Íme az ember – a porcelán mögött
A Herendi Porcelánmanufaktúra egyik kisebb épületében beszélgettünk, a veszprémi Szent Benedek-hegyen kora tavasszal felavatott „Ecce Homo – Íme az Ember” porcelánszobor alkotójával, Tamás Ákossal. Az iparművész gondos házigazdaként kalauzolt minket a közel kétszáz éves alkotóközösség – mert a Herendi cégre talán ez a legjobb szó – rangjához méltóan impozáns belső udvarában egy kisebb épülethez, a Művészházhoz, amelyben a porcelántervező iparművész műterme található. A kicsi, egy átlagos iskolai osztályterem felét kitevő teremben a polcokon és asztalokon a legkülönbözőbb méretű és formájú porcelán tárgyak sorakoznak.
– Ez mind az ön munkája?
– Igen, beleértve gyermekkori munkáimat is, amelyeket egy kiállításra kértek be. Már egészen kicsi, talán másodikos koromban, amikor megkaptuk az első gyurmát, hogy paradicsomot vagy paprikát formáljunk belőle, én megmintáztam Arany János fejét. Onnantól nem volt megállás. Hat–nyolcéves koromtól kezdve rengeteg ilyen apró figurát készítettem drót vázra, a szüleim pedig megőrizték ezeket. Itt laktunk a szomszédban, édesapám körzeti orvos volt Szentgálon, édesanyám 
pedig védőnő. Bár orvosnak szántak, mégis iparművész lettem.
– Sok anyag alkalmas arra, hogy a gondolatoknak formát adjon. Miért éppen a porcelánt választotta?
– Ez szintén otthoni indíttatás. Mivel itt laktunk a Manufaktúra közelében, nekünk is volt otthon néhány szép Herendi darabunk, amiket én egész pici korom óta csodáltam. Innen eredeztethető, hogy ez az anyag ennyire közel áll hozzám. Szinte mindent ki lehet vele fejezni. Az a csodálatos benne, hogy képlékeny állapotában a világ legpuhább anyaga, bármit elvisel. Ha viszont kiégetjük, a világ egyik legkeményebb anyaga lesz, és a legtartósabb is. A tenger mélyére süllyedt kiégetett porcelán például akár évezredeket is épen átvészel. Klasszikus és nemes anyagról beszélünk, és így is kezeljük: a Herendi nemes porcelán, mert magas tüzű, ami szinte üvegesen áttetszővé teszi. Néhány munkámban kifejezetten erre az áttetszőségre építettem, fényobjektek és ablakok esetén. Ha azt kérdezi, hogy általánosságban mi a legjellemzőbb a Herendire, akkor azt mondanám: kifinomultság, elegancia, áttetszőség, áttörtség és színesség. Rengeteg színt és aranyat használunk, a kézi festés adja meg igazán az értékét.
Még egy fontos dolog van, ami a Herendi lényege: a szeretet! Az összes itt dolgozó kollégámról elmondható, hogy amit csinál, azt nagyon nagy szeretettel, műgonddal végzi. A Manufaktúra ősisége, a kézművesség direkt és átvitt értelemben is megvalósul: direkt értelemben azáltal, hogy kézzel készítjük a termékeket, átvitt értelemben pedig úgy, hogy kézből kézbe adjuk a tárgyakat, kezességet vállalva egymás munkájáért. Egy nagy ívű, metaforikus kézfogás valósul meg tehát: ahogy a szobrot megmintázom, gipszbe öntöm, majd továbbadom egy korongosnak, ő odaadja egy égetőnek, tőle egy festőhöz kerül, aki egy kereskedőnek adja tovább, akitől ad absurdum egy angol hercegnő kezébe kerül. Ez a „kéz intelligenciája” Herenden. A szóhasználatomban pedig eredendően minden herendi porcelán: „műtárgy”, a szó legnemesebb értelmében, a legkisebb csészétől a monumentális szoborig.
– A tradíció ápolása mellett Ön komoly energiát fektetett a kísérletezésbe is.
