„A helytörténetírásban találtam meg magam. Azt természetesen nem tudom felmérni, hogy hol van a helyem a sorrendben, azt majd az utókor és az erre illetékes szakemberek felmérik, de valamit alkottam, azzal tisztában vagyok” – vallja Hogya György, Veszprém népszerű helytörténeti kutatója, aki idén ünnepli kilencvenedik születésnapját.

– Honnan származik a Hogya család?

– A Bodrogköz közepén, Királyhelmecen születtem, jelenleg ez Szlovákia legkeletibb csücske. Iparoscsaládból származom, édesapám szabómester, nagyapám ácsmester volt. Szülővárosomban jártam ki a hat elemit és a négy polgárit. Nyolcan voltunk testvérek a családban, így aztán nem adódott anyagi lehetőségem továbbtanulni, de később a munkámhoz kötődően számos képesítést szereztem.

– Királyhelmec bizony távol esik városunktól, így természetesen adódik a kérdés, hogy mikor és miként került Veszprémbe?

– 1940 augusztusától az ungvári Magyar Királyi Állami Kórházban kezdtem el dolgozni mint betegfelvételező tisztviselő, és 1943-ban kerültem Veszprémbe díjnoknak a Magyar Királyi Állami Gyermekmenhelyhez. A díjnoki beosztás volt a legalacsonyabb rang, olyan, mint ma az előadó. A hivatal betöltéséhez ismerni kellett a gyermekvédelemmel kapcsolatos szabályokat, így aztán 1942-ben én is letettem a szakvizsgát.

– Miért éppen Veszprémbe helyezték át Ungvárról?

– Kollégámat behívták katonai szolgálatra, és az ő helyére érkeztem Veszprémbe. Aztán engem is itt soroztak be katonának 1943. november 1-jén a Korona Szálló pincéjében húsz társammal egyetemben. Innen vonultunk be Sopronba, onnan Németországba kerültünk kiképzésre, hogy majd visszajövünk felszabadítani Magyarországot, de még mielőtt bármi katonai cselekményben részt vehettünk volna, amerikai hadifogságba kerültünk, és csak 1947-ban tértem vissza Magyarországra. Ezután a Budapesti Állami Gyermekmenhelynél dolgoztam, és 1948-ban helyeztek újra Veszprémbe a gyermekmenhelyhez – és azóta itt élek. Tehát a véletlen, a sors hozta úgy, hogy Veszprémbe kerültem – kétszer egymás után.

– Ezt követően nem is volt sok munkahelye, hiszen a gyermekkórházban eltöltött hosszú évek után már csak a megyei kórházban dolgozott.

– Ez csak részben igaz, hiszen én is úgy jártam, mint azok a kárpátaljai magyarok, akik egész életükben egy faluban laktak, mégis négy ország állampolgárai lettek. Én is egy íróasztalnál dolgoztam, ám a munkahelyem a politikai és rendszerváltozások során hétszer váltott elnevezést: a Magyar Királyi Állami Gyermekmenhelynél kezdtem dolgozni, 1948-ban már Állami Gyermekmenhelynek nevezték, 1949-ben Gyermekvédő Intézet lett belőle, 1951-től Állami Gyermekkórház, 1954-ben Veszprém Megyei Gyermekkórház, 1955-től Heim Pál Gyermekkórház, 1977-től pedig a Veszprém Megyei Kórház Gyermekosztálya. A gyermekkórház megszűnése után munkatársaimmal együtt a megyei kórház  létszámába kerültünk. Mivel rendelkeztem a szükséges tűzvédelmi szakképesítéssel, engem a megyei kórház tűzvédelmi főelőadójának neveztek ki 1978-ban. Innen mentem nyugdíjba 1983-ban.  

– Ebből az életrajzból nem feltétlenül következne, hogy ön Veszprém egyik legmeghatározóbb helytörténeti kutatója lett. Mi vonzotta a történelemhez, a helytörténethez, az íráshoz?

