Cserhát! Ha megnézzük a Veszprémről szóló könyveket, kiderül, hogy az egyik legrégebbi településrész a Cserhát. Kis telkekkel, még kisebb udvarokkal sűrűn beépült, zömében iparosokkal, kereskedőkkel benépesült terület.

Ez volt gyerekkorom és fiatal felnőtt létezésem színtere is a világháborút követő, aztán a hidegháborús ötvenes, majd a némileg konszolidált hatvanas években. 1966 nyarával lezárult ez a korszak, amikor lebontottuk azt a Cserhát utcai házat, amely hosszú évtizedekig szolgált a család otthonául.

Az emlékek megmaradtak. Nem a sajtóban közzétettek, hanem a magánemlékek, amelyek talán változtak, esetleg megszépültek az eltelt évtizedek során, hiszen az ember nem a Boole-algebra kettes számrendszerével, egy igen–nemmel dolgozó komputerként tárolja a történteket.

Hol is volt – vagy van – a háború utáni Cserhát?

A Kossuth Lajos utcáról (a mai Lordok házától) le a völgybe, szinte a Sédig tartó, egymással majdnem párhuzamosan futó poros utcák:  Csaplár János (az egykori Bolgár Mihály), Pacsirta, Kőkép, Cserhát, Völgyikút és – zárásként – a vasútig kanyargó Jutasi út, akkor éppen (vagy négy évtizedig) Felszabadulás útja. Keresztben a Kapitány köz, és kicsit délre, a Kossuth utca irányában a Kereszt utca, összekötést adva a Gráner udvaron és a Thököly utcán át a Buhim felé. A Kapitány közön és a háborús romokat befogadó völgyön keresztül (ahol jobbra állt az a bizonyos Bagolyvár), majd tovább a Jutasi útra, az Angeli major irányába vitt az inkább csak gyalogosan járható út. Ez a völgy volt akkor a bombázások termelte rengeteg építési törmelék befogadója, a „Szemétdomb”, amit lehetne szebben is nevezni, de a tények makacsok, bizony az tényleg egy szemétdomb volt, ahol sokáig lehetett még látni a Csomay strandot tápláló félig fedett csatornában folyó forrásvizet, ami a Kopácsi úttal párhuzamosan futva kitartóan táplálta a Sédet.

A Cserhátnak a völgybe szaladó részén a többi utca: Árva, Galamb, Őz, Malom, Köd, Táborállás, Csutorás. És végül a Giricses lépcső, ahol egy téli ródlizáskor (tilosban járva) a lépcsőkön úgy széttört a szánkónk, hogy nagyapám alig tudta megreparálni (nem is járt érte dicséret).

Az angolszász és szovjet bombázások 1944–45-ben derekas pusztítást végeztek a környéken, „létrehozva” a kisgyerekek számára sok-sok bújócskázásra alkalmas, izgalmas romot, félig bedőlt pincét, aminek a felnőttek nem igazán tudtak szívből örülni. A környék talán véletlenül, de lehet, hogy tudatosan kapta a bombazáporokat, mivel a Cserhát utcában egy német harckocsijavító egység működött a fegyverműves lakatos „öreg” Katona János műhelye környékén. Ezeket a bombázásokat örökítette meg pontosan datálva a történteket a Sáfár-féle házban lakó Nagy István, Pista bácsi, aki úgy az ’50-es évek végéig a Villanytelepen, az ÉDÁSZ-nál dolgozott. Az ő naplójából dolgozott Veress D. Csaba. Ennek alapján készült a város bombázási térképe is.

A két amatőr felvételen nagyapám bombatalálatot kapott házának kapuzata látható, és az udvarból kitekintve éppen egy páncélos húz a javítóműhely felé.

Az ötvenes évek elejének szívszorító élménye volt, amikor a már idős Hack Ferencék (a II. világháború előtt a takarékpénztár igazgatója) háza előtt megállt egy spediter kocsi. Felraktak rá egy ágyat, egy szekrényt, némi apró holmit, és elvitték a ház gazdáját. Ez a kilakoltatások kora volt, aztán új lakók kerültek a kisajátított házba. Akkor vették el a mi házunkat is, ahogy másokét is.

