Vallomás korunk szétrombolt családeszményeinek organikus újraformálásáról.

 

Gárdonyi Géza e jövőbe mutató gondolata lehetne a jelszó a jelen földbolygó társadalmainak mentőöveként, amikor megkezdődött a – visszafordíthatatlannak látszó – pusztulás, hanyatlás, civilizációnk végső alkonya, bevégződése, az organikus családmodell ellehetetlenítése.  Ugyanakkor az euroatlanti társadalmak elmúlt évszázadaiban a család fogalma elsősorban érzelmi és gazdasági közösségként jellemezhető, és főként az egyes társadalmak és államok alapjaként szolgált, valamint biztos alapot nyújtott az egymást követő korszakok megtartó értékátadásainak.  A XIX. század végétől megfigyelhető egy erős tendencia arra vonatkozólag, hogy a hagyományos család formái és tartalmai fokozatosan meggyengültek, kiüresedtek, és napjainkra már azonosíthatók olyan folyamatok, amelyekben egyértelműen azt a célt szolgálják egyes eszmerendszerek, ideológiák és szervezetek, hogy teljesen szétrombolják, ellehetetlenítsék a társadalmak alapját képező hagyományos családmodellt.

A család, mint közösség, alapvetően az emberiség történelmének – nyugodtan állíthatjuk – legfontosabb alapsejtje, mondhatnánk képletesen, hogy egy mini állam. Klasszikusan egy férfi és egy nő érzelmi és intellektuális kapcsolata alapozza meg a család létrejöttét. Ez egy kéttagú közösség, amely megalapoz egy döntést, két ember szövetségét. Azt is mondhatnánk, hogy ez egy kozmikus, organikus szövetség, hiszen két különböző nem egységre törekvő kapcsolata jön létre abból a célból, hogy vállalnak egy egész életre hatályos közösséget. az érzelmi szövetséget megerősítik azzal, hogy együttélésük során gazdasági közösséget is teremtenek, s ezzel közös jövőjük építésének alapfeltételeit teremtik meg. Ez az érzelmi és gazdasági egység egyben egy hosszú távú védelmet is biztosít az apának és az anyának, valamint a megszülető gyermekeknek. A család legfontosabb feladata és funkciója a fenntarthatóság, ami sok-sok család közösséget teremtő kapcsolatával társadalmakat alapoz meg és tart fenn. Mindezt a hosszú évszázadok történelmi tapasztalatai támasztják alá. 

Jelen írásomban azt vizsgálom, hogy az elmúlt 120 esztendőben miként jutottunk oda, hogy a család a társadalmakat és az államokat megalapozó szerepe kiüresedett, elértéktelenedett; s mindennek jelei a rossz, megalapozatlan házasságok, az együttélések mentális és társadalmi problémái, a válások iszonyatosan magas száma, az abortuszok laza és megengedő kezelése.

Napjainkra az euroatlanti világban a család átfogó válságtüneteket mutat. Ezek az okok az elmúlt 100 esztendőben folyamatosan halmozódtak fel és kapcsolódtak össze. Ezek közül az egyik az, hogy a XX. században olyan alapvető és gyors átrendeződések és paradigmaváltások mentek végbe az egyes társadalmakban, amelyeket a korábban stabil és kiegyensúlyozott családmodell egyszerűen nem tudott sem követni, sem feldolgozni. Ilyen például az, hogy rendkívül felgyorsult a társadalmi mobilizáció és a határokon való átjárás, és a korábbi nyugodt és stabil családi cselekvésrendszer magasabb sebességre kényszerült, és ez alapvetően gyengítette meg, ásta alá a család erejét és egységét. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a mögöttünk lévő ötnemzedéknyi életidőben egyre erősebben jelentek meg olyan eszmerendszerek, ideológiák, szervezetek és gazdasági-politikai szándékok, amelyek direkt és indirekt módokon a hagyományos családmodell tudatos felbomlasztását, szétforgácsolását hirdetik és teszik. Ennek céljai csak részben nyilvánosak, de hatásukat érzékeljük a mindennapok kríziseiben, ahol már mindennapossá vált a család eszményének lekicsinylése, kigúnyolása, illetve az „alternatív” családtípusok hirdetése. Ez a folyamat szorosan hozzákapcsolódott a több évtizede folyó gender-kutatásokhoz és gender-elméletekhez. Nemrégiben nyilatkozta egy magyar politikus, hogy „a család az, amit annak tartanak”. Mindebben jelentős szerepe van a globalizációnak nevezett világkorszak családellenes tendenciáinak.

