Mese habbal és latexszal
Avagy a Hókirálynő az Ördögé lett

2006/12/19

Andersen tuti, forog a sírjában. A kis hableány Walt Disneys feldolgozására maximum az orrát vagy a fülét mozgatta kicsit, de mostanság valóban rossz napjai lehetnek… A Petőfi Színház bemutatta vasárnap a Hókirálynőt, az Andersen-mű alapján készült mesemjúzikelt. Az előadás érdekessége, hogy a szövegíró, Pozsgai Zsolt rendezte – így különösen nagy felelősség terheli a produkcióért.

A Hókirálynő című előadás legnagyobb baja, hogy nem tudja eldönteni, kihez is akar szólni. Az mondjuk hótziher, hogy a gyerekekhez nem szól. A latexruhás szexrabszolga-háttértáncosok inkább az anyukák és apukák szórakozási igényeit szolgálják ki, mint ahogy minden szexuális jellegű verbális és képi utalás is. Én is tudom, hogy Freud szerint egész gyermekkorunk többé-kevésbé a szexualitásról szól, de az igazat megvallva nem nagyon hiszek ebben.

A kezdő- és záróképekben megjelenő, a Besenyő-család babérjaira törő jelenetek bizonyos szempontból lehetnének akár viccesen eltúlzottak is, csak az a baj, hogy ez megint nem a gyermekkorú nézőknek szól. Irónia, szatíra, abszurd, groteszk – na, ezek azok a kifejezések, amelyek egy tíz év alatti gyereknek semmit nem jelentenek, de még tinédzserként is sokan nehezen tudnak mit kezdeni velük. Ismerek valakit, aki középiskolás koráig azt hitte, a koplalni azt jelenti, nagyon sokat enni – kiskorában valahogy nem fogta az idézőjeles megjegyzésekből az idézőjeleket…

Elfogadom azt is, hogy Pozsgai Zsolt az Ördög szerepének kihangsúlyozásakor az eredeti Andersen-szöveghez tér vissza, de őszintén szólva, képtelenségnek tartom, hogy ebben a verzióban ennyire gagyi történetvezetési megoldások lennének. Azzal nincs gond, hogy a mese fő mondanivalója az (át)író szerint a felemelkedés igénye, a magasabbra törés vágya – csakhogy ez összesen két (fentebb már méltatott) abszurd jelenetből derül ki. Az pedig már nagyon gáz, hogy Kayt végül nem Gerda menti meg, hanem az Ördög – ráadásul sarkkutatói teljesítményét is lesilányítja, hogy az egész család követi őt, mert a szülőknek is rá kell jönniük, milyen jó kirándulni. Úgy egészében véve amolyan sítáboros hangulat alakul ki a darab végére.

Mindezt tetézi az iszonyatos szereplőválogatás. Az egész főszereplőgárdából Máté P. Gábor van egyedül a helyén az Ördög szerepében (ezt a gyerekek visszajelzése is maximálisan igazolta). Koblicska Lőte vérszegény Gerda, a Kayjel birkózó Subi Zoltánnak szerencsére elég kevés szövege van (leginkább csak nézi a holdat, és az alkohol vagy más tudatmódosító szerek forgatják). A szülőket alakító Dominek Anna és Baranyi Péter nem igazán kapnak lehetőséget a kibontakozásra, bár az eredeti verzióban még ennyi esélyük se lett volna. Módri Györgyiből nagyon szép, és alapvetően jól eltalált Hókirálynő lett, de az éneklésével nem voltam megelégedve, ám azzal sem, hogy a színlapon a szereplők között a harmadik helyről a hatodikra csúszott vissza, ami kiválóan jellemzi is karakterének fontosságát ebben a feldolgozásban.

