekünk.

– Ezután már egyenesen haladt a „filmes karriered”?

– Egy kis kitérőt még tettem, mert a tv-s pénzből elég nehezen lehetett megélni, így két évre visszatértem a Balatonhoz, ahol egy kisboltot és drink bárt üzemeltettünk családi vállalkozásban. A filmezés viszont már nem eresztett, és Francia Ferenc új igazgató ideje alatt visszatértem a Veszprém Tv-hez, és hosszú időre ott is maradtam.

– Sosem tanultad a filmes szakmát iskolapadban. Nem érezted ennek a hátrányát?

– Hátrányát soha nem éreztem, mert olyan emberek mellett dolgozhattam, akiktől rengeteget tanultam – egészen egyszerű dolgoktól kezdve a legbonyolultabbakig. Mindig figyeltem, mi, hogyan történik – ez a mai napig így működik, egyszerűen így vagyok összerakva. Rengeteget olvastam, kutattam a témában, és a legmodernebb technikákat is igyekeztem, igyekszem megismerni.

– A Veszprém Tv operatőreként azért nem csak a szépség jut ki az embernek… Ezt hogyan kezelted?

– Igen, a híradózás elég rendesen kivesz az emberből. Hosszú éveken keresztül vizuális élményt összehozni a napi három sajtótájékoztatóból, ahol két ember beszél, és újságírók írnak ceruzával – egy idő után persze hogy belefárad az ember. Közben nyilván készültek más műsorok is a tv-ben, amelyek hoztak szakmai és szellemi kihívást: Gopcsa Katalinnal évekig forgattuk a „Kép a képben” című művészeti magazint, Perlaki Claudiával a „Múzeumi sétákat”, és Bárány Lacival tv-n kívül számos érdekes filmet hoztunk össze. Ehhez az időszakhoz köthető az első színházas munkám is: Funtek Frigyes rendező irányításával a Makrancos hölgyben dolgoztam. Emellett elkezdtem foglalkozni az animációval. Vásároltam egy számítógépet otthonra, merthogy a televízióban csak kazettáról kazettára lehetett vágni, és ez nem nagyon elégített ki. Hosszú éjszakákon át tanultam az animációt, a főcímkészítést, a vizuális effekteket. Könyveket vásároltam, minden lehető információt igyekeztem elérni, és autodidakta módon sajátítottam el a tudást. A 2001-as a Médiawave Fesztiválra beválogatták egyik egyperces animációmat a kísérleti kategóriába. Persze nem nyertem, de hatalmas élmény volt nagy vásznon látni az én kis filmemet. És persze ennek a történetnek is volt folytatása: kb. öt éve Siló Sándorral dolgoztam egy filmben – aki a Médiawave-en zsűritag szokott lenni –, és említettem neki, hogy már szerepeltem a véven. Kiderült, hogy emlékszik rá, mert akkor az én filmemre voksolt kategória-győztesnek. Hát nagyon vicces volt.

– Mi indított arra, hogy itthagyd Veszprémet, és Pest felé orientálódj?

– Egyszerűen átalakult az életem. Elváltam, szakmailag pedig úgy éreztem, hogy szűk lett a város, a közeg, nem akadtak olyan megbízások, amelyek inspiráltak volna, hiányzott a kihívás.

–És a nagy váltás meghozta a belé vetett reményeket?

– Részben. Mondhatni, hogy cseberből vederbe kerültem, hiszen a budakalászi helyi érdekű televízióban toltam az operatőri, vágói munkát – de az legalább fizetett annyit, hogy meg tudtam belőle élni. Emellett viszont sokkal fontosabb, hogy olyan filmes emberekkel ismerkedtem meg, akik meghatározók lettek az életemben. Velük szakmailag kihívást jelentő filmeket is csináltam a tv mellett. 2005-ben az ELTE történetéről kellett egy három részes filmet megvágnom. Akkor ismerkedtem meg Szakály István rendezővel, nagyon jó barátok lettünk, és onnantól kezdve szinte minden munkájába hívott (és hív) filmezni és vágni. Évente egy-két dokumentum- és ismeretterjesztő filmet hoztunk össze, amelyek az MTV-ben és a Duna Tv-n jöttek le. Élvezettel vágtam bele ezekbe a feladatokba, és ráadásul elképesztő helyekre jutottam el – például a kárpátaljai zsidó temetőkről készített film (Az élők házai – 2005) kapcsán olyan kis falvakban jártunk, ahova szinte út sem vezet. Végül ismét besokalltam a híradózástól, és otthagytam a budakalászi tv-t. Szabadúszóként igyekeztem talpon maradni, egy rövid ideig működött is a dolog, aztán eljött egy-két év, amikor gyakorlatilag alig akadt munkám, szinte szó szerint a küszöböt harapdáltam.