Az elmúlt két évtized talán leggyakrabban használt fogalma, úgy a közbeszédben, mint a különféle szakmai diskurzusokban, a globalizáció. E kifejezés alapvető tartalma arra irányul, hogy egy rendkívüli módon nyitott, kiszélesült és átfogó szemléletmódot honosítson meg. Természetesen a globalizáció alapvető jelensége nem új dolog az emberiség történetében, hiszen bármely korábbi nagy birodalom létrejötte természetes módon járt együtt bizonyos gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális formák egységesítésének szándékával. Például Nagy Sándor birodalma – akkori értelemben – globalizálta a görög-hellén politikai és kulturális élet jellegzetességeit, és közelebb hozta egymáshoz a birodalom területén élő különféle kultúrákat. Ugyanígy a Római Birodalom is hosszú fennmaradását – a Brit-szigetektől az Eufráteszig – alapvetően egységbe integráló politikájának köszönhette. 

Legszélesebb értelemben a globalizáció olyan tendenciákat és folyamatokat jelent, amelyek a népek és a nemzetek geomorfológiai egységei felett játszódnak le. A fogalom tartalmát illetően az elmúlt másfél évtizedben létrejött hatalmas mennyiségű irodalom alapvetően háromféle irányt képvisel. Az első szerint a globalizálódás igénye természetes velejárója az emberiség történetének, a politikai és gazdasági szerveződések minden korban a magasabb és széleskörűbb szervezeti tartalmak felé mutatnak. A másik irányzat szerint a jelenkori globalizáció – tartalmi és formai tekintetben – teljesen új jelenség, nem vezethető le a történelem korábbi tendenciáiból. A harmadik vélemény pedig, mintegy az előző kettőt óhajtja elegyíteni, azaz a 20. század előtt csak korlátozott, illetve rész-globalizációkról lehet beszélni, s csak korunkban jellemző a teljes, átfogó globalizáció, amely már planétánk egészére terjed ki. 

A jelenkori globalizáció megértéséhez alapvetően fontos szembesülnünk az időbeliséghez való viszonyaink megváltozásával. Ahogy az elmúlt évszázadok felől közelítünk jelenünkhöz, úgy válik egyre fontosabbá az élet minden területén a sebesség szerepe. Amíg a középkor embere nem érzékelte az idő szorongató fogságát, addig a késői modern kor világában már a másodpercek tartalmaiért harcolunk. Életünket legfőképpen a szoros és kíméletlen határidők tagolják, s állandó félelmünk a késés, és szorongásunk a teljesítmény elmaradása. A középkor embere, mivel órát nem használtak, kényelmesen eltájékozódott az időtagolás olyan tág formáival, mint az évszak, a hónap, a nap és a napszak. A reneszánsszal párhuzamosan kibontakozó modern kor, majd az ipari forradalom kényszerítette ki az időtagolás szorosabb formáit, az órát és a percet, s a 20. század második felétől kerül a másodperc jelentősége a középpontba. Napjainkban, az informatika világában már az egyes tevékenységek század és ezred másodpercnyi tartama is döntő jelentőségű. 

Vajon mi történt az elmúlt fél évezredben? Felgyorsult az idő? Természetesen nem. Az idő folyamata és múlása megmaradt ugyanabban a ritmusban, ahogy sokmillió éve fennáll, s mondhatjuk, hogy az idő változatlan változó. Mindössze az történt, hogy a konstans és axiomatikus jellegű időben történő emberi cselekvések megszaporodtak, kiszélesültek, és ugyanazon időszakasz alatt sokkal több folyamat, jelenség és ténysorozat játszódik le, mint korábban. Az időben történő események megsokszorozódását az elmúlt évszázadokban még két fontos tényező is elősegítette: egyrészt, az ipari és tőzsdei kapitalizmus profitközpontú gondolkodása egyre kevesebb időt szab a befektetett tőke megtérülésére, tehát az érték többletének mihamarabbi megsokszorozása kényszerítőleg hat az emberi cselekvések sebességének növelésére. Másrészt, az elmúlt kétszáz esztendőben robbanásszerű demográfiai növekedés jellemző, s ezzel párhuzamosan alakult ki a modern tömegtársadalom, a fogyasztói világ és a metropolizáció. Míg 1820 körül a Föld lakossága kb. egymilliárd, addig száz esztendő alatt ez a szám megduplázódik. 2000-re pedig már hat- és félmilliárd főt regisztráltak a statisztikák. 2030-ra pedig, ha megmaradnak a jelenlegi demográfiai ráták, nyolc- kilencmilliárd főt számlálhat a föld lakossága. Mindennek kiemelkedő jelentősége van és lesz a család túlélő képességére.

