Mindig festő szeretett volna lenni. Dudar, Zirc, Pécs és Budapest hatott rá, és az ottani emberek, mesterek. Az alkotására jellemző, hogy a színek mozgatják az egész folyamatot. Ők hívják magukhoz a figurákat. Földesi Barna festőművésszel beszélgettünk.   

Földesi Barnabás

Mindig festőművész szerettél volna lenni?
Tulajdonképpen igen. Sokáig azt hittem, hogy a korai elhivatottság másoknál is természetes, de középiskolás és egyetemi pályatársaimon láttam, hogy a többségnél ez jóval később alakult ki. Óvodából emlékszem egy társamra, aki fejből le tudott rajzolni minden állatot. Csodáltam ebbéli tudását, mert ő egy olyan adottsággal rendelkezett, ami belőlem hiányzott, ez az előhívó képesség. Én jellemzően inkább természet vagy fénykép után rajzoltam, idősebb koromban pedig más festmények utáni másolatokban találtam meg az elmélyülés útját. Egész korán megtapasztaltam tehát, hogy többféle tehetség van, és több út is vezethet a sikerhez, de azért egyfajta szent irigységgel kívántam azt, ami a másikban jó volt. Aztán hatévesen elvittek az óvónők Bencze László festőművész kiállítására, ahol élőben láttam először igazi festményeket. Azt hiszem, ez volt a sorsdöntő hatás, de erről a Bencze Lászlóval kapcsolatos riportban már részletesebben beszámoltam.
Még szintén óvodáskoromban történt, hogy nyertem egy rajzpályázatot is, ami megerősített. Az utcánkat rajzoltam le. A rajz sajnos már nincs meg, de úgy él az emlékeimben, hogy egy A4-es lapra ráfért az egész Kossuth utca, kanyarostól, házastól, templomostól. Fontos visszajelzés volt, hogy elismerték a tudásomat.

Mit adtak neked ezek a települések: Dudar, Zirc, Pécs, Budapest?
Dudar a legszűkebb pátriám, ami a zirci kistérséghez tartozik. Egy magyar református falu, több sváb település gyűrűjében. A szocializmus előtt tisztán agrártelepülés volt, élő és színes paraszti kultúrával. Ebből sok minden eltűnt, amikor a negyvenes évek végén országos hírű barna kőszenet találtak alatta. Aztán ez az új iparág magával hozta a vasutat, a volánt, kisebb gyárakat, és a település létszáma megduplázódott, új utcák, lakóövezetek, intézmények létesültek, de gyerekkoromban Dudar még hordozta a múlt és jelen kétarcúságát. A falusi könyvtár művészeti szekciója 50-60 könyvből állt. Sorjában elkoptattam őket.

Zirc ugyan egy kisváros még mindig, de volt egy nagyon jó művészeti gimnáziuma, ahol értő kezekbe került az eladdig autodidakta tájékozódásom. Szűcs István tanár úr életre szóló ajándéka az volt a számunkra, hogy nagynak láttatta velünk a világot, a művészetet. Összekapcsolt bennünket a múlttal, kategóriákat adott a kezünkbe, amivel értelmezni tudtuk a körülöttünk lévő vizuális valóságot. Tehát jóval komplexebb tudást adott át, mint a rajzolni tudást. És a művészi beállítódás árnyoldalaként jelentkező közismerti kudarcainkat (nyelvből és matematikából általában bukdácsoltunk) nagy erővel kompenzálta azzal, hogy a vizualitást, a muzikalitást és a kreativitást az intelligencia legmagasabb fokaként értelmezte. Ez a négy év egy nagyon jótékony burok volt, ami felkészített az egyetemre.

A pécsi időszak elsősorban Keserü Ilonával való találkozásomat jelenti ma is. Pécs nagyon szép és izgalmas város, be is barangoltuk többször a Tettyét, de visszanézve mégiscsak az egyetemre szűkülnek le az emlékeim, azon belül is a szerelem, néhány fontos máig élő barátság, és Ilona festő osztálya marad fenn a rostán. Ilona személyében egy élő kortárs művész öntudatát és habitusát, a világban való forgolódásnak egy példáját is megismertem. Sok volt bennünk a közös. A középiskolából hozott földszínekbe ágyazott spektrumszíneim, a múlt szeretete, az emberi részletek felnagyításának az igénye, és végül, de nem utolsósorban: Bencze László. Neki főiskolai mestere volt az ötvenes években, nekem pedig egyik választott mesterem.
Az egyetem befejezése után visszaköltöztem Zircre. Itt alapítottam családot, és munkát vállaltam a zirci művészeti szakközépiskolában. Egy hosszú tizenhat éves periódus következett, sok munkával, olvasással, de mégis a kulturális vérkeringéstől távol.
Negyvenéves koromban költöztem fel Budapestre. Azt hiszem, mára jobban ismerem a fővárost, mint a bennszülöttek. Tudom használni a hely és a kulturális centrum előnyeit a magam hasznára. Festészetileg is megújított, de ezt talán majd visszanézve érdemes csak értékelni. 

