„A bajaink nagy része a hibás kommunikációból adódik, de a művészet segíthet” – állítja Krámer György táncművész, akivel a Pannon Várszínházban nemrégiben létrejött tánctagozat kapcsán beszélgettünk. Úgy tartja, a színházban még él a lélektől lélekig tartó kommunikáció.
− Táncol, koreografál, színházi rendezőként is kipróbálta magát, A Tánc Fesztiváljának művészeti vezetője. Ennek fényében hogyan definiálná önmagát?
– Alapjában véve táncművész vagyok. Ezt tanultam, klasszikus balett diplomám van. A Győri Balett alapító tagjaként fantasztikus színpadi és előadó művészi élményekben részesültem, a főiskolai évek óta koreográfusként dolgozom, illetve már az alatt is koreografáltam. 
Óriási szerencsém volt a szakmai életemben, mert mindig olyan közegben dolgozhattam, ahol bíztak bennem, és olyan feladatokat kaphattam, amelyek gyarapították a tudásomat. Mai napig színpadon vagyok, múlt hónapban volt bemutatónk a Pannon Várszínházban, ahol táncosként léptem fel. Alapvetően tehát a táncművészet felől érkező színházi embernek tartom magam, talán ez ír le a legpontosabban.
− Mit adtak önnek ezek a helyek?
– Szakmai életem első nagy története a kezdő kilenc év, az Állami Balett Intézet. Fantasztikus mestereim és tanáraim voltak, többek között Lőrinc György, aki évfolyamvezető balettmesterként nem csupán tánctechnikát tanított, hanem művészi becsületet, emberséget, nem is tudom pontosan megfogalmazni, mit. Csodálatos mester volt, ahogy az összes többi tanárom is. Az a tisztesség, az a munkamorál, az a nyitott szemlélet, amit abban az iskolában kaptam a mestereimtől, a mai napig az alapvető muníciója annak, ahogy létezem. Aztán jött egy csodálatos szerelmi történet, a Győri Balett, ahol egy fantasztikus emberrel, Markó Ivánnal dolgozhattam együtt. Egy olyan sikersorozat és egy olyan lángoló szakasza ez az életemnek, egy olyan közösségi élmény, amely meghatározó, és a mai napig kihat az életemre, mert közösségi létezés nélkül nem működök. Győrtől ezt kaptam, a sikerekről nem is beszélve. Júniusban írták alá a diplománkat, és novemberben már a milánói Scalában tapsoltak nekünk. Elképesztő sikerélmények tömkelege ért itt, miközben arra a fajta munkamorálra, amit a balett intézetben megtanultunk, még rápakolt egy szívlapátnyit Markó: a saját magunkhoz való kíméletlenséggel végzett igazi munka az egyetlen fedezete a művésznek.
− Majd egy rövid kitérő után Veszprém következett.
– A Győri Balett után szabadúszóként kezdtem el dolgozni az ország különböző színházaiban, ahol a színházból kaptam – szintén fantasztikus emberektől – egy „élet-főiskolai” élményt és tapasztalatot. Majd jött a Vándorfi-féle Petőfi Színház, kilenc évig voltam itt is – fura egyébként ez a kilences szám, jellemző az életemre. Vándorfi László személyében olyan emberrel találkozhattam, aki nagyon sokban hasonlított Markóhoz, elsősorban a munkamorál, az elvégzett kötelező munkamennyiség szempontjából – ugyanaz a saját magunkkal szembeni kíméletlenség jellemezte, mint Markót –, és a közösséget építő szemlélet is hasonlatos kettejükben. Vándorfi volt az első, aki rendezői feladattal bízott meg, először mesejátékot rendezhettem, aztán musicalt, ott indult el 
a színházrendezői működésem, mert karriernek nem nevezném, és nem is kell, hogy az legyen, soha nem érdekelt a karrier. Tőle tanultam meg, hogy mi a színház, a vidéki színház, mi az, hogy egy régióban egy színháznak szellemi központtá kell válnia, mi a közönség, hogyan kell róla gondolkodni, hogy mennyire nem elég az, ha az ember megvalósíthatja az álmait, ugyanis a közeget nem szabad figyelmen kívül hagynia, melyben létezik. Nevelni kell, rávenni, hogy kövesse az úton, amit az adott művészi közösség kijelölt saját maga számára, de egyedül nem járhat. Ezt itt tanultam meg a kilenc év alatt, ami nagyon nagy iskola volt nekem, mert létezett bennem is arisztokratizmus, hogy mi elvont művészek vagyunk, és akkor majd tessék megérteni minket, és aki nem ért meg, az magára vessen. Csakhogy a tapasztalat meg az évek megmutatják, hogy nem így van, muszáj hogy a színházban éljen a lélektől lélekig való kommunikáció, nagyon sok helyről már úgyis kikopott. Paradicsomi volt ez a kilenc év, nem konfliktusmentes, és irgalmatlan sokat kellett dolgozni. Abban az időszakban a Rockszínház, későbbiekben a Budapesti Operettszínház balett-igazgatója is voltam. Két fantasztikus életem volt egyszerre, miközben egyre jobban szippantott be a színház csodálatos világa. Közben gyakoroltam a szakmámat is, rengeteg, zömmel alkalmazott koreográfiát készítettem. Volt egy időszak, amikor kevés jutott arra, hogy önálló táncszínházi darabokat készítsek, viszont rengeteg impulzus ért, ami beépült, és mindezek után kerültem Halasi Imre hívására 2003-ban Miskolcra.