Azt gondolom, hogy itt a XXI. század első évtizedeiben a család forma eszkalációjával egy világproblémával állunk szemben, amelyben a család válsága szigorúan összefügg a gazdaság, a társadalom, a médiakultúra és a politika válságával. Mindezek közös alapja az általános identitásválság. Egyértelmű az ugyanis, hogy a családok, a nemzetek, az államok és az államszövetségek planetáris rendjeit csak a megalapozott és erős azonosságtudat morfológiák alapozhatják meg. A történelmi példák is azt bizonyítják, hogy az egyes civilizációk létrejötte és fennmaradása is annak köszönhető, hogy a családok, a közösségek és a társadalmak, határozott és erős identitástengelyek mentén tartották fenn a gazdasági és politikai rendszereket, s amikor meggyengültek és megrendültek az azonosságtudatok talapzatai, akkor hanyatlottak le és bomlottak fel az egyes civilizációk (lásd Oswald Spengler: A Nyugat alkonya).

Mindennek fontos kiindulópontja a Felvilágosodás új eszmerendszere. A felvilágosodás szétrombolta a középkori társadalom szilárdnak hitt kötelékeit, de ugyanakkor az átmenet, amely már a polgári típusú autoritás által szervezett egyenlőségen alapul, igen hosszú idő alatt képes csak erőre kapni. Mindennek paradoxona az is, hogy a keresztény egyházat, amely létrehozta az emberek Isten előtti egyenlőségét, éppen a demokrácia érdekében készülnek megdönteni. A szabadság uralmát azonban eléggé nehéz lesz megvalósítani erkölcsök nélkül. Ehhez viszont a hit mindenképpen szükséges. A demokrácia megteremtésének egyik problémája az is, hogy a korábbi transzcendens hatalom alól kiszabadult polgárok nézetei gyakorta teljesen ellentétesek valódi hajlamaikkal, például a szolgalelkűséget és hitványságot magasztalják, annak ellenére, hogy sohasem ismerték, ugyanakkor más polgárok pedig annak ellenére vonzódnak a szabadsághoz, mintha éreznék benne mindazt, ami nagyszerű, pedig lényegét mindig félreismerték. 

Ebből a szempontból a modern társadalom két alapvető összetevője – a civil társadalom, valamint a politikai intézményrendszer – ugyanazt az akaratot kívánja megvalósítani, csak különböző módon. A különbségtétel arra utal, hogy melyik politikai mező képes az érdekérvényesítésben nagyobb befolyást biztosítani. Mindehhez fontos azt is figyelembe venni, hogy a korábbi arisztokratikus környezetből származók félelemmel viseltettek abban a vonatkozásban, hogy a megváltozott társadalmi miliőben, az egyenlősítő törekvések miatt, teljesen elveszítik korábbi befolyásos helyzetüket. Ugyanakkor a liberálisok elegendőnek vélték ebben az időben a szabad kereskedelem és sajtószabadság alapján a demokrácia “befolyásának” érvényesülését. 

Mindebből kétféle felfogás következik: egyrészt a polgárok az államra hagyják a közös érdekekkel való foglalkozást, és ennek alapján elviselik, ha az állam terhei nagyobb mértékben sújtják őket, másrészt, ha nincs egy központi állam, akkor a polgárok saját maguk intézik ügyeiket, és ennek következtében átlépik a magánszféra határait, s olyan intézményeket alkotnak, amelyekben egyenlő módon működhetnek együtt. Erre példa az Egyesült Államokban a self-government típusú társulások létrejötte. A reakciós szemléletű társadalmi csoportok, amikor felismerik e második típus térnyerését, a szabadság korlátozására törekednek, és féltve régi kiváltságaikat, befolyásukat, nem tudatosul bennük az, hogy éppen a szabadság által létesíthető újfajta intézményrendszerek alapozhatnák meg az új típusú kapcsolatokat, de ez már eleve gyanús számukra, hiszen mindentől félnek, amiben az egyenlősítés lehetősége fennáll. 

A liberális szemléletű társadalmi csoportok teljes mellszélességgel támogatják a szabadság új intézményrendszereinek kiépítését, és ösztönzi őket az egyenlőségelv igazságossága, de ugyanakkor, mivel nem járják végig az új intézmények kiépítésének rögös útjait, megállnak félúton, és nem tudnak kitörni a formális szabadság zsákutcájából.

Az egyes korábbi történeti korszakok társadalmait az erős család, az erős államok és az erős vallások tartották össze. Az elmúlt évtizedekben divattá vált azt állítani, hogy a család fogalma ugyan válságban van, de a társadalmak stabil működéséhez a családnál jobbat és eredményesebbet még nem találtak ki, ugyanis ez az intézmény képes hosszú távon perspektívát nyújtani és felelősséget is vállalni. 

A család az összetartozás kohéziós alapja, amelyben az érzelmi kötődések és a tudatosság kapcsolódnak össze (az ész és a szív harmóniája). Ezt az egységet szolgálta a családok védőernyője a nemzedék fogalma. Ez azt jelenti, hogy az érzelmi és gazdasági közösség összekapcsolódik és koncentrálódik a dédszülőktől az unokákig tartó generációk sorában. Az összetartozást megalapozó és megerősítő nemzedéktudat az egyes családok erejét támogatta és kiterjesztette a család, mint társadalmi alapsejt védelmét. 

