Immár öt év telt el a Veszprém Index megszűnése óta. A szerkesztőséget alkotó közösség tagjai közül többen elhagyták a várost és az országot is, mások itt maradtak, és Veszprémben élik mindennapjaikat. Kíváncsiak voltunk véleményükre, milyen emlékeket hordoznak magukban a közösen eltöltött évekről, és mi lett velük a lap leállása óta. A beérkezett válaszokat – természetesen – módosítás nélkül közöljük.

„Az Index Veszprém egyetlen, örök és megkerülhetetlen számomra. Olyan alap, amire mindig támaszkodhatok, ahonnan mindig elindulok és visszaérek. Megkérdőjelezhetetlen. Igazi, teljes, megalkuvásokat nem ismerő szerelem, ahol nem kell viselkedni, ahol önmagam lehetek, ahol nincsenek korlátok.

Igazi csoda. Csoda, mert ehhez hasonlót nem láttam még. És nem csak a tartalmára gondolok, hanem a működésére. Hiszen fennállása alatt több mint húsz író, gondolkodó ember fordult meg és dolgozott benne ingyen, pénzügyi ellenszolgáltatás nélkül. Azért, mert sokkal többet adott a pénznél:  örömöt, önismeretet, társaságot, a tanulás lehetőségét.

A csoda volt. És elmúlt. Ez természetes, hiszen minden elmúlik. Annak kell örülni, hogy volt, létezett. Annak kell örülni, hogy részesei lehettünk ennek.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy az Index Veszprém sikertörténet. Mert közel hét évig létezett. Mert nem alkudott meg. Mert maradandót alkotott. Mert sok-sok egyéniséget tudott egybetartani. Mert irányította, befolyásolta a közgondolkodást.”

Pethő Imre

„Annak idején Pethő Imre kollégám és barátom említette, hogy egy olyan netes folyóirat, fórum indul, amely helyt ad különféle ízléseknek és véleményeknek az elektronikus újságírás, illetve általában a sajtó szólásszabadságának jegyében és szellemében. Szerettem volna megszólalni, s Imre is valahogy úgy látta, értelme is lehet a szavaimnak.

Szóval hétről-hétre írtam ezt, azt, amazt; kultúráról, értékekről, közös ügyeinkről. Tanár lévén közel is álltak, állnak hozzám az ilyenfajta elmélkedések, hiszen a motiváció, a figyelemfelkeltés, és  az elkötelezett, komoly kiállás mind hivatásom alapfeladata.

Szép időszak volt, jó visszaemlékezni rá. Büszkeséggel töltött el egy-egy megerősítő kommentálás, és elgondolkodtatott a hallgatás vagy az ellenkezés. Öröm volt a veszprem.index.hu-nak dolgozni, izgalommal vártam, hogy mi jut eszembe, hogyan kelnek ki belőlem gondolatok, érzések és szavak, s miként kezdik meg együtt önálló életüket az idő partján. Kicsit újságírónak, kicsit fontosnak éreztem magam, de leginkább egy polgárnak, aki szót kap s megszólalhat.

Polgárnak éreztem magam, a szabad önkifejezés mámorával és felelősségével.”

Várnai László

„Máig emlékszem arra a levélre, amelyet az alapító tagoknak írtam, hogy azt mondja: „Mikor kezdünk végre? Mert lassan már a 8. cikkem évül el” Aztán még három cikk elévült, és megjelent, végre ott volt az Index Veszprém a képernyőn! Akkor még az első piros fehér dizájnnal. Ez volt a sok diákújságírós év után az első nagybetűs ÚJSÁG az életemben.

