Vénusz-dombi mesék
2004/02/09
– ágytájéki vágy-valóság, mert mindenki másképp, de csinálja –

Kedves Hölgyeim (és Uraim)! Ezen cím alatt futó történetek az „Élet” szüleményei, szereplői élő személyek, a valósághoz való hasonlóságuk tehát nem véletlen. (Bár az is lehet, hogy igen…) Nem mintha ez lenne a lényeg, hanem sokkal inkább az, hogy beismerjük: a férfi, az férfi. Egy lény, aki mellett lehet emancipálódva, szüfrazsettként, vagy akár apácaként élni; csak éppen nélküle nem. Ugye, nem is kell, hogy kigyúrt, ötdiplomás, dúsgazdag, mega-brékós csoda-csődör legyen a drága? Elég az a buta kis szikra, ami benyomja a fehér lovat bárki alá, és amitől mi, nők, azonnal mellel megyünk a kannak. Tartsanak velem, mosolyogjunk, sírjunk, botránkozzunk meg együtt! Hölgyeim (és Uraim), Vénusz-dombra fel!

A Hártyareccsentő

Azaz a Férfi. Az első, aki Nőt varázsol a kisbetűs, menstruáló nőből. Akiről éveken át álmodozunk, aki csodaszép és gyengéd és romantikus és férfias, és akivel nem fog fájni, mert az ugyebár fáj. Fájnia kell, mert azt mondták. Egy idő után ezt annyira hisszük, hogy már a gondolata is fáj. Aztán általában valami gagyi, lehetetlen pillanatban – mert a tervezettben ugyebár mindig „puhánykodás”, meg görcsölés van – ott szuszog rajtunk valaki idegen – mert ugye Ő nem lehet, hiszen Ő nem ilyen –, mi meg nézünk bután.

Test: rendben, haj: rendben, fej: rendben, hangok: kevésbé, tekintet: hagyjuk. Az a kemény hús-henger, amivel bököd, az akkor, amikor a múltkor gyömöszöltük, még biz’ Isten nem volt ekkora. Na mindegy, essünk túl rajta. Szem becsuk, nyugi, nyugi, nyugi. Ssssssz… Tényleg fáj... Ne kérdezd, csináld, igen, tényleg fáj. MI EBBEN A JÓ?! (Mondjuk nem is olyan rossz…)

No kérem, valami hasonló az alapeset. A Férfi, aki izzad, aki  annyira azért nem gyengéd, mert ugye nem lehet az. Ha még el is élvez, akkor meg valami furcsa ösztön-lény, a teremtés mámorával a szemében. Ijesztő, be kell vallanom.

Bár most jön a lényeg.

Én részemről azon kevesek közé tartozom, akiknek a Doktor bácsi volt az első. Vagyis a Szike-pajtás. No, nem kell annyira meglepődni, tényleg vagyunk így egy páran. (A „pechesek”, akiknek nincs átjáró a szűzhártyáján, vagy csak valami résféle.) Meg van egy úgynevezett „egészségügy”"-ünk, ami egy megfázásnál is utolsó helyen jöhet számításba. Szüzesség esetén ez elég ciki, de mire az ember eljut oda, hogy felismeri, vele van a baj (nem a bika gyenge), lelkileg annyira készen lesz, hogy bevonul az SZTK rendelésre, bármi történjék is.

Ott aztán én hebegtem-habogtam. Türelmetlen Doktor (TáDé) bácsi persze olyannyira segítőkész volt, hogy két perc után megkérdezte, mikor eshettem teherbe. Néztem, mint a sült hal, aztán tátogtam is egy kört hozzá. A TáDé erre a „maga csinálta, mit hápog”, meg „ennyi idősen már lehetne néha gondolkodni” kezdetű monológba bocsátkozott, mire „kisüvöltöttem” magamból: SZŰZ VAGYOK, NEM TERHES! Persze beállt a csend. Dokikánk nagyokat pislogott, zavartan mosolygott, a „csikó” felé intett, majd pár perc matatás után, végre megszólalt: nem csodálom.

Így kerültem a nőgyógyászatra, a kórházba be. Ott ugye ezt újra eljátszottam a Vigyori Doktor (ViDor) bácsival, aki a beutalómat látva kajánul vigyorgott. Éppen nyugtázni akartam, hogy milyen tetvek a férfiak, hogy „kárörömködnek” itt nekem, mikor a nővérke karon ragadott, és elvitt az osztály legvégébe, a leghátsó szobába. Onnan tudom, hogy ViDor szeretett, mert a Világ Legédesebb Veszélyeztetett Terhes Kismamája (ViLeKa) mellé kerültem, és nem az abortuszosok közé. A kaszabolást délutánra ígérte ViDor, hiszen őrá hárult ez a nemes feladat.

