Oktat, ír, egy időben az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója volt, nemzetközi szinten is sokat tett a színházi kultúráért. Hallatlanul gazdag életművel rendelkezik, de azt vallja, nem a sikerek a fontosak, hanem az önmagával szemben támasztott elvárások. Dr. Nagy Andrással, a Pannon Egyetem Színháztudományi Tanszékének oktatójával beszélgettünk.

– Hogyan csöppent bele a színház, a dráma világába?

– Egyrészről nagyon váratlanul történt a dolog. 1978-ban az első novelláskötetem eljutott Örkény Istvánhoz, akitől nagyon szép választ kaptam, majd egy barátom jóvoltából, aki akkoriban  a Vígszínháznál dolgozott, a kötet Radnóti Zsuzsa kezébe került. Nem sokkal ez után érkezett egy felkérés a Vígszínháztól, hogy esetleg gondolkodnék-e drámában. Emellett családi hagyomány is kötött a színházhoz, apai ágon mindkét nagyszülőm színész volt. Nagyapám a Nemzeti Színházban rendezett, a Színművészeti Főiskolán nemzedékek nevelőjeként is meghatározóan fontos személyiség volt. Noha engem már nem fűzött hozzá közvetlen kapcsolat – abban az évben halt meg, amikor születtem –, mindenképpen hatott rám, és a szenvedélyemmé vált a színház. Rengeteg impulzus ért az egyetemen is, részt vehettem több színházi kísérletben is, például az Universitas Együttesben, amelynek ugyan már a fénykora után, de még nagyon jelentős idejében lehettem a tagja.

– Veszprémbe hogyan került, mit kapott a várostól?

– Rengeteget kaptam Veszprémtől. Talán még nem is mértük fel pontosan, de óriási jelentősége van annak, hogy Bécsy Tamás 1994-ben létrehozhatta itt az ország első színháztudományi tanszékét. Bécsyt a nyolcvanas évek közepe óta ismertem, szerkesztettem a köteteit, intenzív beszélgetéseket folytattunk, és nagyon jó barátok lettünk. Korábban is hívott sok egyéb hely mellett például Pécsre, majd mikor megalapította Veszprémben a tanszéket, felkért, hogy megbízott előadóként vállaljak szerepet. Emlékszem, az első előadásomat a posztmodernről tartottam, ahol sok fiatal kolléga is részt vett, akik később a tanszéken ennek az irányzatnak lettek a képviselői. 2004-ben, Bécsy nyugállományba vonulásakor félig-meddig az ő felszabadult helyére kerültem ide docensként. Ugyanebben az évben a Veszprémi Petőfi Színház is felkért, hogy vezessem a dramaturgiát, aminek örömmel tettem eleget. Nagyon sok komoly tervünk volt, veszprémi kötődésűek is, például Brusznyai Árpáddal, az ’56-os forradalom áldozatával kapcsolatosan is – ez a téma ugyancsak foglalkoztatott ebben az időben. Nagyon izgalmas feladatként éltem meg, s azért szakadt vége, mert ugyanebben az évben kineveztek az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) vezetőjévé, és úgy éreztem, a két munka összeférhetetlen – energiám se lett volna rá, ekkoriban a tanítást is szüneteltettem. Mindenesetre egy olyasfajta szellemi atmoszférával ismerkedhettem meg, amely az egyetem, a színház, az újságok, a könyvtár révén egy nagyon pezsgő életet ígért, ám amelyben sajnos akkor éppen egyéb elfoglaltságaim miatt – korábban a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának, később a Színházi Intézet vezetőjeként – nem tudtam úgy részt venni, ahogy szerettem volna, csak most tudtam visszatérni.

– Pesti évei alatt csakugyan sokat tett a színházi kultúráért. Miként értékelné a munkáját?