Beszámolók, koncerttudósítások, ajánlók után meguntam, hogy kukán ülök  a megbeszéléseken, így elkezdtem interjúkat kérni, és a Veszprémben fellépő zenekarokat meginterjúvolni, belemerülve a helyi zenei életbe. Hamarosan nem volt olyan könnyűzenei koncert, amin ne lettem volna ott két-három órával kezdés előtt, faggatva a muzsikus lelkeket arról, hogy a rock&roll (nem) egy tánc…

A zene mellé aztán jött az első rovatom, a Vers MindegyKinek. Valahol még megvan az a kis füzet, amelybe a kortárs költők elérhetőségeit véstem: volt, akiét postacímmel, merthogy az e-mail cím akkoriban már elég jól elterjedt, de nem mindenkinél…

Érdekes és élvezetes korszak volt: internetért még könyvtárba vagy szerkesztőségbe jártunk, cipelve egy doboznyi floppyt. Persze pont ebből születtek a jó sztorik meg a szerkesztőségi legendáriumok, amikor nem jutottunk be az irodába, mert az belülről zárva volt – de ez már nem fér bele az előírt karakterszámba…”

Klausz Melinda

„2001-ben ismertem meg Pethő Dániel Zoltán Imrét. Egy ismerősöm, név szerint Szaksz Galván Tivadar Balázs mutatta be nekem. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találk ozni…

Nem-nem, mégsem. Ez később volt.  Ehh, mindegy is, talán korábban, a lényegen nem változtat.

Ideológiailag kezdők voltunk, hiába utaztattak minket  a Szocialista Szellem vasútján, mégse tűrtük a „duma bojkottját”, meg azt se, ha a prolik – vagy mások – diktálnak. És a nemzetközi helyzet egyre fokozódott…

Ők nem nyitottak vitát, mi igen. Közénk mindenkit az Isten hozott. Meg egy nagy fekete autó. A hangulatjelentésben csupa kitűnőségeket olvashattak rólunk az illetékesek. Biztos úgy volt. A bort is megittuk, a gombócot is megettük, fel se akasztottak. Hja, kérem, az élet nem habostorta! Pedig a túloldalról mindig is a statuálás volt a lényeg. Az a gyanús, ami nem gyanús. Mivel mi eleve azok voltunk, nem lehettünk azok. Hát, ja, a tények makacs dolgok.

A szexualitást sem lehetett meghagyni a hanyatló Nyugat ópiumának.

Tanúként meg itt van az asszony, és két gyönyörű gyerek.”

Meszlényi Zsolt

„A legszabadabb gúzs

Az Index Veszprém a Szabadságot jelentette. Mivel mindig is vonzódtam a szabad-bölcsész társadalomhoz, egy kis civódás után megjelentem egy szerkesztőségin. (Bár rettenetesen féltem, hogy a Szaksz féle farkasok lerágják rólam a húst 10 másodperc alatt…)

Nagy vonzásba kerültem, imádtam, hogy nálam műveltebb emberekkel vitázhatok, imádtam hallgatni őket, és imádtam a szabadságukat, imádtam más-más karakterüket, de egyforma  kreténségüket. Imádtam a füstös ködöt, ami körbelengett minket. Imádtam a hajnalokat hazafelé. Imádtam a haragszomrádokat, de a megünnepelt születésnapokat is.

Soha sem felejtem el, amikor Micó hangját először meghallottam; azt, ahogy Kiliánlaci a Rákóczi utcán énekli a nótáját; és azt, hogy a Wollákot nem tudtam rávenni egy macskarajzolásra.

Aztán ez a szép nagy Szabadság egyre szorosabb gúzsba kötött. Először Index, aztán már indexes-férj is, majd egy kislány és egy kisfiú. Ez a gúzs most az életem, és egyelőre nem szándékozom kibújni belőle, nagyon jó ez így.

Szép csöndesen rájöttem, hogy nekem a hegyek között Élet az élet. Tátra, vagy Alpok… Mindegy, csak hegy legyen, sziklás és csendes, tüdőtkiköpős és félelmetes, embertelen és emberfeletti…

A többi csak smafu.”