− A Miskolci Nemzeti Színháztól mit kapott?
– Érdekes dolog ez a miskolci kör, mert én félig-meddig onnan származom, Miskolcról kerültem fel a balett intézetbe 1970-ben, és tulajdonképpen harminc évig még Borsod megyében sem jártam. Úgy éreztem 2003-ban, hogy hazaértem. Ott is kilenc évet töltöttem, ahol kevesebb színházi, alkalmazott koreográfiai vagy rendezői munka talált meg, viszont több önálló táncszínházi. Ott egy fiatal, az érkezésemkor leszerződtetett táncegyüttes várt, akiket felnevelve alakult ki a Miskolci Tánctagozat, amelyet aztán 2009-ben hivatalosan meg is alapított a fenntartó. Más szempontból volt fantasztikus időszak ez, ott egy kicsit zártabb életet éltem, éppen azért, mert a szorosan vett szakmai műhelymunka foglalta le az életem nagy részét. Emellett hosszas unszolásra elkezdtem tanítani táncot az ottani szakközépiskolában. Nagyon érdekes volt, és igazán szerettem a fiatalokkal 
dolgozni. Legalább tizenkét önálló táncszínházi darabot készítettünk el, de ott is táncoltam, saját darabomban, más darabjában is, és rendezhettem is. Közben folyamatosan visszajártam Vándorfihoz a Pannon Várszínházba, ami szintén nagyon fontos nekem, a kezdetektől jelen vagyok, ez most már a tizenharmadik szezonom. A kőszínházi lét után ez teljesen más szituáció, kicsit úgy érzem, most is tanulok, de nincs ellenemre.
− A táncműhelyek nagy szerepet töltenek be az ön életében. Miért tartja fontosnak a működésüket, és miért éppen kortárs tánccal foglalkozik ezeken a helyeken?
– Azt gondolom, ez a műfaj nagyon sokat ad annak, aki élvezni tudja. A színpadi műfajok közül a tánc a legősibb előadói forma, éppen azért, mert nem szavakkal kommunikál. A beszélt nyelv kialakulása előtti időkben gyökerezik. Nagyon fontos lenne, hogy az emberek megtanulják ezt a fajta metakommunikációt. A bajaink nagy része a hibás kommunikációból adódik, ezt egészen biztosan állíthatom. A művészet pedig, ha megváltani nem is tudja a világot, de indirekt módon segíthet az embereknek. Ezért tartom mindenhol fontosnak, hogy ezt megmutassuk, és lehetőséget adjunk közönségünknek, hogy rászokjanak. Ebben főleg itt, Veszprémben van a legerősebb élményem. Amikor ’92-ben elkezdtük foglalkozni itt kortárs tánccal, az egésznek nulla hagyománya volt, őrült ötletnek tűnt a dolog. Aztán volt egy táncbemutatónk, az Örökmozgó lét, majd a Száz év magány, a Salome – lépésről lépésre haladtunk, és Vándorfi kitartó támogatásával végül is ebből nőtt ki a táncfesztivál, ami ma már több veszprémi polgárnak jelenti az év fontos időszakát. Az az ember, aki elkezdi szeretni és érteni ezt a műfajt, már fenntartásokkal fogadja a kommersz színházat, igényesebbé válik. Katasztrofálisnak tartom, hogy a lehetetlen anyagi helyzet szorítja a színházakat a kommersz felé. A kortárs művészetet nagyon sokáig kell művelni, hogy megtalálja a saját közönségét. Ez nehéz ügy, és kitartónak kell lenni, hogy kialakuljon a közönségbázis, de engem mindig is ez érdekelt, már a főiskola alatt is. Szerettem a klasszikus balett technikát, megtanultam becsülettel, kitűnően diplomáztam, de igazándiból nem lettem volna jó balett-táncos. Éreztem, hogy az nem az én utam. Az persze extra kulturális élmény, ha világszínvonalú klasszikus balett-táncosokat lát az ember. De szólni a közeghez úgy vélem, korszerűbb nyelven kell. Az a csillogás, arisztokratizmus, romantika, meseszerűség, amit a klasszikus balett képvisel, nem az én világom. Ráadásul akkor kezdett el olvadni a 
jég, amikor a hetvenes években a főiskolára jártunk: a Béjart-est az Operaházban, Seregi darabjai…, mi ezeken is nőttünk fel, nemcsak a klasszikus baletten. Tudtuk, hogy ez a művészeti ág sem állt meg a fejlődésben, a romantikus balettnál, hogy vannak új elágazásai és hajtásai. Tanultunk is modern tánctechnikákat, a Graham technikát, ízelítőt a jazz világából. Már akkor éreztem, hogy valamerre errefelé van az én utam. Markó – Gombár Judittal együtt – elhozta azt a nyugat-európai szellemet, amiről sokáig csak olvastunk, mire aztán egy-egy vendég együttest is látni lehetett, például az Alvin Ailey együttest, Judy Jeminsont. Ezek meghatározó élmények voltak számomra.