Már igencsak este volt, mire sorra kerültem. A műtőben fáradt arcok vártak, az Abortusz Gyár „operátorai”, azaz a szalagmunkások. Miután kiderült, hogy én bizony igencsak más miatt jutottam el idáig, persze rögtön vigyorgott mindenki, és naná, hogy poénkodás lett a vége. A többire nem emlékszem, mert elaltattak egy kis időre. Többek között arra sem, hogy miután a beteghordó srác letett az ágyra, küldtem neki egy puszit, „köszi szépen cicafiú” kiáltás kíséretében, ami enyhén zsibbadt nyelvvel érdekesen hangozhatott. Ezt úgy mesélték…

Oldalakat írhatnék még az abortuszosok és az egészségügyi dolgozók „összefüggéseiről”, arról, hogy kérdezés nélkül belehúztak engem is az „antibébisek” skatulyájába, de nem teszem. Hiszen történeteim lényege a férfi.

Azaz ViDor, aki nem csak a FélElső Férfi az életemben, hanem azóta is az orvosom, és városunk legjobb fej nőgyógyásza, szerintem. Nem számít a szike, a lavina elindult.

Az eztán következő események tanulságosak, remélem segítségükkel sikerül jobban megérteni nekünk, nőknek, őket, a férfiakat. Talán ők is közelebb kerülnek hozzánk, hiszen egyet megígérhetek: tabuk nélkül mesélek el mindent, mert fontos, mire gondol, mit érez a Nő.

Vénusz-dombi mesék II. rész
2004/02/16
– ágytájéki vágy-valóság, mert mindenki másképp, de csinálja –

A VakUndoK (VUK)

Az első szerető nem felejthető. A Férfi, akit feltétel nélkül imádunk, mert – valljuk be őszintén – nincs összehasonlítási alapunk. A Férfi, aki Ádám, Casanova, Ámor, Mámor egy személyben – vagy mégis inkább egy Küklopsz? Mert az ágyban a Kol(bi)Ibrik számít, a tejjel-kéjjel folyó Kánaán, az Egyszemű Makk Marci. A Férfi eleinte csak valami kinövés rajta. A VakUndoK, azaz VUK.

Sokáig nem vettem észre sem azt, hogy Vak, sem azt, hogy UndoK. Főleg azt nem, hogy ravasz, mint a róka. VUK eleinte Minden volt nekem. A Tapasztalt, akitől megtanulhatom, mitől nedves a lék. Utólag visszagondolva azonban nem lehettet egyszerű dolga velem. Mindenre rácsodálkoztam, merev voltam, mint egy vasdarab. Hatalmas orgazmushegyekre vágytam, de berezeltem, ha jött a bizsergés, meg a forróság. Néha még fejbe is rúgtam emiatt, mert néha a kobak van lábnál…

VUK türelmes volt, mint egy birka. Én kevésbé. Makk Marciba vetettem hitemet, és egyre közelebbi kapcsolatba kerültünk egymással. Az első csók, amit adtam neki, legalább akkora élmény volt, mint anno a „normál” változat. Tudtam, ha leküzdöm a belém nevelt undort vele szeRELEmben, elválaszthatatlanok leszünk. Simogattam, szeretgettem, figyeltem, szemeztem vele, aludtam mellette, VUK hasán a fejemmel. Marci lett az Élet forrása, VUK pedig az ágyéka.

A váratlan fordulat az első orgazmus után következett be. Felfedeztem a Férfit. Hangosan pihegtem még, de már gyönyörűnek  láttam vállainak vonalát, karjában nem féltem semmitől, késznek éreztem magam arra, hogy asszonya legyek, odaadjam neki mindenem. Nem értettem, mire fel divat a szingliség, hogy lehet férfi nélkül élni? VUK persze vak volt, nem látta mindezt a szememben, mert nem akarta látni. Manapság ugyebár, ha impotenssé akarsz tenni egy férfit, csak meg kell kérned a kezét. Igen, hiszen ő úgysem fogja megkérni a Tiedet. Minek tenné? Tele a világ szabadon rohangáló suncikkal.

Persze én nem kértem arra, hogy legyen a férjem, de ártatlan, 20 éves agyamat sokat terheltem azzal, mi lenne, ha… Ez ahhoz vezetett, hogy állandóan kufircolni akartam, mert akció után, egészen elalvásig láttam a szemében, hogy biza’ ezt egy életen át tudná művelni ő is. Idővel ez mániám lett, többet kívántam, mint amennyit bírt. A mennyiség persze a minőség rovására is ment. Hisztirohamok jöttek: „Persze, mert már nem is kívánsz!”, „Azért nem érsz rá, mert nem akarsz!”, „Minek szedek antibébi-bogyót, csak hízom!”