– Tradicionális megbízatásaim mellett már kezdettől fogva célom volt a kortársi gondolatok megfogalmazása ebben a klasszikus anyagban, és eredeti technikákkal 
létrehoztam egy teljesen új, egyedi, úgynevezett organikus porcelán-kollekciót, amely hártyavékony, színes, áttetsző rétegekből felépülő tálak, vázák, lámpák, plasztikák nagy választékából áll, amelyek azután eljutottak a világ számos pontjára, és amelyek révén én is eljuthattam hosszabb időre Japánba, illetve amelyeket több hazai és nemzetközi díjjal is elismertek.
Tehát az alapelvem, hogy e kézműves hagyományban éljek, de a jövőnek alkossak – stílusteremtő szándékkal új esztétikai minőséget létrehozva –, személyeset, egyedit, emblematikusan felismerhetőt. Élő anyagnak is hívom régóta ezt a kissé arisztokratikus, gyönyörű porcelánt, amelyet különben fehér aranyként is emlegetnek.
– Mi a különbség az egészen apró tárgyak létrehozásában és az életnagyságú emberalakok kialakításában? Mennyiben igényel más technológiát a két feladat?
– A méretbeli különbségek akkor számítanak igazán, amikor a porcelán felső határait feszegetjük. A porcelán tűrőképességének van egy 80–90 centiméteres felső határa – természetesen most amorf formákról beszélek, egy korongolt, kör alakú váza ennél jóval nagyobb méretű is lehet. Az amorf szobrokat viszont tagolni kell, ahogy az Ecce Homo-t is több kisebb darabban égettük ki.
Azt tudni kell, hogy a porcelán égetéskor 13 százalékot zsugorodik, így egy közel két és fél méteres szobrot kellett megmintáznom részben plasztilinből, részben porcelánmasszából. Már akkor úgy tagoltam, hogy a fej, a mellkas, a csípő és a lábrész szervesen kapcsolódjon egymáshoz, és takarásban legyenek az illesztések. Így az időjárásnak is ellenáll. Ezek után egy teljesen egyedi gipszformát készítettünk róla, amelybe már a végleges porcelánanyagot öntöttük. Ez igen vastag, és égetés után ebben a vastagságban már nagyon erős. Akár rá is állhatok, elbírja a súlyomat. Nem is félek attól, hogy egy ilyen szilárdságú porcelán eltörik, nagyon vandálnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt tönkretegye.
Az egész szoborkészítési folyamatot egyébként végig segítette a Gondviselés. Kezdve azzal, hogy több olyan különleges eljárást is sikerült megvalósítani, 
amelyben talán még én sem hittem, egészen addig, hogy éppen az avatás napjára, nagycsütörtökre a március végi dühöngő sarkvidéki tél egyetlen napra felfüggesztette a havazást, és ezen a délutánon tündöklő napfényben avatták fel a szobrot. Volt is egy mottóm: „a szobornak nem lehet baja, mert Isten velünk van, hiszen rajta dolgozunk!”. Úgy gondolom, hogy bár azóta kamera figyeli éjjel-nappal, de a Gondviselés a későbbiekben is óvni fogja ezt a porcelán plasztikát a Szent Benedek-hegyen.
– Hogyan indult az Ecce Homo élete, ki találta ki, mi volt a céljuk vele?
– A Herendi Manufaktúrának kulturális missziója, hogy tíz-húsz kilométeres körzetében nagyméretű, monumentális porcelánalkotásokat helyezzen el ajándékként – mint az Ecce Homo-t, vagy a Porcelánfát, vagy Szentgálon a Negyvennyolcas emlékművet. Ez a cég társadalmi felelősségvállalása. Engem Simon Attila vezérigazgató úr kért fel a feladatra. Pár éve, amikor a veszprémi „Kolostorok és Kertek” program keretében a Benedek-hegy környezete megújult, egyre feltűnőbbé vált a hetven éve torzóként ott álló piszkei vörösmárvány architektúra.