− Nemrégiben volt a Pannon Várszínház tánctagozatának első bemutatója a Porcelán című darabbal. Mire számíthatunk a továbbiakban?
– Úgy tűnik, megint új szakasz következik az életemben, újraéled a Veszprémi Táncműhely. Ladányi Andreával a Győri Balett óta nem dolgoztam, nagy találkozás volt ez. A Porcelán nagyon személyes darab, benne van mindkettőnk több évtizedes szakmai tapasztalata, és amit a párkapcsolatról tudunk. Az előadás pikantériáját az életkorunk adja, kortárs képzőművészeti látványvilággal fűszerezve. Két előadásunk volt eddig, mind a kétszer nagyon fűtött volt a hangulat, és szép visszajelzéseket kapunk, májusban pedig a Nemzeti Táncszínházba is elvisszük a darabot. Más lesz, hiszen hazai pályán mindig számíthat az ember a törzsközönségére, és ebben mi sem csalódtunk. Kiderül, a budapesti dömpingben is kitűnik-e az előadás. Szeretnénk még további saját és hozott előadásokat is bemutatni. Egyelőre hasonlóan képzeljük el a táncműhely működését, mint ahogy a Petőfi színházas korszakunkban történt. Nincs évados szerződéssel a Pannon Várszínházhoz kötött táncos gárda, erre se anyagi lehetőségünk, se szükségünk nincs. Ahogy akkor is, most is az adott produkcióra szerződtetjük az éppen szükséges művészeket − ez bizonyos értelemben szabadabb teret kínál. Vannak vágyaink, de még korai lenne beszélni róluk. Többször felmerül, amikor álmodozunk Lacival, hogy jó lenne összegyúrni a műfajokat. Mégis csak itt van egy fiatal prózai társulat, akik zenés műfajokban is jeleskednek, ezt is kellene kamatoztatni. Persze az álmainkat a lehetőségekhez kell igazítani. Nagyon nehéz tervezni, mert rendkívül bizonytalan egzisztenciális helyzetben van a színházunk.
− A tervezés lehetetlensége ellenére 
öt év múlva mégis mivel lenne elégedett? Fog még táncolni? Veszprémben képzeli el a jövőjét?
– Normális esetben azt kellene mondanom, hogy már nem fogok táncolni, de már annyiszor lejöttem a színpadról, és lám, még mindig táncolok. Jó lenne koreográfiákat készíteni, rendezni, azt hiszem, volna még mit mondanom. Ameddig bírom, és ameddig van élettér, addig Veszprémben maradok. Igazából sehonnan sem akartam eljönni, egyetlen ilyen döntésem volt, a Győri Balettból történő távozásom. Szeretném, ha egy kicsit kiszámíthatóbb körülmények között élhetnénk itt, nagyobb anyagi biztonságban a csapattal. Nyugalomra, elmélyült műhelymunkára alkalmas életkörülményekre lenne szükség. Tudom, hogy lehetetlen, de mégis jó lenne egy maroknyi, hat-nyolc táncosból álló csapat, akik csak a tánccal foglalkoznának. Nagyon fontos lenne, hogy a táncfesztivál a fénykorának megfelelően, teljes spektrumában, a társművészetekkel karöltve és továbbfejlesztve működhessen és vonzhassa a közönséget. Kevés az esély rá, de ha ezek megvalósulnának, azt nagyon tudnám értékelni.
|
Névjegy: Krámer György 1956. szeptember 19-én született Budapesten. |
Bertalan Melinda
Fotó: Babják Tamás