Németh Viktória

„Veszprémbe költözésem gyakorlatilag együtt járt az Veszprém Indexhez történő csatlakozásommal. A hétfő esték során megismerhettem a várost, az abban élőket, a politikát és a kultúrát alakítókat. Egyúttal kiváló stílusgyakorlatot jelentett a heti cikk megírása. Jelentett még szakmai gyakorlatot is: az egyesületi titkárként szerzett tapasztalatoknak munkahelyemen is hasznát veszem. Jelentett továbbá barátságot és ismerősöket, akik befogadóan álltak egy magamfajta fővárosból szalajtotthoz.

Mára talán már én is veszpréminek számítok, a lakcímem hivatalosan is veszprémi lett; megnősültem, s két kisfiam születési helye révén mindig veszprémi is maradok. Azon szerencsések közé tartozom, akik nem kényszerültek munkahelyváltásra az elmúlt években: 2005 óta a veszprémi érseki levéltárban dolgozom levéltárosként. Azóta több témaváltással ugyan, de csak sikerült megszereznem a tudományos fokozatot – na nem mintha ezt bárki is értékelné.

S hogy miben van hiányérzetem? Szerintem több volt a társulatban, és sajnáltam, hogy úgy ért véget a történet, ahogy. Bár ez így emberi, mondhatni így magyaros. Azóta sem értjük Ágival, hogy miért alakult úgy, hogy tulajdonképpen mi mindenkivel jóban maradtunk – nyilván későn érkeztünk a csapatba, és félig-meddig kívül maradtunk az eseményeken. Szerencsére.”

Karlinszky Balázs

„Hogy mit adott nekem a Veszprém Index? Boldogságot; teljességet; napról napra változó, izgalmas munkát; szellemi inspirációt; új, tartalmas emberi kapcsolatokat; határszaggató szerkesztőségiket; barátságot; önmagam keresését és részleges megismerését; szellemi kihívást; új ismereteket; a világban eligazodás lassú tanulását; szépséget; a felelősség elviselésének képességét; szociális érzékem fejlődését; a csapatmunka varázsát; önmagam kiteljesítését; hosszú, éjszakai klaviatúra-pötyögtetést; örömet és fájdalmat; a vég kimondásának feszítő érzését; sok nevetést és mosolyt; lelkiismeret-furdalást; vitakultúrám fejlődését; kötetlenséget és végletes kötöttséget; városom megismerését; elismerést és gyűlöletet; állandó tanulást; számtalan vitát, számtalan összeborulást; a munka és hobbi tökéletes szimbiózisát; repülést; szárnyalást; az önmagamért, önmagunkért való munka csodáját, szabadságot.”

Szaksz Balázs

 „Tizenkét bonmot

1. Azok a különleges szellemű esték, amelyek a Bárkabéli index lapindítók után nyomakodtak bele az éjszakába: remek kis beszélgetéseim számát szaporították – Vikivel és Micóval.

2. Nagylábú markáns és harsány nézetei a világról és a rockzene idoljairól.

3. Loon nagy, írásos kulinaritásai, borászkodásai/somelier-kedései. Akkor? Közben? Utána?

4.  Viktor teátrumjárásainak gazdagságos hozadékai.

5. A kezdeti szerkesztőségdis lelkes jópofizások PethőImivel és SaxBalázzsal.

6. A nagyra törő tervek, vágyak és álmok Indexen belül és kívül. Nyomtatva és digitálisan.

7. Kiss Sanyi, Áfrány Gábor és Karesz arculati forradalmas küzdelmei a Kinizsi utcában.

8. Az a szép és lendületteli esztendő az indexben a Foncsorfrásszal.

9. Az önkéntességet csak bizonyos határok (térben és időben, de türelemben is) között lehet meglovagolni! Ha a dicséretekből valamikor nem tudnak más előnyök is származni, a jó/tehetséges vezető képes ezt kezelni. Egyénekkel és csoportokkal egyaránt.

10. A tanítványnak soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy ki/kik a mesterei. Még ha meg is akarja haladni; még ha meg is tudja haladni, akivel elkezdte, velük mélyebb és felelősebb resptekt kell, mert a néhai tanítvány – majd mesterként? – ugyanazt a bicsaklást fogja visszakapni, amit ő elkövetett.