Az utcánkban korombeli fiúk csak hárman laktunk. Hol itt, hol ott játszottunk, leginkább Jóska (ma nyugdíjas kardiológus) „Capitaly” társasjátékával, ami igazi(!) volt, nem házilag készült, mint a legtöbbünké. Évek múlva ebből lett aztán gyerekeink korának „Gazdálkodj okosan” játéka.

A szomszéd utcákban viszont laktak osztálytársak is: Sanyi a Völgyikút utcában, Orsolya Mária háza környékén. Mária néni hegedűtanár volt a zeneiskolában, úgy emlékszem, Zámbó Istvánt is tanította. Az Orsolya-vonósnégyes az 1930-as évek végétől a világháborúig sokszor szerepelt a legkülönbözőbb városi rendezvényeken, de szólistaként is számon tartották. Amikor megalakult a veszprémi szimfonikus zenekar, a második hegedű szólamvezetője lett. Mint elsős gimnazista, 1957-től több diákmuzsikussal együtt én is abban a szólamban játszhattam.

A Pacsirta utcában éltek az örökmozgó ikrek: Laci és Jóska. A közelükben is volt ismerős, Tamás (a későbbi fotóriporter, ő ugyan eggyel vagy kettővel lejjebb járt), nekik a Kapitány közre nézett a házuk. A Köd utcában is lakott osztálytársunk. A Thököly utcában, közel a bábasszony házához dolgozott az a férfiszabó, akinek Jancsi fiával sokszor végigkerekeztük a váralját, aztán ki egészen a Kiskuti csárdáig. Ő is osztálytársam volt, sajnos már régen nincs köztünk.

Az általános iskolát valamennyien együtt kezdtük – már az államosítás után – 1949-ben, a két tantermes Gráner udvari iskolában. Ide jártak a Palotai úti polgári fiúiskolából lett I. számú Általános Fiú Iskola elsősei, két osztály. Bennünket Rektor Mihályné, Ági néni tanított a betűvetésre és a számolásra. Ez volt az a tanév, amikor a legjobb teljesítményért még hetes járt és az egyes jelentette a szekundát. Másodiktól már 1-től 5-ig osztályoztak, és attól kezdve a Partizán úttá avanzsált Palotai úti nagy, sárga iskolaépület emeletére kellett mennünk, a földszinten a kereskedelmi iskola, a későbbi közgazdasági technikum diákjai tanultak. A felső tagozaton földrajzot oktatott Pethes tanár úr, aki családjával szintén a Cserhát utcában lakott. Rendkívül gyakorlott mozdulattal tudta a renitens diák pajeszát úgy megcsavarni, hogy az pillanatok alatt lábujjhegyre állt, enyhítendő a csavarással járó kellemetlenséget. Persze ezt a „jutalmat” csak jelentős rosszasággal lehetett kiérdemelni, aminek a záró aktusa szinte minden esetben a tanár úr jellegzetes kiejtésével elhangzott „ülle’mán, mit vakaródzol” mondatával zárult, amikor a delikvens a fájdalmas helyet masszírozta, de az „ügy” ezzel el is intéződött.

A Cserhát utcában, mint a környékbeli utcákban másutt is, sok iparos lakott. Mellettünk Huszti Kálmánék, aki autó- és motorszerelő volt, csakúgy, mint a Kossuth utcán lakó testvére, Károly, aki híres motorversenyző hírében állt. Az ötvenes évek elejéig ott működött a sarkon, – ha szembe állunk a mai Bástya Áruház  épületével – a jobb oldalon, a város egyetlen közforgalmú benzinkútja. Kézzel pumpálták fel a benzint a földbe süllyesztett tartályból. A Cserhát utca és Kossuth utca sarkán volt a Wittmann szűcs műhelye-üzlete. Velünk szemben az ifjú Katona János épületlakatos lakott és dolgozott. Barcza József nagyapám géplakatos és mérlegjavító mester volt. Hosszú éveken keresztül vizsgáztatta a leendő mestereket a KIOSZ vizsgabizottságában. Énekelt az Iparos Dalárdában, és néhány éve a Laczkó Dezső Múzeumban mutathattam meg unokáimnak a dalárda zászlóját. A zászlórúd csúcsán látható rézből készített lyrát ükapjuk, az én nagyapám tervezte-készítette, az ő keze munkája, rajta a neve és az 1925-ös dátum, a készítés ideje.