A mellékszereplőkkel és háttértáncosokkal elégedettek lehettünk – kivéve az ördögbrancsot, Pötyit, Bubit és Cucut (vagy valami hasonló nevük volt), akik nagyjából a darab végére tanultak meg együtt mozogni, de akkor már minek… Amúgy meg a szépen megkoreografált táncjeleneteket porig alázza a finálé Michael Flatly-paródiája, amiről leginkább a Shrek egy jelenete jutott eszembe, amikor Robin Hood és a vidám fiúk minden átmenet nélkül ír népitáncra fakadnak három másodperc erejéig, csak az ügyesen meg volt rajzolva, ez meg egy nyugdíjasklub gálaműsorát idézte (elnézést minden nyugdíjasklubtól, amelyet akaratomon kívül megsértek a hasonlattal).

Húros Annamária dicséretet érdemel az intelligensen kitalált, szép és sokoldalúan működő díszletekért, ugyanakkor nehéz szavakkal kifejezni jelmeztervezői munkásságának kritikáját. Talán ha szólt volna neki valaki (rendező, igazgató, díszletmunkás, mittudomén), hogy nem pornófilmforgatásra készül a stáb, akkor a jelmezek is jobban illetek volna egy gyerekdarabhoz. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy voltak szép, igényes jelmezek is (Hókirálynő, Négyévszak asszony, virágok), csak nehéz volt rájuk koncentrálni a rengeteg latexhatás és harisnyatartó között.

De igazából az én véleményem másodlagos, és minden hibát meg tudnék bocsátani, ha a célközönség élvezné az előadást. Az előttem ülő kisfiú például százszor érdekesebbnek talált engem, mint a színpadi eseményeket, pedig nem vagyok egy matyóhímzés… A túl hosszú üresjáratokat az élelmes gyermekek beszélgetéssel töltötték ki, a kisebbek pedig sírtak, mert megijedtek kissé némely hang- és fényeffektustól. Nem értem, mikor fogja a Petőfi színház megtanulni, hogy a gyerekeknek interakció kell, csak úgy lehet őket órákig lekötni, ha részeseivé válhatnak a cselekménynek. A kivetítő használata és a Hó-napló újság kiadása jó ötlet volt, csak az utóbbi hemzseg a gépelési hibáktól, a kivetített jelenetek egy részét meg bűn volt felvenni is.

Az előadást leginkább unatkozó apukáknak és anyukáknak ajánlom, ha esetleg ötleteket akarnak meríteni nemi életük feltupírozására, de a gyerekeket hagyják otthon, ha el akarják kerülni az órákig tartó, beható műelemzést. Lehet, hogy a közismert Hókirálynő-változat lejárt lemez a „szeretet ereje” dumával, de azt egy gyerek is meg tudja érteni. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy az Ördög tükrének egy szilánkja vagy Pozsgai Zsolt író-rendező szemét vagy az enyémet találta el, de egyikőnk nagyon torzan látja a világot.

kávé

Könnyű

Bemutató a Pannon Várszínházban
2006/05/10

Teljesen tanácstalanul álltam a Séd mozi előcsarnokában a Pannon Várszínház „Imádok férjhez” menni című előadása után. Néztem a távozók arcát, és azon gondolkodtam, hol van a különbség köztem és köztük. Én mérhetetlenül szenvedtem ezen az előadáson, ők viszont egyáltalán nem szenvedtek velem. Sőt, jól szórakoztak. Nyílt színi tapsokkal örvendeztek a régi slágereknek, hahotáztak a vicces párbeszédeken, kint meg azt hallottam, hogy egy-egy emlékezetes mondatot ismételgetnek, és ezen újra jót derülnek, kabátjukat véve pedig azt fütyörészik, hogy „engem nem lehet elfelejteni…”

Nem értem, mi ez az őrület, amitől ők igen, én meg nem tudok élvezni egy ilyen darabot.
A dráma Sommerset Maugham vígjátéka, már-már bohózata, mely egyetlen helyzetet jár körül. A régóta halottnak hitt Bill váratlanul visszatér a családi fészekbe, ám asszonykáját időközben lenyúlta a régi barát, Fred. A helyzet a közönség nagy örömére nem tragédiába vagy melodrámába fordul, hanem vígjátékba. Kiderül, hogy egyik férj sem akar mindenáron a gyönyörű, ám kicsit hisztérikus feleség oldalán maradni, így furcsa licit kezdődik: látszólag az asszonyért, ám valójában a szabadulásért megy a harc. Vicces helyzetek sora után a feleség egy harmadik férfi oldalán találja meg a boldogságot, így az össztáncban mindenki elégedetten karol a másikba.