A XX. század közepéig még erős volt a nemzedéki együttműködés, amelyben az érzelmi és gazdasági fenntarthatóság tudását átadták és tanították a dédszülők a nagyszülőknek, a nagyszülők a szülőknek, a szülők a gyermekeknek, a gyermekek az unokáknak, így minden 3-4 nemzedéknyi család őrizte és ápolta a közös tudást, a munkához való viszonyt, a gyermekek nevelését a család gazdasági erejét, azaz minden család a gyermekeik és unokáik jobblétéért és sikeres perspektíváiért élt és dolgozott („a gyermekeimnek és unokáimnak legyen jobb mint nekem”). A dédszülőktől az unokákig tartó nemzedék a gazdasági stabilitást, az összetartozást, és a családok biztonságát szolgálta. A nagy háborúk, gazdasági válságok, forradalmak és rendszerváltások negatív következményei legfőképpen a családok életében mutatkoztak meg. A magyar családok az elmúlt 110 esztendőben talán a legtöbb krízist élték át Európában a nagy számú politikai váltás miatt: az első világháború magyar véráldozatai rengeteg magyar családot érintettek; a Tanácsköztársaság – alapvetően családellenes – bolsevik terrorja szintén nagy véráldozat; az 1929-33-as nagy gazdasági világválság is megszedte az áldozatait a Kárpát-medencében; a második világháború és a nyilas terror, majd a Rákosi-korszak, s ebből fakadóan az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, s az azt követő számonkérés, a megtorlás áldozata; majd a Kádár-korszak hazug mentalitásai vezettek el bennünket a kelet-közép-európai rendszerváltásokhoz 1989-90-ben. Ekkor gondoltuk úgy, hogy végre egy új korszakba jutottunk, Magyarország végre önálló és független, s ezzel olyan új korszak kezdődik, amelyben a Trianon által szétszakított magyarság ismét összetartozhat, s immáron felemelt fejjel, boldogan egy független országot építhet a XX. században. Ekkor még nem számoltunk a globalizáció kihívásaival, és annak következményével, ami az egyes nemzetállamok és a magasabb hatalmi szövetségek küzdelmeiben jelenik meg.

Ha az iméntiekben felsorolt rendszer- és paradigma váltásokat összeszámoljuk, akkor megállapíthatjuk azt, hogy 1914-től 2024-ig, legalább nyolc-tíz olyan jelentős gazdasági, politikai és kulturális „rendszerváltozás” következett be a magyarság sorsában, amelyek mindegyike nagyon sok szenvedést és áldozatot követelt a Kárpát-medencében élő magyarságtól.

Mi segítette a magyarságot e közel száz esztendő alatt ahhoz, hogy átélje, túlélje e kataklizmákat? Egyértelmű, hogy a korábbi évszázadokban jól megalapozódott nemzedéki összetartozás tudat és e nemzedékek összehangolt cselekvései, amelyek a régi hagyományokból öröklődtek a család generációin keresztül. 

Ezt a folyamatot törte meg a Felvilágosodásnak nevezett eszmetörténeti korszak, amelyben főként a feminizmus elvének túlfeszítésével tért le Európa a hagyományos családértelmezés eszményeiről, s megkezdődött a család szétbomlasztása. 

A XIX. és XX. század egyik legfontosabb politikai és társadalmi diskurzusa a feminizmusról szól. Ennek legfőbb célja a női nem minden tekintetben való elismerése. Ennek sokféle dimenziója bontakozott ki az elmúlt százötven esztendőben. Már a 19. század első felében az angolszász és skandináv világban harcoltak a nők – jórész indokolt – egyenjogúságáért és társadalmi megbecsüléséért. Európa különféle országaiban más és más időpontokban érték el a nők a választójogot, illetve az egyenlőségen alapuló társadalmi megbecsülést. Ennek oka, hogy a feminizmus küzdelmeinek gyakorlata rendkívül összetett és változatos történeti képet mutat. 

Mindebben kibontakozik egyrészt a feminizmus, mint egy gondolkodásmód eszmetörténete, másrészt az ehhez kapcsolódó társadalmi és politikai gyakorlat. Bármely feminizmus egyik legfontosabb forrása a klasszikus patriarchális világkép megkérdőjelezése. A történelem korábbi időszakai a férfiuralom jegyében zajlottak, hiszen a társadalmi rend és a politikai hierarchia legfontosabb tevékenységeit az „az erősebb nem” tagjai gyakorolták. Ebben a folyamatban középponti szerepet játszik a női identitás meghatározása társadalmi, politikai, biológiai és kulturális vonatkozásokban. 