– Mi hozta meg az átbillenést?

– Szekeres Csaba rendezővel 2008-ban dolgoztam először együtt – én vágtam a Nexus című filmjét, amely a 40. Magyar Filmszemlén Kollányi Ágoston-díjat nyert. Csabával megszerettük egymást, mint kisgyerek a húslevest, és ezek után több filmjébe hívott munkatársnak. Forgatott egy filmet (Örvény) nehéz sorsú emberekről, és vagy ötven óra nyersanyagból kellett 50 perces filmet vágnom. Sándor Pál volt a producer, részben BBC produkció volt – Schiffer Pál-emlékdíjat is nyert a film – és ez indította el a nagyobb munkák sorát.

– Nagyobb munkák?

– Hát igen. Novák Tamás és Skarbski Fruzsina rendezők ominózus és elhíresült Biszku-filmjébe (Bűn és büntetlenség – 2010) csak a végén szálltam be mint operatőr – de a film sikere az én sorsomat is megváltoztatta –: Tamás és Fruzsi több filmjének is munkatársa lettem. Ezután a Heti Válasz felkért minket Fruzsival és Tamással, hogy az online felületükre készítsünk rövid filmecskéket izgalmas témákban. Ez lett a „Becsöngetünk és elfutunk”, amely havi műsorrá vált  az MTV-n. Megjegyzem, nézettségben vertünk minden más műsort, még Pesty Fekete Dobozát is. Emellett egyre több helyre hívtak operatőrnek és vágónak is, és szinte futószalagon jöttek egymás után a nagyobb munkák: Áramlat – 2011, Elhallgatott gyalázat – 2013, A kéz élete – 2014, Városon kívüli találkozások – 2014.

– Melyek a legsikeresebb és a legkedvesebb alkotásaid?

– Meg kell mondanom, régen még érdekeltek a díjak, de most már nem tartom őket számon. Félre ne érts, ez nem nagyképűség, egyszerűen nem tartom őket sem fontosnak, sem számon. A Schiffer-díjat is ki kellett gugliznom. Legkedvesebb film? Nagyon szeretem máig azokat a kis szösszeneteket, amelyeket a hőskorban csináltunk Harnócz Gyuszival Veszprémben. Mostani kedvenc filmem a Városon kívüli találkozások, amelyet Janovics Zoltán producer-rendezővel forgattunk. A történet arról szól, hogy városi értelmiségiek két hétre leköltöznek vidékre, tanyára, és szembesülnek a két világ közötti különbségekkel.

– Most milyen filmeken dolgozol?

– Készítünk egy filmet a mangalica történetéről, a magyar találmányokról (Hunnovációk), alakul egy a nemzetközi focibundáról – és Tóth Loon veszprémi színész-rendező új darabjába (SzínházJegyetem 2.0) készítek színházi video-installációt.

– Beszálltál valamilyen céghez, vagy továbbra is szabadúszó operatőr vagy?

– Nem vagyok alkalmazott, egyszerűen nem szeretek mások hülyeségeinek megfelelni, ha tudom, hogy nincs igazuk. Jelenleg négy filmes ismerősömmel bérelünk egy közös irodát, mindegyikünknek megvan a maga kis cége – és a pályázatokon nyert vagy egyéb módon beérkező munkákat igyekszünk házon belül megoldani.

– Tehát a szabadságvágyadat is ki tudod elégíteni?

– Igen, illetve részben. Ki tudnám, ha nem lenne ennyi munka. Ne vedd panaszkodásnak, de tényleg átestem a ló másik oldalára. Nekem az a legfontosabb, hogy fejben fel tudjak készülni a melóra. Viszont amikor éjjel kettőig forgatok egy valóságshow-szerű dokumentumfilmet, majd reggel 7-kor kell kezdenem egy fikciós filmmel, amelyben egy akasztás-jelenettel indítunk, akkor közel állok a tudathasadásos állapothoz. Ez nagyon leterheli az embert. Persze a sok munka eredménye az is, hogy idén három filmem volt versenyben az Aranyszem Operatőr Fesztiválon. (A Kéz életével végül nyertem a kísérleti film kategóriában.)