11. Ha valakinek el kell engedni a kezét, még azt is különleges eleganciával szükséges megtenni.

12. Oka van annak, hogy az egykori indexesek közül vannak, akik hallgatásba burkolóznak.”

Kölö

„Jó volt sokfélének lenni, vitatkozni egymással, egyet nem érteni, komolykodni és komolytalannak lenni, barátkozni és utálkozni. Mert mindez volt egyszerre, inkább éreztem én ezt kötetlen baráti társaságnak, mint szerkesztőségnek. Annyira szerettem az Indexet, hogy igyekeztem mindenkit odarángatni, akiket szeretek, de még azokat is (a tanítványaimat), akikben láttam az önálló gondolkodás szikráját.

Aztán a hőskorszak után jött a lassú haldoklás. Kénytelenek voltunk szembesülni a ténnyel, hogy az Index nem tudja  eltartani önmagát. Bele is fáradtunk az önkéntességbe, de egyébként is úgy éreztük sokan, hogy egyre fásultabbak lettünk. Attól tartok, sok indexesnek leginkább ez az időszak maradt meg az emlékezetében – a szenvedés, a kitörési pontok sikertelen keresése, a csekély források elosztásáról folytatott viták, az ebből óhatatlanul következő megosztottság- és becsapottságérzés. Ez is az Index történetéhez tartozik.

Engem a csalódottság egy részétől megmentett az, hogy soha nem tudtam magamra újságíróként gondolni. Egyszer „műkedvelő újságírónak” tituláltam magam, és annak is éreztem. Talán ezért több bennem a nosztalgia, mint másokban. Nekem megmaradt a füstös kiskocsmai hangulat, a barátkozás, a hobbiújságírás (hovatovább írogatás).”

Király Viktor

„Mámoros emlékek

… akkor iszunk még egy sört? … ja, Unicum is jöhet… hogy már késő van? …. Jasin zárni akar?

… na jó… tél közepén jártunk, a Kossuth utcán összefutottam a Pethővel… mivan? … ez már a hatodik sör? … bakker… ja, szóval azt kérdezte a Pethő, hogy írok-e még a helyi újságnak… viccelsz?... én sem kellettem, ahogy te sem… hogy menjek le a Pannóniába… elmentem, a többiek már ott ültek… Szaksz, Micó, Viktor… később Viki, Cseh Zoli, Nórika… és jól éreztük magunkat… és hogy egyikünk ezt, a másik azt gondolta a világról? … valahogy ez nem osztott-szorzott, szívesen töltöttük együtt az időt…

…nem, én már nem megyek sehova, így is telítődtem… akkor induljunk, de várjatok, teszek egy kétbetűs kitérőt… aha, a Városháza felé… ott van dolgunk… persze, csak Karácsonykor…, hogy most nincs Karácsony? … a városvezetés nem szeretett minket… nem baj, az utána következő sem. Ki nem…? …tehettek egy szívességet…

interjúk… drogambulancia, népdalos találkozó, Hobo, állatkert… pártok, szervezetek, művészek… valaki mindig kiakadt… biztos mi b@sztunk el valamit… istenkém, mint mondtam, de aszonta a Szaksz, hogy ennyi négybetűs szó belefér… néha Pethőt felhívták, égi magasságokban sikoltozva küldték el melegebb éghajlatra… mi pedig csináltuk tovább a dolgunk… sokszor ott maradtunk a hivatalos rész után, belefért még egy sör…

Utcazene… kinn voltunk az utcán, ültünk a padon, mindenhol mindenkor ott evett a fene bennünket… tiszta Lópici Gáspár feeling, az utca hírmondója… esténként szinte mindenki bent grasszált a városban, bőven beszámoltunk a történésekről… Gizella Napok, Táncfesztivál, Veszprémfeszt, nem hagytuk ki egyiket sem… hogy amatőrök a csapatban? … igen, ez volt benne a szép, nem vetettük be magunkat a mindennapos dzsungelharcba, nem a létért küzdöttük… amikor jól esett, írtunk, szívből jött… kötelezettség nélkül…

mondtam, én már nem megyek be ide, elég volt, vazze, holnap dolgozom… hogy a bánatba kelek fel holnap? … Szaksz, a „vazze” ez nem csúnya szó, ugye?