A történettől nem lehet várni egekbe szökő mondanivalót, mert ha nagy igazságokat akarnánk leszűrni a sztoriból, arra jutnánk, hogy minél gyakrabban cserélgetjük a pasikat, annál boldogabbak leszünk. Hát még ők!

A darab kedves limonádé tipikus karakterekkel: egy csacsi nő, két sármőr, egy ereje teljében lévő anyós, a gazdag hódoló, a simlis ügyvéd, néhány közönséges alak és két nagyon lakájos lakáj. A vidámság forrása a karakterekben, a helyzetekben és a félreértésekben rejlik, s a párbeszédek viccességéből következő általános nézőtéri boldogságra, mely „lágy volt, szőke és másfél mázsa”, rakott még egy lapáttal a sok jól ismert Szenes Iván – Nádas Gábor dal.

Fess férfiak és szép nők lejtettek a színpadon, mi meg alaposan beparfümözve néztük őket: Victoria (Pap Lívia) gyönyörű fehérneműkbe bújtatott bájait (a jelmezekért Justin Júlia a felelős), Bill (Szeles József) és Fred (Sánta László) igéző mosolyát, a szép ruhákat, a hanyagul bedobott műviszkiket és a kasírozott sültet az asztalon. Már a nézőtérre belépve rögtön (anatómiailag némileg kifogásolható) fedetlen női testeket ábrázoló színfalakat látunk, és a darabban végig erősen jelen van a szexualitás, de az is csak olyan benne, mint az öreg hasonlat szerint a bikini és a statisztika közötti párhuzam: sok mindent megmutat, de lényeget eltakarja.

Az előadás felszínes szórakozás, a valóság szinte teljes negligálása, akár egy operettben – nekem meg ettől tényleg „kicsit szomorkás a hangulatom máma”.

Vándorfi László rendezése keményen ráerősít az operettes hangulatra, csak bennem felmerül a kérdés, hogy minek? Nem tudom, ildomos-e egymáshoz hasonlítgatni két tiszteletreméltó intézményünket, de a tavalyi Petőfi színházas operett, a Fiatalság bolondság, tudott újat mondani ebben a könnyű műfajban is. Önironikus poénjai és abszurditásba hajló túlzásai még engem, a műfajt általában messziről kerülő nézőt is elszórakoztattak, de Rátonyi Róbert szellemi örökségének buzgó követői is megkapták tőle a magukét. Ez az előadás meg itt, a Pannon Várszínházban inkább untatott, mert olyasmit láttam, mintha az Önök kérték dalcsokrát és a Szeszélyes évszakokat házasították volna össze. Szellemi izgalmat, de unalomig ismert eszközei és kiszámítható fordulatai miatt egyéb izgalmat sem okozott.

Az előadás mindenesetre siker. A nézők többsége elégedett volt a Pannon Várszínház produkciójával. Operettország lakói – úgy látszik – szeretnek alapjáratra kapcsolni, és hagyni, hadd csiklandozzák őket.

Kamil

Kövek
Ketten a színpadon

2006/05/02

A Kolibri Színház vendégjátékát láthattuk április 26-án, szerdán 15 órától a Petőfi Színházban. A Kolibri Színház az utóbbi években a gyerekeknek szánt darabok mellett az ifjúság problémáit érintő előadásokat is felvett repertoárjába, nyilván mert a specifikusan nekik – 12-15 éves korosztálynak – szánt színházi produkciók hiányoznak a mai magyar színházi kínálatból. Szintén ezt a hiányt próbálják betölteni a színházi nevelési társulatok által készített produkciók, és az azokat feldolgozó drámajáték-foglalkozások is.