– Ezen én is sokat gondolkoztam, és arra jutottam, hogy több összetevője is van. Elsősorban a génjeimben hordozom az írás szeretetét – a családban rajtam kívül számos író-ember él: Hogya Veronika Budapesten, Hogya Viktor iskolaigazgató Ricsén, Hogya György Szlovákiában, Hogya Bertalan az USÁ-ban. Ezek után nem lehet véletlen, hogy magam is tollat ragadtam. Emellett mindig is nagyon érdekelt a történelem, később városunk múltja, és ennek tudható be, hogy a ’70-es években beléptem az üzemtörténet-írók klubjába. 1976-ban jelent meg első könyvem „25 év tükrében a veszprémi gyermekkórház” címmel, amellyel megyei harmadik díjat nyertem. Ez az eredmény megerősített abban, hogy érdemes foglalkoznom ezzel a dologgal. Aztán idővel fokozatosan rabja lettem a helytörténeti kutatásnak és írásnak.

– Milyen habitusú embernek kell lennie egy helytörténésznek?

– Nagyon türelmesnek, és nem utolsó sorban bele kell szeretni ebbe a munkába. Persze minél többet kerestem, kutattam, dolgoztam, annál inkább rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudok még. Komoly kitartás is kell hozzá. Feltűnő számomra, hogy Veszprémben nincs egy jogász, aki megírná a veszprémi igazságszolgáltatás történetét Szent Istvántól napjainkig. A mai napig nem készült el a város 1848/49-es monográfiája sem, annak ellenére, hogy ennyi kiválóan művelt koponya él Veszprémben. Ebből is látszik: valóban megszállottság szükségeltetik ehhez a munkához.

– Ön miért nem készítette el Veszprém 1848/49-es monográfiáját?

– 1978-ban elkezdtem az Alsóvárosi temetőben nyugvó 1848/49-es szabadságharcos és elfeledett orvosok síremlékeinek számbavételét, valamint a levéltárakban az ilyen irányú kutatómunkát. Ekkor rá kellett jönnöm, hogy ennek a témának minden irányú feldolgozása meghaladja a képességeimet. Ezek után a szabadságharc monográfiájába már bele sem kezdtem. Mindenkinek fel kell ismernie a saját korlátait, tisztában kell lennie a határaival – ez is az élet fontos része. Amit elértem, hogy a megtalált síremlékeket a kórház betegosztályának dolgozói pártfogásukba vették, gondozták, és minden évben elhelyezték rajtuk a kegyelet virágait. Ahol szükséges volt, közbenjárásomra új betonkoszorúval látták el a sírhelyeket – például dr. Kerényi Károly, dr. Cseresnyés Sándor és Révész Vince esetében. A rendszerváltás után városunk önkormányzata indította el a koszorúzások lebonyolítását. A meglévő 14 keresztény és három zsidó  szabadságharcos síremlékét és életrajzát írásban is megörökítettem, mely 1999-ben jelent meg azzal a kikötéssel, hogy a könyvet osszák szét a veszprémi iskolák között. Ez így is történt.

– Miként választotta ki témáit?

– Pályafutásom alatt elsősorban az egészségügy témakörével foglalkoztam, csaknem teljesen feldolgoztam Veszprém egészségügyi intézményeinek a történetét. Ifjabb Csolnoky Ferenc életútjának illetve érdemeinek levéltárakban való kutatása és nyilvánosságra hozatala – Két veszprémi orvos című könyvem – nyomán vette fel a megyei kórház 1990. június 28-tól Csolnoky Ferenc nevét. Emellett mindig azt figyeltem, mi a hiány, melyek azok a témák, amihez mások még nem nyúltak. A Georgi családdal nagyon jó kapcsolatot ápoltam, és mivel én is iparos családból származom, egyértelmű volt, hogy felkutatom és bemutatom a Georgi könyvkötő família történetét. Tűzvédelmi főelőadóként természetesen nem hagyhattam ki a veszprémi tűzoltóság históriáját, a helyőrségi klub történetének feldolgozása feleségemhez kapcsolódik, hiszen ő volt az intézmény könyvtárosa, emellett foglalkoztam többek között a veszprémi temetők történetével és az 1848/49-es veszprémi honvéd síremlékekkel. Két legutolsó könyvem a veszprémi cigányprímásokról és a szórakozóhelyekről, valamint az örömlányokról és a bordélyházakról szól.

– Ez a téma hogyan pattant ki a fejéből?