Legátfogóbban a nők munkaerő-piaci helyzete váltja ki a legtöbb kritikát és tudományos elméletet. Ugyancsak erőteljesen van jelen a férfi-nő kapcsolat vizsgálatában a szexuális dominancia, a homoszexualitás és leszbikusság, valamint egyéb biológiai és politikai identitást képző szerepek vizsgálata. Mindez fontos része az ezredvég-ezredkezdet identitáspolitikai vitáinak. Ugyanakkor a feminizmus jelenségeinek kutatása napjainkra már jóval túllőtt a női egyenjogúság puszta vizsgálatán, és – politikai nyomások hatására – a feminizmus irányzatai már a hagyományos európai családmodell tudatos szétzüllesztéséhez járultak hozzá. 

Úgy gondolom, hogy amikor itt a XXI. század elején, világszerte megéljük a családi forma válságát, érdemes felidézni azokat a – részben már feledésbe is merült – tudásokat, ismereteket, amelyek egy több generációs családban hagyományozódtak a nagyszülőktől a szülőkre, majd tovább a gyerekekre, unokákra. A legfontosabb a család belső, magán történelmének ismerete. Ez azért fontos, mert maga a család alakított ki olyan készségeket és képességeket, amelyek a később született családtagok számára példát és erőt jelentettek, tehát a család a későbbi generációk nevelésének a legfontosabb helyszíne és eszköze. Sajnos napjainkban – s ez két évtizedes személyes tapasztalatom – ha megkérdezzük a fiatalokat, akik kiválóan értik az internet, az okostelefonok és a sztárok világát, hogy vajon fel tudnának-e idézni a nagy-, déd-, vagy ükszüleik családi életéből, vagy azzal kapcsolatos eseményt, történetet, akkor azt láttam, hogy a fiatalok 90%-a nem csak, hogy nem tudott felidézni ilyen élményt, hanem csodálkoztak azon, hogy egyáltalán miért tettem fel a kérdést.

Persze magam is jól tudom, hogy a második világháború utáni, nyugati társadalom már „élménytársadalom” (Erlebnissgesellschaft). Ez azt jelenti, hogy a jelenkor mindennapjai olyan mértékben telítődnek napi materiális élményekkel, reklámokkal, fogyasztókat megcélzó információkkal, hogy egyszerűen kiszorítják a családi múlt történeteit, örökségét, azokat a belső, lelki-emocionális tartalmakat, amelyek a család egyes generációinak a társadalmi kötőszövete volt. Már csak a jelen élmény számít, és mindezekből már vágyakozunk a jövő felé, de immáron a múlt nélkül. Mintha nem is lett volna, nem is lenne múlt. Persze, a múlt korszerűtlen, meghaladott, sok idő kell a megértéséhez és feldolgozásához, s különben is a politikusok is szinte mindig a múlton veszekednek, emlékezet-háborúkat folytatnak.

Ha kényelmesen, mindig az élmények langyos vizében, s gondok nélkül szeretnénk élni, természetesen megtehetjük, s egyik koncertről megyünk a másikra. Igen, de közben megfeledkezünk egy nagyon fontos, létalapozó elvről a felelősségvállalásról. Számomra azért nagyon fontos az említett belső, családi történelem, mert nagyon sokat köszönhetek annak a tudásnak és érzelmi gazdagságnak, amelyet a családom korábbi nemzedékeitől örököltem. Gazdag szellemi örökséget kaptam, s ezt most így, közel öt évtizednyi szellemi munkálkodás után, nagyon nagyra értékelem s egyben megköszönöm a felmenőimnek.

A múlt század hatvanas éveiben, még általános iskoláskorú gyermekként, gyakorta vigyázott rám az anyai nagypapám, aki a két háború között 12 holdon termelt, s kiváló gazda volt. Nem elégítette ki a kisbirtokkal való munkálkodás, hanem szívesen vállalt szellemi kihívásokat is: mivel kiváló ritmusérzéke és verselő képessége volt, s ezért verseket írt, elbeszélő költeményeket és novellákat, nótákat szerzett, kiválóan furulyázott és citerázott, színdarabot és eposzt is szerzett, s hogy technikai kreativitásáról is tanúbizonyságot nyújtson, különféle mezőgazdasági gépeket (például kukoricamorzsolót, önvédelmi kézifegyvert stb…) talált fel. Amikor gyermekkorában rám vigyázott mindig mesélt, beszélgettünk, zenélt, s elmesélte néhány alkalommal az ükszülőkig visszamenőleg a családi genezisünk történetét. Ez számomra már akkor is nagy élmény volt, de igazából már felnőttfejjel értettem meg azt, hogy mit is jelent ez számomra, a saját családom korábbi generációinak magántörténelme. Például elmesélte azt a családi történetet, amikor az 1870-es évek körül egyik jómódú, notabilis családtagunk beleszeretett egy polgárleányba. Ez akkor rangon alulinak számított. Összeült a családi tanács és felszólították az akkor huszonéves fiatalembert, hogy azonnal szakítsa meg a kapcsolatot e rangon aluli polgárleánnyal. A fiatalember ezt nem vállalta, s kijelentette, hogy ő csak ezzel a lánnyal tudja elképzelni az életét. A család szigorúan döntött: ügyvéd előtt foglalták írásba a kitagadó nyilatkozatot, s megtiltották neki, hogy a család bármely tagjával tartsa a kapcsolatot. Végkielégítést fizettek neki, majd feleségül vette a polgárlányt és boldogan éltek évtizedeken keresztül, négy gyermekük született. Büszke vagyok erre a családtagomra, hiszen az egész élete felelősségvállalás volt, kiállás és helytállás a családért, a család mellett.