Műterem-lakás, Budapest, Terézváros

Egry József, Szilágyi Laci – mi jut eszedbe róluk? Mennyiben befolyásolják vagy határozzák meg korábbi mesterek a festészetedet?
A veszprémi kortárs művészet fenegyereke volt Szilágyi Laci. Nem ismertem személyesen, de a jelenséggel találkoztam. Mindig meglepett, hogy egy olyan jólfésült polgári város, mint Veszprém, milyen megértéssel kezelte Lacus devianciáját. Azért a halála utáni nagy emlékkiállításán túlzásnak éreztem, hogy hirtelen annyi barátja és állítólagos mecénása tűnt fel. Mindenesetre ez az ő városa volt.
Hozzám földrajzilag és emlékileg is a Balaton északkeleti része állt közel. A Fűzfőtől Tihanyig eső partot nagyon jól ismerem. Mindig is úgy láttam, hogy a Balatonnak nem csak a hő, de a kulturális klímája is más. A gyerekkorom a nyolcvanas évekre esett, és külföld helyett a Balaton volt az a váltóáram, ami kiszakított egy másik világba. Sok festője volt a Balatonnak, de életművet csak Egry épített rá. A Badacsony már nagyon más hangulatú, mint a part keleti oldala, és Budapesttől is messzebb esik. Egry ezért teljesen el tudott mindentől szakadni, és egy izoláltabb, csak ott megvalósítható művészetet létrehozni. A hatásoknak története van az ember életében. Fiatal kedvenceim mára megszürkültek, más, újabb képek, könyvek viszont elkezdtek tetszeni. Van olyan művész, akit alig néhány jó képe miatt is számon tartok. A korszakalkotó mesterek viszont általában hidegen hagynak, a nyilvánvaló sikerben alig találok titkokat. A kismesterek, a centrumok közötti világok, a lokális jelenlét mindig jobban izgatott.

Hogy képzeljük el az alkotásod folyamatát? Gondolatok, benyomások kezdik el a festményt benned, vagy csak úgy jön a kép?
Nálam igazából egyik kép hívja elő a másikat. A saját képeket pedig művészettörténeti előképek. Sokszor viszem át az új képeimre a régebbiek néhány motívumát, színakkordját. Egy témára több jó megoldás is létezik, és ez több irányba nyitja ki a kezdeti ötleteimet. Ritkán érzem, hogy egy-egy képpel mindent elmondtam, ezért erős a sürgetésem arra, hogy nekiálljak a következőnek. Az is gyakori, hogy több munkán dolgozom egyszerre. De azon túl, hogy a korábbi képek inspirálnak, a pályatársak munkáit is tudom erőforrásnak használni. Volt nemrég egy sorozatom, ahol a plakátok világát idéztem meg a képeimen. A feliratok, betűk, számok egymásra rakódott rétegeinek az esztétikája foglalkoztatott. Sok helyről gyűjtöttem ehhez motívumokat, az utcáról, kirakatokból, internetről is. 

Földesi Barnabás: Pátosz és kétely, 2024, akril, vászon, 120 x 105 cm

A színek vagy a figurák a fajsúlyosabbak nálad?
Ez periodikusan változik. Az absztrakt és figuratív festészet nálam mindig egyidejűleg, vagy gyakori váltásban volt jelen.  De lehet, hogy ez technikafüggő is... Manapság akrillal dolgozom, ezzel a technikával absztrakt képeket festek, és a dekorativitása miatt nem tudnék az ábrázolás felé fordulni. Tájat, embert viszont csak olajjal festek, de ott is mindig színekben gondolkodom. A színnek keresek formákat, és nem formákat színezek ki.  De ennél is fontosabb, hogy a tiszta festőiség, vagy ragyogás, amit keresek festés közben, az bármilyen műfajon vagy tematikán belül elérhető. Több oldalról is, de mindig ugyanazt a hegycsúcsot ostromlom.

Mindemellett tanítasz is. Nem sok alkotó képes erre…
Valóban nem, és hogy őszinte legyek, a tanár nagy áldozatokra is kötelezi a bennem élő művészt. Prózai lenne azt mondani, hogy csak a kiszámítható jövedelem miatt tanítok, mert szeretem is, és vannak benne sikereim. A társadalom fölött lebegő professzionális művész típusa nekem nem szimpatikus. Valahogy hiányzik belőle a közegellenállás. Azzal, hogy tanítok, erősen be vagyok kötve szociálisan a valóságba. Főnökök, munkatársak, szülők, intézmények, és a kezeim között kifutó több generáció, akikhez így vagy úgy már mindig közöm lesz. Ez évente többszáz új ember. Azt hiszem, a társadalmi élet jár a legnagyobb alkalmazkodással, az alkalmazkodásnak pedig hatalmas az energiaétvágya. Ennek a terhét viselem, és be is áraztam, hiszen egy művésznek ki kell szakadni vagy hátat kell fordítani a világnak ahhoz, hogy alkotni tudjon. Én viszont sosem akartam tisztán művészeti életet élni. A teljességet keresem, amiben benne van a család, a közösség és a tanítás is, mint a művész adója a társadalom felé. Az arányok persze lényegesek, és azokon folyamatosan próbálok változtatni is. 

Földesi Barnabás: Egyenlet megoldás nélkül, 2024, akril, vászon, 105 x 120 cm

Hogyan tudsz megújulni, előrelépni?
Egyik munkával pihenem ki a másikat. A változatosság a kiégés ellenszere. De van néhány szenvedélyem, ami a művészeten kívül esik, és kizökkent a sztereotípiákból.  Régóta kutatom például a dualizmus történetét, mindent elolvasok erről a korszakról. A politikai, irodalmi és építészeti aspektusait is izgalmasnak találom.  A két birodalom hajdani metszetét, Nyugat-Magyarországot és Burgenlandot helyileg és földrajzilag is jól ismerem. Ugyanehhez a térséghez, de más módon köt egy másik kedvtelésem, a vasfüggöny-kutatás. A szocializmusban a nyugati határ volt a legerősebb front, amit ez a brutális fizikai határzár is erősített. Ennek ma is megvan még néhány mementója az eredeti és otthagyott magasfigyelők formájában, amiknek a felkutatása egy összetett és szép kihívás a számomra.
Ezenkívül a filozófia és a teológia tartozik állandó táplálékaim közé, ami kiszakít abból, hogy magamat csak az itt és a most szegényes viszonyrendszerében értelmezzem.  

Pethő Imre