hirtelen vége… az új koncepcióba nem fértünk bele… hááát, ez van.. de az emlék szép… éveken keresztül jelen voltunk a városban… hogy ez nem mindenkinek tetszett? … sebaj, mi roppantuk élveztük… de hogy kelek fel reggel hatkor?…”

Kilgore

„Indexesnek lenni kivételes állapot volt. Főleg nekem, aki 2002-ben alig múltam húsz, és a „nagyok” nem csak be-, hanem elfogadtak. Olyan voltam, mint egy mázlista kóbor kismacska, akit némi melóért becsben tartanak, de egyébként mehet, amerre lát. Na, én éppen ezt csináltam… De az Index, az fix volt, egy biztos pont az életemben. Lehetett akármilyen zűrös körülöttem minden, a szerkesztőségre számíthattam.

Imádtam, hogy önmagam lehettem. Akár bemutató, megnyitó, sajtótájékoztató vagy bármi más volt a „meló”, nem mondták meg soha, mibe menjek, hova üljek, kivel álljak szóba. A feladat nem az volt, hogy észrevegyem mit látnak vagy hallanak a többiek, hanem hogy lássam és halljam, hogy mit vesznek észre! Ez pedig nem kis kihívás…

Az évek meg csak repültek, 2006-ban leszerződtem a Kabóca Bábszínházhoz, 2009-ben férjhez mentem, 2011 óta pedig elsősorban Anya vagyok. Ja, és életem végéig ex-indexes maradok!”

Szegedi Nóra

„Tíz éve kezdtem írni az Veszprém Indexnek, és körülbelül két éven át voltam legifjabb tagja a csapatnak. Csak ködös emlékképeim vannak a szerkesztőségi ülésekről: bor és tócsi-mámorban disznó viccek és politizálás, és mindenki rémisztően felnőttnek és kiábrándultnak tűnt. Én még ártatlan lélekkel tartozni akartam közéjük, de talán nem nagyon illettem a képbe.

Később elkerültem a városból, majd az országból, és a következő évek gyorsan felneveltek engem is. Görögországban és Egyiptomban egy-egy évet töltöttem hastáncosnőként, majd kultúrsokk-hatásoktól megtörten hazajöttem. Egy ideig egy hostelben dolgoztam Pesten, de visszavágytam Kairóba, ahol egyik látogatásom alkalmával épp’ kitört a forradalom. Ezzel kemény időszak kezdődött: volt benne szabadságharcoskodás, mészárlások éppencsak megúszása, tömeges támadások elszenvedése, feminista felébredés, politikai szüzesség-elvesztés, önkénteskedések, kulturális tudathasadások, stb. Közben énekesnő lett belőlem, és a helyzet ellenére két évet maradtam és dolgoztam még ott.

Idén nyáron költöztem haza újra, továbbra is az éneklésből élek, emellett zongorát és jazzelméletet tanulok. Jó itt megpihenni, de már nézelődöm szerződések után külföldön. Hát így lettem én naiv kis „indexesből” világpolgár. (És így lettem én is kiábrándult felnőtt.)”

Balogh Zsófia

„Csak a szépre emlékezem

Barátok, ellenzékiség. Ahol bármit mondhatott bárki, és megvitattuk, beszéltünk, beszélgettünk, vitatkoztunk. Tényleg nem számított, mely csoporthoz és miért kötött hűség, csak az, hogy kitartottunk, egymás mellett, egymás ellenében, egymást erősítve. És megmondtuk, megmondhattuk-megírhattuk a tutit, a véleményünket, akármiről. Már aki merte. És mertük.