Sok-sok ilyen történet szőtte át az elmúlt öt évtizedben a mindennapjaimat, s ezek nagy jelentőséggel járultak hozzá a személyiségem szellemi-egzisztenciális épüléséhez. Így értettem meg, annak a felelősségét, amit egy család nemzedékeinek belső történelme hordoz és általában 5-6 generáció együttlétét, együttélését biztosítja, s ez nem más, mint a nemzedéki emlékezet, amely az értékőrzés mindig kéznél lévő eszköze. A nemzedéki hagyomány érték-tapasztalatokat gyűjt, összegez és az idő rostáján keresztül biztosítja a hagyományban megőrzött hasznos tudást, és az ezekhez alkalmas eszközöket és módszereket. Azt gondolom, hogy mindez nagyban hozzájárult a magyarság túlélőképességéhez az elmúlt közel száz esztendőben.

A második világháború után – Nyugaton és Keleten egyaránt – jönnek létre olyan horizontú változások, amelyek tudatosan vagy tudattalanul, fokozatosan feszítették szét, erodálták a nemzedéki összetartozástudat erejét és cselekvőképességét.

Világszerte gyengítette a nemzedéki szerepköröket a városiasodás új típusa a metropolizáció és az ehhez kapcsolódó hálózatosodás. Magyarországon különösen durva a Rákosi-korszak családellenessége, beleértve a Ratkó-korszak eseménykörét is. Mivel Rákosiék számára a parasztság, s benne a gazdagabb réteg, a kulákok abszolút ellenségek voltak, ezért a szovjet mintára történő „TSZ-esítés” és az állami gazdaságok erőltetett és erőszakos létrehozása a magyar parasztságot megfosztotta élete értelmétől és cselekvő létalapjától a földtulajdontól. Erőszakkal vették el a családi tulajdonokat s bekényszerítették a TSZ-be, az eltulajdonított jó minőségű földekért, a tagosítás miatt, csak rossz minőségű csereföldeket adtak.

Óriási lelki sebet ejtett a Rákosi-korszak azon a magyar paraszti termelő társadalmon, amelyik már a vérét adta az első világháborúban, a ’19-es bolsevizmusban, a második világháborúban, majd itt az ötvenes években, s végül 1956-ban. 

Még szerencse, hogy ekkor még élt a magyar vidéken a nemzedéki összetartozás családkohéziós hagyománya, és képesek voltak ismét felállni, hittel és szorgalommal ismét termelni és új egzisztenciát felépíteni. Jó példa erre az ’50-es évekből a családunk egyik ismerőse, aki a szüleivel a két világháború között, csodálatos gazdaságot épített fel, s ezt az 1950-es években egy szempillantás alatt elvették tőlük: egyik nap megjelent a gazdaság udvarán egy autó, kiszállt belőle három férfi, s hoztak egy kézzel írott néhány soros papírt, amelyen az állt, hogy délután öt óráig hagyják el a birtokot, az egész család, annyi tárgyat vihetnek magukkal amennyi egy lovaskocsira ráfér. A család összepakolt és elhagyták az ősi birtokot, az ismerősünk, a családfő, nem akasztotta fel magát, mint azt jó néhányan tették abban az időben hasonló szituációkban. A birtokát vesztett család jó pár kilométerrel arrébb, az Alföldön, a senki által nem használt, homokos-buckás területen egy csodálatos gyümölcsöst teremtett, s mindezt a családi, rokoni, nemzedéki összetartozás szellemi-, lelki tőkéjéből valósították meg. Életemben ez a magyar túlélés egyik legszebb példája.