– Egyszerűen csak bevillant a téma – ez is hozzátartozik a város életéhez, és eddig még senki nem foglalkozott vele. Szerencsémre komoly levéltári anyag maradt ránk a témához kapcsolódóan, érdekes módon a veszprémi akta nem pusztult el a háború során és után.

– Melyek a legkedvesebb művei?

– Természetesen az első kötet áll legközelebb a szívemhez, de a Magyar Királyi 7. Honvéd Tábori Kórház története című munkámra  vagyok talán a legbüszkébb, ezt tartom legsikeresebb alkotásomnak, mert abban mindaz benne van, amit az életem során tanultam, összeszedtem, tapasztaltam. Annyira vagyok képes, amennyi abban olvasható.

– Hogyan lehet kiadni helytörténeti köteteket?

– Koldulni kell, ha pedig kidobják az embert az ajtón, akkor vissza kell mászni az ablakon. A városháza többször segítette könyveim kiadását, de például a „Bordélyházak” kötetre nem kaptam támogatást, egy veszprémi lokálpatrióta szponzorálta meg a könyv kinyomtatását.

– Kilencven éves lesz júliusban. Nagyon sok mindent megélt, hogyan látja, miként változott a világ, miként változott Veszprém az évek során?

– Éppen hetven éve élek Veszprémben, tehát sok változást láttam. Legszembetűnőbb a város építészeti átalakulása. Veszprém hetven éve nagyon szegény város volt, ezt úgy lehetett lemérni, hogy ha az ember felment a várba, és a Szent István és Boldog Gizella szobor mellett lenézett, akkor pici kis szegényes házakat látott a Benedek-hegy körül és a Temetőhegyen is, miközben paloták álltak fent, a várban. Ez a kontraszt határozta meg a település hangulatát. Amikor idejöttem, betonjárda a városban csak a vasútállomástól a várba, a postahivatal felé, és a Vármegyeháztól a Komakút térig volt. Manapság már egyértelműen látszik a lakosság jóléte, és teljesen új és modern Veszprém jött létre az évtizedek során. Kulturális vonalon még nagyobb a változás, hiszen azelőtt három-négy általános iskola, két-három középiskola működött a városban – ma pedig már egyeteme van Veszprémnek. Rengeteg művelt koponyát képeznek ki városunkban, és ez nagy előrehaladás. Veszprém sok olyan kiváló tudóst fog adni az országnak, mint Freund Tamás. A pozitív változások mellett a fájdalmamat is hadd mondjam el. Úgy érzem, nem mindig tudunk vigyázni az értékeinkre. Nagyon fáj például, hogy a Kollégium utcai fahidat és a mellette lévő zsilipet egyszerűen eltüntették. A fahíd helyére modern betonhidat építettek, a zsilip pedig már nincs meg. Ezt nem lett volna szabad megtenni, hiszen ott léptünk be a középkori Veszprém városába, ott lehetett elgondolkozni azon, hogy miért irányították a Sédet északnyugat felé – mert a malmokat az hajtotta.

– Hét évtized után kijelentheti, hogy Veszprém már az ön városa?

– Igen, itthon vagyok. Persze sokszor eszembe jut Királyhelmec, de immár bennszülött veszpréminek számítok, és annak is érzem magam. Ha bejönne a lottón a pár százmillió, akkor sem mennék el, hanem egy családi házba költöznék Veszprémben.

– Apropó család! Feleségével Veszprémben ismerkedett meg?

– Igen. Feleségem a tisztiklub könyvtárában volt könyvtáros, és egy mulatságon kiszemelt magának 1960 legelején, augusztusban kimondtuk az örök igent, és immár 53 éve élünk együtt. Mindkettőnknek hasonló volt a családi hátterünk, sok kapcsolódási pont van kettőnk között, és nagyobb nehézségek, zsörtölődések nélkül éljük az életünket. Lányom mentálhigiénikus, fiam pedig könyvkötő szakmát szerzett, és nagyon nagy örömet okoznak  unokáim – és immár dédunokáim is.

– Milyen világszemlélet, filozófia alapján élte meg ezt a 90 évet?