Mikor idekerültünk Pestről-Gödöllőről, senkit nem ismertünk a városban. Így minden itteni barátunk-jóismerősünk gyakorlatilag Indexes (volt). Egyből és azonnal megismertük a helyi kultúrát, az azokat irányító folyamatokat, helyi viszonyokat, embereket, várost irányító érdekeket, gyüttmentnek fel sem tűnő rokoni kapcsolatokat, a felszín alatti mélységet…

Írhattam, megírhattam. Felszabadító volt. Felszabadító volt a barátaimat, önkéntes kollégáimat olvasni.

Aztán házasságok köttettek, gyermekek születtek, felnőttek lettünk  véglegesen. Meg hát egyszer minden véget ér… „A képed féltve őrzöm én a lelkem rejtek mélyén. / Csak a szépre emlékezem, amíg élek én.”

A MicóaViki, a ViktoraJutka, az Imre, a Szaksz, a Köce, a Csabi, a Norbi, a Loon, a Novics, a Csehzoli, nekem főleg ők az Index. Mindenki másért, másképp, de valamilyen módon a lelkem része, a barátom?

Karcsú voltam, szép voltam, felszabadult voltam, gondtalan voltam, véresszájú voltam, kritikus voltam, ó jaj, de fiatal voltam… Tanítottam, súgtam, férjhez mentem, munkanélküli lettem, könyvesbolti eladó lettem, egygyermekes lettem, gyerekfoglalkoztató lettem, kétgyermekes lettem. Feleség lettem, anya lettem, felnőtt lettem.”

Szikra Ágnes

„Boldogság, Index.

Egy hosszú asztalnál ültünk a Nivegy-völgyi Borok Háza emeleti nagytermében. Viktor tócsit rendelt – egészen elképesztő tócsikat készítettek akkoriban. Zoli egy olyan kütyüt nyomkodott, amit ma okostelefonnak neveznénk, akkoriban, az iPhone előtt nem is tudom, mi volt a neve. Arra minden esetre alkalmas volt, hogy a Vmeteo látogatottságát ellenőrizhesse rajta. Már akkoriban is őt hívta mindenki, aki tudni akarta, hogy milyen az időjárás, még akkor is, ha a válaszért elég lenne kinézni az ablakon – úgy vettem észre, ez azóta sem változott.

Szaksz Balázs rágyújtott a gondosan megtöltött pipájára – akkoriban még nem lőtték azonnal agyon, aki ilyesmit tett. Akkoriban engem sem zavart, azóta már elvesztettem valakit, aki ma is élne, ha soha nem gyújt rá.

Akkoriban még igazi naptáram volt. Még ma is megvan, műbőrkötéses, vastag, igazi papírból, és ha megszagolod, még ma is érezheted rajta a ragasztó szagát. Azóta a papírnaptárakat lecseréltem Google naptárra: akinek nincs agya, legyen appja.

Akkoriban még helyén tudtuk kezelni az (ön)iróniát, tudtunk röhögni a saját nyomorunkon. Igazából ez az, ami a legjobban hiányzik a veszprémi médiából, meg általában ebből az országból. Az ENSZ minden évben kiadja a boldogság-indexet, amiben megdöbbentő adatokat találunk. Miközben a nepáli átlagos életszínvonalat idehaza mélyszegénységnek hívnánk, valahogy a nepáliak mégis jobb helyen szerepelnek a boldogság-indexen. Mert megtalálják a legkisebb pozitívumot is az életben, mert tudnak nevetni magukon. Az Index Veszprém idejében még képesek voltunk erre.”

Schöngrundtner Tamás – Söge

„Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, amikor felkértek arra, írjam le, mit jelentett nekem a Veszprém Index. Gyakorlatilag  túlzás nélkül állíthatom: mindent.