A család szempontjából a város és falu közötti viszonyrendszerek mindig is különbözőek voltak a történelem során. Általában a falu biztosította a többgenerációs nagycsalád együttélésének és összetartozás-tudatának lehetőségeit. Amikor megindul a XX. század különböző eseményeinek hatására a vándorlás a faluból a város felé, ez egyrészt általános világjelenségnek tekinthető, másrészt viszont különféle földrajzi régiókban, különféle előjelekkel ment végbe. Magyarországon a Rákosi-, és a Kádár-korszak egyaránt hirdette és erőltette, főként a fiatalok faluból a városokba történő beköltözését. Sokféle propaganda és érveléstechnika állt emögött. Egyrészt a pártpropaganda hirdette azt, hogy a fiatalok a gyárakban, magas szintű, kulturált körülmények között végzett munkát kaphatnak, segíti a munkahely és a tanács a lakáshoz jutást, valamint korszerűbb és nagyobb számú szórakozási lehetőséget is igénybe vehetnek. A különböző politikai propaganda gépezetek jól tudják azt, hogy a vidéken élő parasztság nehezen szervezhető, nehezen irányítható és bizalmatlan a baloldali típusú politikai rendszerek iránt, viszont a parasztságra nagy szükség van, hiszen az élelmiszer termelés zömében vidéken történik, és láttuk azt a XX. század során sokszor, ha politikai konfliktusok, háborús-forradalmi helyzetek alakulnak ki, akkor általában a városokban néhány napon belül élelmiszerhiány keletkezik. Az ’50-es években a Rákosi-korszak is bizalmatlan volt a parasztsággal szemben: egyrészt a jobb módúakat kulák-listára, s ezáltal törvényen kívülre helyezték, másrészt megpróbálták a parasztságot „iparosítani”, például a vidéki TSZ-eknél és állami gazdaságoknál létrehozott gépállomások segítségével, illetve azzal, hogy újfajta ipari módszereket kíséreltek meg kiterjeszteni a mezőgazdasági termelés eredményesebbé tételére. Ha az ’50-es évekbeli magyar képes újságokat lapozzuk igen gyakran a szemünkbe tűnik a képeken a traktoros lány, a traktoros asszony alakja, ami egy olyan tendenciát indított el, hogy a nők is dolgozzanak, s ez mivel tendencia-szerűen söpört végig az országon, ezért megállapíthatjuk azt, hogy Magyarországon a nők rákényszerítése a különféle ipari munkákra, egyértelműen és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a család értékmegtartó intézménye széles társadalmi értelemben is erodálódjon. Mindezek a folyamatok végleg kiszélesítették a generációk közötti távolságokat, és létrehozták azokat az állandósult nemzedéki törésvonalakat, ami egyértelműen szétforgácsolta a korábbi családfogalom egységét.

Mik is azok a fontos nemzedéki értékek, amelyek az elmúlt 50-60 évben veszni látszanak? A több nemzedéken keresztül szoros kapcsolatban élő generációk a családok gazdasági, társadalmi, kulturális és vallási kompetenciáit teljes mértékben lefedték. Az újszülött gyermekkorától megtanulta a nagyszülőktől és a szülőktől a családi élet nyújtotta biztonság formai és tartalmi követelményeit. A fiatalok számára nem volt kérdés az, hogy az elsajátított nemzedéki tudat az egy olyan szellemi és érzelmi tőke, amelyre az élet bármely szituációjában számíthattak, támaszkodhattak. Tulajdonképpen a nemzedéki tudat személyes építése a családon áthagyományozódó örökség felvállalása és megfogalmazása. Ennek fontos elemei a családi generációs közösséget összekapcsoló műveltségi elemek tartalmai, s ezek gazdasági, társadalmi, kulturális és vallási alkalmazásai. A nemzedéki tudatban nagyon fontos volt a családon, generáción belüli személyes összeköttetés a nagyszülők és szülők, valamint az unokák között. Ez biztosította az alkotó, produktív szellemet, és mindahányszor politikai vagy háborús konfliktus okozott bizonytalanságot, vagy megrendült az államrend, a család tagjai ebből merítettek energiát és tudást a túléléshez, a probléma átíveléséhez.

Ugyancsak ide tartozik a generációs-élmény, amely az egyes nemzedékek közös történelmi, társadalmi élménye, amelyekben közösen fogalmazzák meg a problémákat, és rendkívül fontos az események közös átélése. Ilyen élményt mesélt el nekem nagyapám a ’60-as években, amikor visszaemlékezett az ő dédapjára, aki 1840-es években a gödöllői református egyház presbitere volt. Petőfi ugyanis meglátogatta a szabadságharc idején a gödöllői református lelkipásztort, akivel együtt tanult korábban a pápai kollégiumban. Petőfi a néhány napos gödöllői tartózkodása idején a presbiter dédapánk házában lakott, s a családi emlékezet szerint még két verset is írt a kertben. Majd a gödöllői pap és a presbiter dédapám elkísérték Petőfit a szenttamási csatába. Ez a történet átívelte a családunk 6 nemzedéknyi idejét, és rendkívül büszkévé tett bennünket, később születetteket, hogy közünk volt Petőfi Sándorhoz. Mindezek alapján a nemzedéki és generációs összetartozástudat olyan érték-, és élmény-közvetítő szerepet tölt be, amelyben megteremnek az egyes családtagok számára a példaképek, ezek a példaképek értékalapúak, és a legfőbb üzenet, hogy bármely családtag, bármely szituációban számíthat a család segítségére és támogatására. Itt kell még megjegyezni azt is, hogy a családhoz tartoztak a komakör tagjai is, akik a család különböző eseményein fogadták meg az újszülött családtag életen át való támogatását, illetve ide tartoznak még a keresztszülők is.