– Nézze, én hithű katolikus családban nőttem fel. Hittem például abban is, hogy megnyerjük a háborút – hiszen püspök szentelte be a fegyvereket – egészen addig, amíg fogságba nem estem. Akkor kiábrándultam – soha később templomba nem mentem, csak érdeklődőként. De a materializmusra sem lehet építeni száz százalékig. Az Isten ott van valahol, vigyáznak ránk, valaki irányítja az életünket. Az enyémet biztos, mert körülbelül kétéves voltam, amikor bedőlt a házunk fala a bejárati ajtónál, és én egy perccel azelőtt csúsztam el  ott édesanyám felé. A háborút is megúsztam, a rengeteg légitámadást, 1956-ban pedig belőttek abba a lakásba, ahol akkor laktam a Jókai utcában. Előtte pár nappal egy idős sátoraljaújhelyi kolléganőmnek odaadtam a nagyobbik szobámat, amíg talál albérletet magának, én pedig a kisszobába költöztem át. Az orosz lövedék a nagyszobába csapódott be – ismerősöm ott lelte halálát. Ha nem vagyok jószívű és segítőkész ember, akkor én alszom ott, és én pusztulok el. Valaki irányítja az életemet, egészen bizonyosan hiszem, de nem bizonyítható.

– Számomra kettősség sugárzik életpályájából: a nyugdíjba vonuló tisztviselő végleg beleveti magát városának kutatásába…, és kiteljesedik mint helytörténetíró.

– Emlékszem fiatal koromból egy Gál nevű öregúrra, aki nyugdíjazása után kertészettel foglalkozott, és abban lelte meg élete  értelmét. Én a helytörténetírásban találtam meg magam. Jó érzés valamit hagyni magam után. Azt természetesen nem tudom felmérni, hogy hol van a helyem a sorrendben, azt majd az utókor és az erre illetékes szakemberek felmérik, de valamit alkottam, azzal tisztában vagyok. Azok munkáját nem sokra értékelem, akik csak másolnak.

– Soha nem gondolt arra, hogy hivatásszerűen foglalkozzon a történelemmel, hogy történelemtanár, történész legyen?

– Családom  nem engedhette meg magának, hogy elvégezzem a gimnáziumot, később – a háború alatt – a sok a munka miatt nem volt rá időm, a háború után pedig már kiöregedtem – ennek ellenére több szakmát is szereztem. Egészen bizonyos, hogy az álmomat tudom megélni a helytörténet írásában, a történelem iránti szeretetet. Ami nem adatott meg fiatal koromban, az nyugdíjas éveimben teljesedik ki.

– Érzi a városban az erkölcsi megbecsültséget?

– Egyértelműen, hiszen különböző díjakkal is elismertek, de ennél még fontosabb, hogy érzem az emberek szeretetét, megszólítanak adott esetben az utcán, véleményt mondanak a könyveimről – mindegy, hogy az a tűzoltóság vagy a bordélyházak története. Körülbelül 18 000 kötet könyvem van elhelyezve Veszprém polgárainak könyvespolcain.

– Mi lesz a következő Hogya-könyv, amit olvashatunk?

– Most egy hete adtam le az Egészségügy építőkockái című könyv kéziratát, amely négy témát dolgoz fel: a bölcsődéket, a betegápolás, valamint a város vezető főorvosainak és a kórház szemészeti osztályának történetét. Tervben van a KÖJÁL és a védőnői hálózat története, valamint meg szeretném írni a járványkórház históriáját, így összeállhat a Sintérdombi trilógia – a fertőtlenítő épület, a sintérház feldolgozásával együtt –, emellett vár rám még a félbe hagyott állatkórház-történet is.

– Kilencven évesen mi generálja önben ezt a hihetetlen vitalitást?

– Egy szakorvos talán pontosan megválaszolná a kérdés, de én csak annyit tudok mondani, hogy egyszerűen csinálni, dolgozni kell – akkor is, ha az ember elfárad, kimerül, és elege van belőle. Még húsz évig kellene élnem, és napi 8 órát írni, hogy fel tudjam dolgozni az összehalmozott jegyzeteimet. Ám az évek sajnos jeleznek: naponta el- és belefáradok a munkába, könnyen elkalandozik a gondolatom. Ennek ellenére teszem a dolgomat, az írás ad önbizalmat, hitet, hogy én is adhatok valamit szeretett városomnak.

Szaksz Balázs
Fotó: Babják Tamás