Azt hittem, könnyű lesz írnom arról, mit jelentett, mit jelent számomra a Veszprém Indexnél eltöltött időszak, de tévedtem. Talán az azóta eltelt öt év is megnehezíti az emlékezést, de még inkább maga a működés több mint hat éve.

Arra sem emlékszem pontosan, mikortól vettem részt a szerkesztőség munkájában. Azt tudom, hogy egy korábbi rendezvényen találkoztam Pethő Imrével és Szaksz Balázzsal, akik beszéltek egy online folyóirat indításának ötletéről, de hogy aztán ők kerestek engem, vagy én őket, amikor a Veszprém Index elindult, már nem rémlik. Az biztos, hogy a szerkesztőség már működött, amikor én beléptem, de még csak néhány hónapja, hiszen az első cikkem, amire az archívumban rábukkantunk, 2002 májusában jelent meg.

De lehet, hogy rosszul közelítek az egészhez.

Nekem az Indexről (mert nekünk ez volt „az Index”) először a lapzárta jut eszembe. Az átgépelt éjszakák, amikor magában szidta az ember önmagát meg a Szakszot meg a francos határidőt (nem biztos, hogy ebben a sorrendben). Ahhoz képest, hogy hobbiújságírók voltunk, bennünket is szorított a dedlájn (pontosabban a Szaksz), merthogy vegyük már magunkat komolyan, hogy mások is…

De ez már akkor lehetett igazán, amikor csontamatőrből félprofivá evickéltünk a Veszprém Digitális Város programnak hála. A VDV finanszírozása ugyanis rövid időre elhitette velünk, hogy ha megélni nem is fogunk az Indexből, de ez lehet számunkra több, mint hobbi. Hogy lehet az Index igazi, profi újság. Helyi online napilap, ami eltartja magát.

Számomra ez volt a hőskorszak: szabadok is voltunk, hiszen végső soron arról írtunk, arról gondolkodtunk, amiről szerettünk volna, de hosszú távon ott derengett a hivatás lehetősége, amiért még a szabadságunk egy részét is képesek voltunk és pláne lettünk volna feláldozni. Mert borzasztóan elhivatottnak éreztük magunkat. Vagy csak én, nem tudom…

Jó volt sokfélének lenni, vitatkozni egymással, egyet nem érteni, komolykodni és komolytalannak lenni, barátkozni és utálkozni. Mert mindez volt egyszerre, inkább éreztem én ezt kötetlen baráti társaságnak, mint szerkesztőségnek. Annyira szerettem az Indexet, hogy igyekeztem mindenkit odarángatni, akiket szeretek, de még azokat is (a tanítványaimat), akikben láttam az önálló gondolkodás szikráját.

És jó érzés volt fontosnak érezni magam, véleményformálónak, akire néhányan talán odafigyelnek. Egyáltalán nem biztos, hogy így volt, de az érzés, az működött.

Aztán a hőskorszak után jött a lassú haldoklás. Kénytelenek voltunk szembesülni a ténnyel, hogy az Index nem tudja eltartani önmagát. Bele is fáradtunk az önkéntességbe, de egyébként is úgy éreztük sokan, hogy egyre fásultabbak lettünk. Meguntuk egymást és az Indexet. Ennek a ténynek a belátása persze évekig tartott. Rengeteg meddő küzdelmet folytattunk az ábránd eléréséért, de az megmaradt ábrándnak. Attól tartok, sok indexesnek leginkább ez az időszak maradt meg az emlékezetében – a szenvedés, a kitörési pontok sikertelen keresése, a csekély források elosztásáról folytatott viták, az ebből óhatatlanul következő megosztottság- és becsapottságérzés. Ez is az Index történetéhez tartozik.

Engem a csalódottság egy részétől megmentett az, hogy soha nem tudtam magamra újságíróként gondolni. Egyszer „műkedvelő újságírónak” tituláltam magam, és annak is éreztem. Talán ezért több bennem a nosztalgia, mint másokban. Nekem megmaradt a füstös kiskocsmai hangulat, a barátkozás, a hobbiújságírás (hovatovább írogatás).

Meg persze a francos határidő… Mert még most is hajlamos vagyok rábólintani, ha szól a Pethő vagy a Szaksz, hogy kellene egy kis társadalmi munka. Asszem, most már maradok indexes. Balek és műkedvelő.

Király Viktor