– Nagyon nehéz önmagamnak értékelni a munkámat, jobban örülnék, ha ezt mások tennék meg. Örültem, amikor megválasztottak a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának vezetőjévé, hiszen egy olyan nemzetközi hálózat része lehettem, amely átfonja az egész világot, és amely a megérkezésem után egy olyan nemzetközi együttműködést indított el amerikai színházi szakemberekkel, amelynek hatásai mind a mai napig észlelhetők. Fantasztikus érzés látni, ahogy ezek a törekvések szétsugároznak szerte a világban. Maga a szervezet is felduzzadt: amikor én odakerültem, voltaképpen csak másfél emberből állt, majd egy éven belül egy nyolc-tíz fős dinamikus kis társasággá alakult. Rengeteg Veszprémben végzett diák került oda, akik közül nagyon sokan továbbfolytatták a munkájukat a szakma legkülönfélébb szegmenseiben, többek között az OSZMI-ban is. Végül éppen ennek az igen sikeres és felfuttatott kis magyar központnak köszönhetem, hogy az Országos Színháztörténeti Múzeum élére kerültem – ezután kértek fel a szakma jelentős képviselői, hogy pályázzak az igazgatói székre, magamtól ez nem jutott volna eszembe. Nehéz is volt szabadúszó értelmiségiként megszokni, hogy egy intézményt vezetek, de nagyon lebilincselő munka volt, és persze ha az ember igazi hatást akar elérni, ez a járható út. Ambiciózus tervekkel indultam neki ennek a feladatnak, mindkét helyünkkel – a Bajor Gizi Színészmúzeummal és a Krisztina körúti épületünkkel – kapcsolatban, ezek egy része valóra is vált, nagyon komoly adatbázis-építés folyt, kiállításokat szerveztünk, kiadványok jelentek meg, nemzetközi szerveződések jöttek létre. Kiváló csapattal dolgozhattam együtt, akikkel nemcsak az OSZMI megújításán gondolkodhattunk, de szerettünk volna létrehozni egy tudományi kutatócsoportot is, akadémiai elismertséget adni a színháztudománynak. Ez részben el is indult, ám sajnos a mandátumom lejárta után megszakadt. Ugyanakkor nem bánom, hogy nem nyertem újra a pályázaton, mert így talán sikerül beváltanom azokat az írói terveimet, amelyek eddig elmaradoztak.

– Ha már az írói tevékenységénél tartunk, ez hogyan jött az életébe?

– Nem emlékszem már pontosan, hogy az ötlet lett volna vagy valamiféle addikció, de tény, hogy egészen korai éveimtől kezdve írtam meséket, rigmusokat, verseket. Ennek az egyik komolyabb lenyomata zajlott Kulin Ferenc vezetésével a Budapesti Bölcsészkar Alkotókörében a hetvenes években, amikor az első írásaim jelentek meg a Jelenlét című antológiában, majd egy pályázaton, ahol Czine Mihály – későbbi kollégám – bírálta igen pozitívan a műveimet. Óriási szerencsém volt, hogy az alkotásaim nagyon hamar eljuthattak kiadókhoz, sokszor tőlem függetlenül. Egy alkalommal elküldtem egy kisregényemet a Rakéta  nevű regényújságnak, amit ugyanaz a kiadó adott ki, amelyik a Magvetőt is létrehozta, és egy nap váratlanul kaptam tőlük egy levelet, hogy a kötetem megbeszélése ügyében fáradjak be a kiadóba. Ördögh Szilveszter, az akkori szerkesztő rendkívül barátian fogadott, tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy már egyetemi éveim alatt megjelent az első novelláskötetem. Ezt regények, esszéregények, esszék, drámák követték, amelyeket később színre vittek, közben írtam forgatókönyveket is, többől film is született. Az utóbbi években sajnos egy kicsit elsodródtam a szépírástól, de folyamatosan vannak terveim, legutóbb a Gyulai Várszínház kért fel egy Gyula várostromáról szóló mű megalkotására, ebből idén augusztusban felolvasó színházi bemutatóra kerül majd sor. Emellett nagyon erősen foglalkoztat az 1956-os forradalom, 2005-ben már írtam róla egy esszéregényt, ami olaszul is megjelent, nagy nemzetközi visszhangja volt, mert az ’56-os történetet egy dán diplomata sorsán keresztül bontottam ki. Ennek a folytatását szeretném megírni. Nagyon sok egyéb tervem is van, főleg történeti tárgyú, bölcseleti hatásokkal is tarkított írásokra vonatkozóan. Kierkegaard már a nyolcvanas évektől kezdve foglalkoztat, több tanulmányom, esszém, darabom is szól róla, például a Blaszfém című monodrámám is, amit Haumann Péter adott elő a rádióban. Íróként is érdekel, hogyan hatott pl. Rilkére, Kafkára, Lukács Györgyre, akiről szintén születetett regényem, a Kedves Lukács. Az írásaimban is ehhez a világhoz, a 19. század nagy gondolkodástörténeti időszakához szeretnék visszatérni, a történelem, a bölcselet által keresek választ a kortárs világ problémáira.

– Az oktatás, ösztöndíjak révén számos külföldi országba is eljuthatott. Hogyan hatott ez Önre?