– Tehát kemény a munka?

– Nem tudok munkaként gondolni a filmezésre, mert valójában a hobbimról van szó. Persze amikor hajnali négykor kelek, mert valahol vidéken kell felvennem a napfelkeltét, akkor azért enyhe munka-szaga lesz az egésznek.

– Milyen műfajú filmek létrehozásában működtél közre?

– Csináltam játékfilmet, dokumentumfilmet, ismeretterjesztő filmet, természetfilmet, videoklipet, reklámot, animációt, színházi munkákat. Mind más világ, és nagyon sok minden függ a témától. Közel állnak hozzám a dokumentumfilmek, pedig véleményem szerint sokkal nehezebb dokumentumfilmet készíteni, mint játékfilmet. Az utóbbinál kezedben a forgatókönyv, a snittlista – a kamera innen mozog oda, az bejön, azt mondja, hogy… stb. Egy dokumentumfilmben ilyen nem létezik. Nagyon sok embert meg kell hallgatni, és nem tudod előre, mit fognak mondani, emellett nincs helyszínelés – marha nehéz műfaj.

– Mi a szép a „munkádban”?

– Az állandó kreativitás-kényszer. Jobb lenne rá egy másik szó – ezt nem szeretem –, de nincs. Az, hogy mindig gondolkodnom kell. Régen még a dokumentumfilmek esetében is elmentek a stábok helyszínelni, mára ez teljesen megszűnt, így első körben, amikor odaérek a helyszínre, gyorsan ki kell találni, hogy mit és hogyan fogok forgatni. A munka egyik legszebb része aztán az, amikor az irgalmatlan mennyiségű nyersanyagból filmet kell vágni. Ott ülsz a vágószobában, és már az is pár hetes folyamat, hogy feláll a film gerince. Majdnem minden vágás során bekövetkezik egy hullámvölgy, amikor úgy érezzük: nem lesz belőle semmi. Ilyenkor azt szoktam mondani a rendezőknek, hogy húzzanak el messzire, és akkor két napig nézegetem az anyagot. Aztán átvágom, és megmutatom. És akkor elindul, és a végén összeáll. Na, az elég jó érzés. Viszont addigra annyira tele van a fejem az egész filmmel, hogy legtöbbször képtelen vagyok elmenni a bemutatóra. Eltelik fél év, és akkor bírom megnézni, valójában újra látni.

– Milyen világlátás, személyiség, beállítódás kell az operatőrséghez?

– Azt hiszem, hogy eleve máshogy látok, mint általában az emberek. Mindig megnézem a nagyon apró dolgokat is – például itt ennek a levélnek a végét, vagy egy hajtincset.  Nagyon szeretek piacra járni – ma is voltam –, figyelem az embereket, az arcokat, a mozdulatokat. A szemem hozzászokott a filmhez – valójában az életben is filmezem. Tehát fontos a nyitott látásmód, valami érzék. Persze lehet tanulni is, például úgy, hogy elő kell venni művészeti albumokat, aztán elindulni a barlangrajzoktól egészen a mai modern festészetig, fotográfiáig – és nézegetni, megérezni a kompozíciókat. Egy filmes képnél teljesen meg tud változni az összhatás, ha 5 centivel odébb viszem a kamerát. Akár a kép lényege is átalakulhat. Ezek nagyon apró nüanszok, de erről szól ez az egész. Érezni is kell, amiben a rutin is sokat segít.

– Gondolom, ezt tanítják is az egyetemen, te pedig nem ültél ott a szemináriumon!

– Nem tudom, hogy mit tanítanak az egyetemen, hiszen nem jártam oda. Az biztos, hogy ha nagyon sok filmet nézel, gyakorlod, és van hozzá érzéked, hatalmas rutint lehet szerezni. Vegyük példaként Tarantinót: videotékásként kezdte, és most a világ egyik legelismertebb rendezője.

– Eddig a látásról beszéltél. De gondolom technikai tudás is kell ahhoz, hogy valaki kiváló operatőr legyen.

– A technika elsajátítása ma már másodlagos, mivel nagyon-nagyon sok fajta kamera létezik. Ezeknek a gépeknek a menürendszere olyan, hogy szinte mindent be lehet állítani rajtuk – de rendkívül bonyolultak. A nagyobb forgatásokon a kamerákhoz jár egy kiváló technikus, akiknek az operatőr elmondja, mit is szeretne. Ezt a technikus beállítja – és az operatőrnek csak a képkivágásra kell koncentrálnia.