VUK undok lett. Az mindegy, hogy én váltottam ki nála, miattam lett ilyen; kezdtünk távolodni egymástól. Rájöttem, hogy Makk Marcit tömegesen gyártják, számos verzióban. Csak a kicsi szívem ragaszkodott VUK-hoz, neki kellett megmagyarázni aggyal, hogy ez már butaság…

Hatalmas bőgés lett a szakítás vége. Mégiscsak VUK volt az első Szerető, az első Férfi Apám után, akiről néha a család jutott eszembe. Ő tette helyére bennem a Marcit, ezáltal az „erősebbik nem”-et.
Megtanultam imádni a fajtáját, és rájöttem arra, hogy kitalálhatunk bármit a női logikánkkal, alapjában véve ösztönösen férfifüggők vagyunk. Az, hogy ki mennyire, egyéniség kérdése. Én a VUK utáni (v.u.) időszakból kiindulva azt hiszem, akár „elvonóra” is járhattam volna…

De ez már egy másik mese…

Vénusz-dombi mesék XVI. rész
2004/10/13
– ágytájéki vágy-valóság, mert mindenki másképp, de csinálja –

Összefogamzás

Mindannyian kapunk visszajelzéseket meg jelzőket is. A Vénusz-domb által így lettem én hüvely kis kurta, mocskos labanc, fúrató gép. Csak azért, mert leírtam, ami volt. Kaptam továbbá vicces megjegyzéseket, pl. kedvenc vezető szerkesztőnktől, mikor telefonon egyeztettünk cik(k)ileg: „...vagy most nem érsz rá? Mit csinálsz, dugsz?” Tehát a helyzet nem egyszerű…

De egy cseppet sem bánom, sőt. Tudom, hogy vannak, akik igenis szerették ezeket a meséket. A sorozat indulásakor egyik kolléganőm meglepő lelkesedéssel beszélt egy „valamivénuszizéazindexen”-ről, amit a barátnője küldött át neki e-mailben, mert ráismert az ex-ére. Egy másik kolléganőm pedig harsány kacajjal szokta olvasni a néha bizony ironikusra sikeredett sztorikat. Ennél több nekem nem is kellett.

Úgy érzem, sikerült valami kimondatlan szövetséget kötnöm azokkal, akik vették a lapot. Akik megértették, hogy történjék bármi, a férfi Férfi marad, és az erősebbik nem tényleg erősebb. Akik tudják, hogy ez a mese-sorozat nem a szexualitás farkcsóválós, szájpadlásdöngölős spermafröccse, hanem a gyengébbik nem csetlés-botlása. Mert én így tanultam járni. Itt mellesleg meg kell említenem több ismerősömet, akik most jönnek rá, hogy még „nem éltek”. Magyarul nem feküdtek le a fél világgal, ha viszketett nekik. Van egy teljesen normális partnerük, de ők mégsem tudnak mit kezdeni azzal, amit maguk körül látnak. Azzal, hogy mindenki mindenkivel mindenhol. Erre én jövök ezzel a hülye sorozattal…

Pedig az igazi Férfit tisztelni kell, és én ezt teszem. Itt nem a szétgyúrt, műmácsó hiperkanokra gondolok, hanem arra az erős kézre, aki nővé tesz bennünket. Arra, amiből egyre kevesebb van, mert a barom emancipációval a férfiak fejére telepedtünk. Szupervumennek hisszük magunkat, eljátsszuk a férfit, nadrágban járunk, osztjuk az észt veszettül, belekotyogunk mindenbe. Pedig nem feltétlenül ezt kéne tennünk. Hölgyeim, HALLGASSanak egyszer férfitársaságot, BELESZÓLÁS NÉLKÜL, csendben! Biztos vagyok benne, hogy utána megértik, miről szövegelek. Ehhez persze bizonyítani kell előre, hogy képesek a némaságra…

Valójában tényleg halkabban kéne élnünk. Most tőlünk hangos a világ, nekünk szól a reklámok nagy része, mindenhol ott vagyunk. A politikában, a rendőrségnél, a tűzoltóságon, a honvédségben, nyomjuk a három műszakot, az éjszakát, és nem értjük, miért egyre hülyébbek a gyerekek.

A Vénusz-dombi meséket görbe tükörnek szántam. A történetek azon szereplőinek, akik olvasták saját magukat, köszönöm a pozitív hozzáállást, PC-nek üzenem, hogy nem megyek Pestre, hagyjon már békén. A lökött haverjaimmal pedig ezúton is közölném, hogy felesleges osztozni a sorszámokon, mert úgyis csak én tudom, hol a sor vége. A szerkesztőség hímtagjainak üdvözlet, továbbra sem lövök házinyúlra. Felhő, ne aggódj, jövőre elmegyünk nudizni! :) Ja, és Judit, hívj fel!

Hölgyeim és Uraim, köszönöm a figyelmet, a viszont olvasásra!

szedira