Tom Lycos és Stefano Nantosu darabja, a „Kövek” két fiú átlagosnak induló délutánját és annak következményeit meséli el. Megpróbálnak betörni egy autóraktárba, hogy alkatrészeket szerezzenek, de megszólal egy riasztó, az erdőn át egy tóhoz menekülnek, ahol kacsáznak, majd nagy köveket gyűjtenek, hogy a raktár ajtaját dobálják vele. Visszafelé egy autópálya felüljáróján nézegetik az autókat, majd elkezdenek köveket rugdosni az elhaladókra. Egy kő halálos balesetet okoz. A tragédia után a kihallgatást és a bírósági tárgyalást tekinthetjük meg.

A gyerekek felelősségének kérdéskörét járja körül a darab, bemutatja eredeti szándékaikat, megtudjuk, hogy nem rosszindulatból vagy erőfitogtatásból, hanem egyszerűen a helyzetből adódóan – náluk vannak a másra szánt óriási kövek–  kezdik el a „kövezést”. (Rugdossák, és nem is kézzel hajigálják őket, ami azért érzékibb élményt nyújtana, mint egy tárgy egyszerű lepöccintése.) Később, a tárgyalás során, megismerjük gondolataikat tettükről, vagyis a „gyilkos” fiúét inkább, illetve a nyomozó rendőrök álláspontját, miszerint igenis tudniuk kellett a gyerekeknek, hogy balesetet okozhatnak, vagy éppen hogy akár a saját fia is lehetett volna a kődobáló, és vajon róla feltételezné-e, hogy szándékkal öl meg egy embert.

A darab egyik nagy erénye, hogy minden szerepet két színész játszik, Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid. Elsősorban a két fiút, majd fokozatosan elővezetve a két rendőrt is, hogy a vallomás kikényszerítésekor már virtuózan váltogassák szerepeiket – a jelenet feszültségét fokozva ezáltal. Minden hangot ők állítanak elő, a csatorna visszhangját, az elsuhanó autókat, a vízben csobbanó követ, a macskanyávogást, és így tovább. Zenét egyedül az előadás elején és végén hallhatunk, mikor a két srác akusztikus gitáron zúz egy rockszámot, az elején ez örömforrás számukra, a végén pedig az elveszített és soha újra meg nem lelhető ártatlanság jelképévé válik. Ugyanazt az életet már nem élhetik, mint „az” előtt.

Szabadidőruhában, alatta nyakkendőben (a rendőrök megjelenítéséhez) játszanak a színészek, díszletként egy általában fektetett fémlétra és két fémbak funkcionál, ezek különböző elrendezésével szervezi a játékteret a rendező. Láthatatlan kellékektől és a tárgyi világ hangok által történő felidézésétől lesz számunkra is elképzelhető a történet, mert a fiúk profin csinálják végig ezt a nagy koncentrációt, és hirtelen váltásokat igénylő előadást.

A darab végén felmentik őket a vád alól, ám végérvényesen felnőtté válnak az átéltek hatására. A „gyilkos” fiú ismét felmegy a felüljáróra, és az öngyilkosságon gondolkodik, ám végül mégsem teszi meg. Meg kell tanulnia együtt élni múltjával, ez jóval nehezebb feladat lesz, mintha egyszerűen kilépne életéből.

Izgalmas, humoros, a célzott korosztály számára elgondolkodtató, továbbgondolható és átélhető előadás született ezen a délutánon. Még több olyan alkalomra lenne szükség, ahol a művészet segítségével valóban őket szólítják meg, hiszen nehéz boldogulni ebben az életkorban és ebben a világban, pláne ha mindig elengedik a kezünket, vagy meg sem fogják…

kiságy