– És melletted is ott van egy technikus?

– Lehetőség szerint nincs. Nem szeretem, ha technikus sertepertél körülöttem, és a nagy stábot sem kedvelem. Persze néha muszáj így dolgoznom. Tavalyelőtt nyáron forgattunk egy játékfilm-sorozatot, ahol hatalmas stáb működött együtt. Volt egy jelenet, amit két kamerával vettünk. Beálltunk, és én egy picit arrébb tettem statívostól a kamerámat. Erre a technikus megütögette a vállamat, hogy legközelebb szóljak neki, mert az az ő feladata – ezért kapja a fizetését.  Még a REC gombot sem nyomhattam meg.

– Valójában kicsoda Kiss Sándor? Mi a foglalkozása?

– Leginkább operatőrként mutatkozom be. Mostanában egy-két filmben kvázi rendező is lettem, merthogy a rendező szerint tettem annyit hozzá az alkotáshoz, de én inkább operatőr vagyok – és vágó.

– Sikeres embernek tartod magad?

– Nem. A lehetőségekhez képest jól vagyok, azzal foglalkozom, amivel szeretek. Nekem ennyi elég.

– Outsiderként, vidékről, Veszprémből fölkerülni Pestre, a filmes világba, ahol elég rendesen le vannak osztva a lapok, és utána befutni egy olyan karriert, hogy idén 3 filmedet nevezik az Aranyszem Fesztiválra… Karrier? Siker? Munkabírás?

– Az kell. Megesik, hogy három napig nem alszom, mert szorít a határidő. De a karrier, és a siker nekem leginkább szavak. Győzike a sikeres. Az én fejemben a siker inkább színházi ízű kifejezés – taps a darab végén. Egyszerűen jól érzem magam, a munkám a hobbim is, ráadásul mindig gondolkodnom kell. Ennyi.

– A gyerekek mennyire ütöttek az apjukra?

– Fiam nagyon sokat dolgozik velem – annak ellenére, hogy teljesen mást tanul. Tényleg ügyes, és nagyon érdekli a filmezés. Lányom Zircre jár, a művészeti gimnáziumba. Hihetetlen jó kollázsokat csinál photoshoppal, én úgy látom, már ha megmutatja őket.

– Mit szeretsz csinálni a filmen kívül?

– Szeretek főzni, mindenféle izgalmas ételt és italt megkóstolni, utazni. Piknikus és hedonista vagyok.

– A szakközépiskolában nem volt kedvenc filmed, rendeződ, operatőröd… Most van?

– Számos rendezőt, operatőrt tartok nagyra, nincs értelme felsorolni. Mostanában a skandináv vonalra vagyok rákattanva, például a dán filmekre – Ádám almái, Zöld hentesek, Kedves szomszéd. Kicsit lassú, nagyon szép képek, a kamera alig mozog, inkább fotográfiát, sőt inkább festményeket látsz – a történetek abszolút hétköznapiak, ám mégiscsak működnek. Most ez jön be, de jövőre lehet, hogy más lesz. Ilyen vagyok. Nagyon sokáig például nem tudtam elviselni, hogy kézben van egy kamera, és emiatt egy snitt nem lesz szép. Aztán az MTV-nek készülő „Becsöngetünk és elfutunk” című műsort direkt nem képstabilizátoros optikával vettem, hanem 200-as telével kísértem hátramenetben az interjúalanyt. Remegős katyvasz lett, de mégis feszül tőle a film – nyertünk is vele díjat.

– Ahogy beszélsz erről a 200-as telével felvett remegős képről, úgy érzem, a filmezés teljes mértékben betölti az életed.

– Lehet. Az agyam biztos nem áll meg soha. A vágásnál négy-öt napig ismerkedem az anyaggal, és utána olyan mértékben a feladatra koncentrálok, hogy megszűnik minden más körülöttem. Hajlandó vagyok bemenni hajnali ötkor a vágóba, és lehet, hogy két napig ott vagyok, mert érzem a ritmust. Ez egészen addig megy, amíg el nem készül a film. Egy kínai bölcselet jut az eszembe, amelyben a császár megkérdezi a költőt, hogy hogyan írja a verseit. A költő pedig azt válaszolja, hogy: amikor én verset írok, akkor megszűnik körülöttem minden, minden eltűnik, minden üres lesz, és kedves császár, akkor még te sem létezel. Így megy ez.

Szaksz Balázs
Fotó: Babják Tamás, illetve forgatási felvételek