Mindez a személyes generációs összeköttetés alapja, az individuális egyének közösségteremtő együttgondolkodása. Individuális egyéni akaratok találkoznak, s megtermékenyítve egymást, szellemi törekvések konkretizálódnak, amelyekből életforma sarjad, tehát a személyesség megalapozza az élettartamot, korszellemet alakít, s így az utódok személyes élményeken keresztül válnak olyan befogadókká, akik támaszkodnak a generációs élmények értékeire. Nyilvánvaló az, hogy az egyének különféle élmények hatásait élik, de ezek a generációs közösség közös célokban megvalósuló egyeztetéseiben ösztönző hatást generál. A generációs feladat mindig az, hogy az új szituációkra, új kihívásokra új válaszokat kell találni, amelyek valóság megélésében, túlélésében meghatározóak. Itt említhetjük meg példaként a különböző nemzedéki toposzok programjait, például a spanyoloknál a ’98-as nemzedék (Ortega y Gasset, Unamuno), de ilyen a sokat emlegetett ’48-asok generációja, vagy korában a reform kor generációja (Szegfű Gyula: Három nemzedék), s ide tartozik újabb történelmünkből a ’60-as évek nagy rock’n’roll generációja.

Nyilvánvaló az is, hogy egy generáció nem automatikusan keletkezik, hanem az individuális szubjektumok hozzák létre, s ezek közös kötőanyaga az egyénhez kötött generációs élmény. A nemzedékekbe foglalt generációk szinte mindig a vajúdás állapotában vannak, azaz a napi problémamegoldó kihívásaik mindig a múlt és a jövő tengelyén oldódnak fel. Ennek a vajúdásnak éppen az a lényege, hogy az adott korhoz kötött generáció mennyiben ismeri fel önmaga jelentőségét, feladatait, azaz milyen mértékben képes a keletkező kihívásokra autentikus válaszokat adni. A nemzedéki tudatban fontos elem a tekintély kérdése, hiszen a régi történeti korokban természetes dolognak számított az idősek tisztelete, ha a fiatalabbaknak az egyes problémák megoldása közben gondjaik támadtak, természetes módon fordultak tanácskéréssel az idősebbekhez.
Mindezzel kapcsolatban még fontos azt is megjegyezni, hogy az egyes családi generációk fokozatosan termelik ki azokat a vezető személyeket, amelyek igazolt módon birtokában vannak a nemzedéktudat értékeinek és a közös cselekvés során képesek előremutató módon a problémák megoldását tervezni és irányítani. Fontos szempont még itt a generációk nyelvhasználata is, aminek a lényege, hogy olyan értelemben beszélnek közös nyelven, hogy az adott gondolat többféle és többrétegű kontextusát is képesek értelmezni. Ennek során kialakulnak nemzedéki különbségek is, tehát idősebb nemzedék egy új szituációban akár képtelenné is válhat a cselekvésre, de ugyanakkor egy új generációs tudattal létrejött nemzedék már alkalmas lehet a problémák megoldására, tehát ebben az értelemben a nemzedék viszonyfogalommá is válik, ahol elődök és utódok diszkusszióiban egyaránt jelen van az elfogadás, a tagadás és a kritika.

Mindebből fakad, hogy itt a XXI. század elején nagyon nagy hiányát éljük meg a generációkat magába foglaló emberi nemzedékeknek, hiszen a tömegember magányossága, fogyasztói atomizáltsága, cselekvésképtelensége, a család fogalmának és jelenkori szerepének értékcsökkenését éli meg. A nemzedéki- és generációs-fogalmakat inkább már számítógépekre, szoftverekre, gépjárművekre és telefonokra értjük. További kihívásokat jelent a mesterséges intelligencia térnyerése, s ennek társadalmi következményei, melyek látványosan feldolgozatlanok, illetve itt kopogtat a kvantum-korszak, amely már az ember – korlátozás nélküli – mentális és fizikai ellenőrzöttségét hajtja végre úgy, hogy fel sem merül a modern polgári lét alaptörvénye, az autonóm szabadságelv természetes gyakorlásához való jog.

Garaczi Imre
(A szerző filozófus, az MTA-VEAB Gazdaság- Jog- és Társadalomtudományi Szakbizottság elnöke)