A felirat – Íme az Ember – és négy fémkapocs jelezte, hogy ide egy szobrot terveztek annak idején. Még a harmincas évek végén kálváriát akartak létrehozni, ami innen indult volna, és végállomása a Benedek-hegyi feszület lett volna. A szobrászati tervezéssel Madarassy Waltert bízták meg, de közben kitört a háború, és a kálvária végül nem valósulhatott meg. Amikor vezérigazgató úr a szoborért kiáltó hiányt észlelve megbízott az Ecce Homo megalkotásával, automatikusan adódott, hogy csakis olyan Krisztus-ábrázolás jöhet szóba, amely ennek a márvány architektúrának megfelel. Arra gondoltam, hogy amennyiben később mégiscsak megvalósulna a kálvária, ez lehessen annak indító szobra. Ugyanakkor a történelmi várnegyed műemléki környezetébe illő, és szándékoltan kissé archaizáló, szakrális mű megalkotás volt a célunk. Úgy gondoltuk, ezáltal gazdagítani tudjuk a megyeszékhely kulturális arculatát, valamint a Herendi Porcelánmanufaktúra igen 
sokrétű művészi-technológiai színvonalából újabb látványos ízelítőt adunk a város lakóinak és az ide érkező vendégeknek. Remélem, jótékony hatása, szakralitása a közvetlen környezetén túl a városra is átsugárzik. Mennél kulturáltabb, cizelláltabb ugyanis egy tér, egy épület, az annak lakóira is pozitívan visszahat.
– Mennyire volt magára utalva a figura kidolgozásában?
– A mű kidolgozása teljesen önálló feladat volt. Nem is tudott volna más segíteni, hiszen technikailag is egyedi megoldásokat használtam, amelyeket ki kellett kísérletezni, ezen kívül a stílusának is egységesnek, és az általam elképzeltnek kellett lennie. Arra törekedtem, hogy kicsit a vár, a székesegyház neoromán stílusa, illetve az István és Gizella szobrok stílusa is visszaköszönjön a műben. Ugyanakkor alkalmazkodnom kellett az anyag technológiai korlátaihoz, jellegzetességeihez, és például meg kellett akadályoznom, hogy az üreges porcelán bárhol nedvességet kapjon, illetve a domborműből induló, majd körplasztikába átlépő szobor mögött ne keletkezzen fagyzug. Ennek kivédéséhez a Krisztusra – Pilátus elé vezetésekor – rádobott bordó palást szolgált eszközül. A kivitelezés későbbi fázisaiban – öntés, égetés, felállítás – már segítettek engem a Manufaktúra nagyon felkészült szakemberei. Végül mázatlan, matt felületet adtam a szobornak, mert a csillogó mázas felületen a fények önálló életet élnek, és sokszor megkontrázzák az eredeti plasztikai értéket. A matt, úgynevezett biszkvit felületet finoman felpolíroztam, ezáltal a szobor a porcelán tulajdonságainak köszönhetően teljesen fagyálló, és megoldott az öntisztulása is.
– Milyen köztéri szobrokat készített korábban?
– Veszprémben a Csolnoky Ferenc Kórház előtt található a „Család”-ot – amely eredetileg a Március 15. út sarkán lévő térre került volna a tízemeletes házak közé mint kút-plasztika. A feketére kicsempézett, feszített víztükrű medencében álló hat méter magas kompozíció érdekes hatású műnek ígérkezett, hiszen a mázas porcelán a vízben azt a 
látszatot keltette volna, mintha csorogna a víz a felületén. A városvezetés azonban akkoriban – 1985-ről beszélünk – megijedt a relatíve törékenységétől, és megkértek, hogy várjunk vele, amíg egy biztonságosabb helyet találnak a számára. Így került a szobor a kórházhoz, viszont akkor helyszűke miatt már elmaradt a nagy kompozíció és a víz is, ezért itt egészen új értelmet nyert a hullámzó modulokból álló porcelán plasztika. Természetesen vannak egyéb köztéri munkáim is, például a Manufaktúra főbejáratának kétméteres őrangyalai, amelyek egyfajta cégérek is – emblematikusan védve a zömében a mai napig „nőtöbbségű” céget. A Manufaktúra díszudvarára készítettem Mádl Ferenc köztársasági elnök úr mellszobrát, akihez nagyon kedves személyes emlékek fűznek, hiszen részvénytársasági elnök volt nálunk, és többször járt itt a műteremben. Neki is köszönhetjük, hogy a Manufaktúra hetvenöt százalékban a dolgozók tulajdona. Fontos, hogy az új belépők is kapjanak részvényt, fontos a tulajdonosi tudat erősítése, hiszen ez is együtt tartja a közösséget – a porcelánnak, ennek a különleges anyagnak a szeretete mellett.
|
Névjegy 2009 Keszthely, - PELSO Kerámia és Gobelin Biennálé |
Schöngrundtner Tamás
Fotó: Babják Tamás