Az élettel és az újságírással ismerkedő zöldfülűként kerültem a csapatba, tehát valamennyi, a médiához kapcsolódó tapasztalatomat itt szereztem meg, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma is ebből éljek. Ha nincs a Veszprém Index, jó eséllyel teljesen más irányba sodor az élet, és nem azzal foglalkoznék, amit szeretek. Bizony, szeretem a munkám, és ez nagy kiváltság, így mindig büszkén emlékezem a kezdetekre, és életem végéig adósa vagyok azoknak, akik befogadtak, látták bennem a lehetőséget, megbíztak bennem, jó irányba tereltek, tanítottak, és időnként néha egy kicsit neveltek is.”

Cseh Zoltán

„Amikor egyetemi éveimet elkezdtem, akkor volt szerencsém csatlakozni a Veszprém Index már jól összeszokott, mondhatni családias hangulatú szerkesztőségéhez. Félig még kislányként  hirtelen egy igazán felnőtt, vidám csapat tagja lettem, akik hol kollégaként, hol barátként, hol pedig szülőként fordultak felém. Mind szakmailag, mind pedig a felnőtté válásban nagyon meghatározó korszak volt ez számomra.

Mindig mosolyogva gondolok vissza az olykor boros, mámoros szerkesztőségi ülésekre. A szórakozás mellett persze rengeteget tanultam, folyamatosan fejlődtem. Az indexes kollégákkal azóta is több területen dolgoztam együtt, így kis túlzással állíthatom, mellettük nőttem fel. Az akkori csapat legfiatalabb tagja voltam, így életkoromból kifolyólag nem történt velem olyan sok dolog szakmailag az Index óta – újságíróként tevékenykedtem Veszprémben, és belekóstoltam a közszféra világába. A várost azóta sem hagytam el, jelenleg is itt élek és dolgozom.”

Janni Anikó

„Különc voltam. Persze egy kicsit mindenki az, de én tényleg! Egy csomó művelt, humán beállítottságú fiatal vett körül, én pedig informatikusnak tanuló sportfanatikusként nehezen találtam a helyem. Persze huszonegynéhány évesen már meg voltam győződve arról, hogy érett, kiváló képességű sportújságíró vagyok – ami ebben a korban teljesen természetes. Persze addigra már én voltam az egyetemi újság sportrovatának vezetője, így nem voltam teljesen zöldfülű. Sokat tanultam az indexes évek alatt, talán egy kicsit be is fogadták a társak azt a különc kissrácot a végére… Később tovább hajtottam azért, hogy beteljesítsem gyerekkori vágyamat, és valódi sportújságíró legyek: kézimeccseket közvetítettem a Radio Jamben, cikkeket írtam a Naplónak.

Az egyetem elvégzése után az egyik barátom térített észhez, aki azt mondta nekem: „Ne kergesd a rózsaszín álmokat, hisz’ van neked egy rendes szakmád. Élj meg abból, és hobbiból annyi cikket írsz, amennyit szeretnél!”. Hallgattam rá, így azóta „rendes” szakmám van, eleinte rendszermérnökként dolgoztam, később informatikai vezető lettem – egy médiacégnél (csak azért is!). Cikkeket már nem írok, viszont fotózni imádok, de már csak a magam kedvtelésére járok meccsekre, de azért publikálom a képeimet a neten (csak azért is!).”

Komlósi Péter, alias KP.

„Winston Churchill mondta, ha minden igaz, hogy aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze. Ez a mai magyar viszonyokra ferdítve annyit jelentene, hogy aki kamaszként nem anarchista, húszas éveiben nem vérliberális,  majd harmincasként szocdem, abból sosem lehet böcsületes konzervatív ember.

A veszprem.index volt a mi kamaszkorunk, ifjúságunk, és olyan volt, mint mi: tüzes, szókimondó, pofátlan, hangos és nagyképü. Viszont mindig oldalfüggetlen.

Ma nem ilyen újságot írnánk. Nem azért, mert már nem vagyunk tüzesek, szókimondók, pofátlanok, hangosak, nagyképüek, hanem mert közben konzervatívabb felnőttekké értünk.

De maradtunk örökre oldalfüggetlenek.

(Nincs hosszú ü-m.)”

Tóth Loon