– Elementárisan. Egy olyan nemzedék tagja vagyok, amely hosszú évtizedeken keresztül be volt zárva ebbe az országba, pont a legfontosabb éveiben, amikor az embernek utazni és világot látni kellett volna. Valamennyire sikerült így is, de amint lehullott a vasfüggöny, kinyílt a világ. Hosszú időt töltöttem Amerikában, ahol drámaíró műhelyek munkájába is bekapcsolódhattam, de eljutottam Kínába, Indiába, a dalai lámával forgattunk egy filmet. Európában rengeteg országban élhettem hosszabb-rövidebb időt, Itáliában, Dániában, Franciaországban, nagyon érdekes utazásokat tehettem Ukrajnától kezdve Új-Mexikón át Oroszországig, oda nagyon erősen visszavágyódom. Akadtak ezek között kalandosabb és kevésbé kalandos utak is – előbbiek közé tartozik az az eset, amikor a romániai forradalom idején egy alkalommal egy kis Polski Fiattal vittem gyógyszert és élelmiszert Erdélybe a fegyverdörgés közepette. Ezek persze sosem turistautak voltak, mindig valami mélyebb tartalommal bírtak. Legutóbb épp Sanghajban próbáltam feltárni egy magyar építész, Hugyecz László történetét, aki ott nagyon jelentős alkotónak számít, róla szeretnénk filmet készíteni. De színházi tekintetben is abszolút revelatív hatással voltak rám ezek az utazások. A külföldi előadások révén nagyon sokféle színházi nyelvet tanul meg az ember, attól függetlenül, hogy beszéli-e az adott nyelvet. 2000-ben Iránban jártam a Fadjr színházi fesztiválon – döbbenetes erejű volt. Egy szót sem beszélek fársziul, de ez cseppet sem zavart abban, hogy érezzem, Iránban milyen elképesztően izgalmas, energikus  színházformáló erő bontakozik ki, dacára a rettenetes politikai nyomásnak – amely már akkor is érezhető volt. A fundamentalista iszlám ország sajátosságaiból fakadóan a színpadon ugyanúgy le kellett fedniük magukat a nőknek, mint az utcán, és nem érhetnek egymáshoz az ellenkező neműek. Mégis, ezzel együtt ez semmit sem számított akkor.

– Mindezt hallva, kívülről nézve elképesztő életműve van. Hogyan látja, sikerült letennie az asztalra azt, amire vágyott? Milyen további tervei vannak még?

– Nem igazán érzem úgy, hogy azt tudtam volna csinálni, amit szerettem volna, de lehet, hogy kell az állandó nyugtalanság. Mindig is nagyon élveztem, ha megszületett egy regényem, ha jelentős drámáim kerültek repertoárra, ha folyamatosan jelen tudtam lenni a legizgalmasabb folyóiratokban, de nem a sikert tartom a legfontosabbnak, hanem azt, hogy a saját elvárásaimat meg tudom-e valósítani, és ebben sem érzem azt, hogy ez sikerült volna. Nagyon sok egyéb dolog vont el a színháztól és az írástól, ezek néha fantasztikusan jó időszakok voltak, például az utazások, igazán erőteljes emberi kapcsolatok kötöttek Amerikához, Franciaországhoz is. De szeretnék még jó darabokat írni, amelyeket jó rendezők mutatnak be jó előadásokban, bár az is igaz, az én esetemben ehhez mindig kell valami erős impulzus. Korábban szerettem volna létrehozni egy csapattal egy színházat, ahol valamiképpen formálhatnánk a légkört, mint ahogy a Krétakör is tette, de ezek az ambícióim már nem élnek olyan erősen, visszahúzódóbb lettem e tekintetben. Azt még el tudnám képzelni, hogy a szó tág értelmében más nyelveken szólaltassuk meg a darabokat, mint ahogy az Anna Karenina pályaudvar vagy A csábító naplója című darabjaim esetében az erdélyi színház tette, ahol magyar nyelven, de román színházi légkörben születtek meg az előadások − ez nagyon tanulságos volt számomra. Ugyanakkor a legutóbbi időszak legnagyobb élményeit a gyerekeim adják nekem, és mint idős szülő, akinek későn születtek gyerekei, amíg csak lehet, velük szeretnék minél több időt eltölteni. Az ő szemükön keresztül látni a világot egészen izgalmas kaland, van olyan különleges élményvilág, mint eljutni a Himalájához vagy Teheránban kalandozni, netán az Atlanti-óceánban úszni. Ezek azok az impulzusok, amelyekre fogékony akarok lenni, és amelyek majd – remélem – az írásaimban is át tudnak tűnni.

Bertalan Melinda
Fotó: Cseh Zoltán