Mosoda is működött az utcában, Varga József gőzmosodája, Varga bácsié, akinek céges vállfáját a mai napig is kegyelettel őrzöm, mivel kitisztított (egyetlen) lódenkabátomat személyesen akasztotta rá és adta a kezembe az ötvenes évek elején.

A Cserhát utca és a Kapitány köz sarkán működött a Róth-féle cipészműhely, visszafelé talán két házzal pedig az egykori Cserhát Társaskör utolsó elnöke, Hajda Gyula lakott, ott volt kisebbfajta asztalos üzeme is, amit természetesen államosítottak. Talán ez lehetett az Asztalos Ktsz. elődje? Nem tudom. Az akkor már 80 felé közeledő Hajda Gyula (anyai dédanyám öccse) közismert ember volt a városban, üzeme államosítását csak hetekkel élte túl, 1948-ban meghalt.

Hatodik életévemben voltam, amikor az ország, így Veszprém is a szabadságharc centenáriumát ünnepelte. Akkor készült el az emlékmű is a Palotai térről Köztársaság térre átkeresztelt háromszög alakú téren, amit a Kossuth utca, a Szarvas vendéglő épületegyüttese és a Búzapiac tér fogott közre. A 2012-ben a Dózsvárosban végleges helyére került emlékmű eredetileg – talán az 1944. március 15-én avatott országzászló analógiájára – a Szabadságzászló nevet kapta. Avatása délutánján – március 14-én, vasárnap – fáklyás futást rendeztek a viadukttól. Már sötétedett, mire odaértek a futók. Ma is emlékszem a sok égő fáklyára, ahogy édesapámmal ott álltunk a Cserhát utca sarkán, és figyeltük őket.

1956-ban szép ősz volt, amikor a kötelezően készítendő rovargyűjteményhez kellett összeszedni a gombostűre szúrható delikvenseket, a Nagykilátónál csak úgy hemzsegtek a bogarak, különösen a hideg elől bújó hétpettyes katicák,  marokszám lehetett seperni őket a kőkupacok közül. Aztán jött november negyedike a maga szörnyűségeivel. A család és a szomszédok rutinosan hurcolkodtak a boltíves mély pincébe (felette ma parkoló van), alig tíz éve fejeződött be a második világháború, az átélt megpróbáltatások frissen éltek még a felnőttekben. Nem voltak illúzióik. Szerencsére belövéseket nem kaptunk, csak eltévedt puskagolyók kopogtak a tetőcserepeken. Viszont az iskola – az egyes fiú – tanárija tisztességes találatot kapott, és az osztálynaplók egy része odalett, sokak örömére.

És újabb tíz esztendő, amikor számomra megszűnt a régi Cserhát. Nagyjából 1964-től kezdődött a környéken a bontás és az új városközpont kialakítása. Eltűnt a Kossuth utca déli oldala, megépült a zöldház, épült a Bástya, aztán eltűnt a Kossuth utca északi oldala, helyet adva a Lordok házának, és eltűntek ifjúságom utcái is.

1966 nyarán került sorra a házunk, az utcánk, és lassan, de véget ért egy városrész addigi élete, vele együtt változott sokunké. A közben eltelt majd fél évszázad során eltávoztak az akkori felnőttek és mi, az egykori cserháti srácok is fogyunk, nagyon fogyunk.

Minden megváltozott. Visszavonhatatlanul.

Csiszár Miklós