Korunk agresszív módon elgépiesedett atlanti civilizációjának egyik legfőbb jellemzője, hogy a fogyasztói-üzleti- és marketing keretbe zárt embert kivonja a természettel való, hagyományos-organikus létéből, s lélektelenített, metropolizációs, vasbeton-üveg-műkő-műanyag kapszulákba (város, lakás, közterek) zárja úgy, hogy – lehetőleg – ezek az emberek örüljenek is ennek az engedélyezett létmegjelenésnek.
Polgár Martina fotói ezt az embertelenített világot kívánják felülírni azzal, hogy szinte minden képével bizonyítja: a természet organikus terei az emberi lélekrész természetes aktorai, s semmi mást nem kell tennünk, csak ismét „visszatanulni” a természet és ember harmonikus egységét. Nekem különlegesen fontosak ezek a képek, mert visszavezettek a lelkem öt-hat nemzedéknyi természetes származástudatához: Balatonfelvidék – csopaki szőlők, pincék, kapuk, zsúpfedelek, felhők, vizek, fák, szőlőfürt, kulacs, pálinkásüveg, virágok…
Talán furcsa lehet egy friss szemlélő számára, hogy Martina fotóin alig látunk embereket, s éppen ez a lényeg: ha átérezzük a fotók képtudatait, s a hozzájuk kapcsolt emlékezet-horizontokat, akkor érzékeljük, hogy az alanyi terek mégis rendkívül személyesek, azaz minden kép egy lélektükör, tehát benne, mellette, felette ott a spirituális ember. Sajnos, korunk „fősodratú” hatalmi gépezeteinek pontosan ez nem tetszik: a természettel kompakt, önálló, önellátó, öngondoskodó – szellemileg is! – alanyi (szabad!) ember.
Nekem, aki régi balatoni gyerek vagyok, külön öröm e képek üzenete, hiszen az 1970-es évek óta, amikor a pályám elkezdődött, az a hivatás irányított, hogy a 21. század már a béke, a humanizmus, a tolerancia, az együttműködés százada lesz. Ehelyett az egész földbolygóra kiterjesztett végromlás kapujába állunk. A felemelkedés az emberek műve, de e szégyenletes
hanyatlás is emberi alkotás. Hová menekülhetünk? Van-e kiút vagy egérút? Létezik-e a Senki szigete? (Jókai Mór: Aranyember). Ki tudunk-e vonulni valahova, feledni évtizedes szellemi mérgeket? A kérdés, természetesen, költői. De mennyiben? Éppen Polgár Martina fényképei erősítenek meg engem a régi tervemben: a közel fél évszázados, Veszprémben töltött, aktív kulturális és tudományos munkásságomat befejezem, és kiköltözöm egy balatonfelvidéki pince-présházba, ahol – mintegy – „beköltözöm” Polgár Martina fotóiba, s ülök a diófa alatt, csodálatos regényeket olvasok, kóstolom a saját borom, s nincs internet, nincs mesterséges intelligencia, de még kvantum-számítógép sem lesz. Szellemileg pedig a következő mentális tartóoszlopok kísérnek majd el az utolsó pillanatomig:
A képtudat és emlékezet értelmezésének kiindulópontja a tematikus fenomének előzetes megértésének ténye. Bármely kérdés szerkezetének felállítása önmagában rejt egy előzetes ismeretet, viszonyítást, amit kérdésessé kívánunk tenni. Tehát már az első kérdéseknél meghatározó, hogy a lehetséges válaszok horizontjai milyen módon és mértékben tárulnak elénk. A kérdezés – mint képvilág, a jelen esetben – előzetes adottságai bizonyos fokig előfeltételezik a kérdés irányultságának lehetséges megértési horizontjait, s már a kérdezés megkezdésekor elakadunk, hiszen összemosódik gyakorta a kérdés tárgyi értelmének megértése a fogalmilag megragadandó anonim horizonttal, amelyre a kérdés irányul.
A megjelenítés és képtudat aktusai először az ember mindennapi előzetes adottságaiban kódoltak. Ez nem más, mint az ember önmaga számára nyitott-léte, amely független mindenfajta reflexiótól. Ezt a stúdiumot puszta önismeretnek is nevezhetnénk. Az ember számára a mindennapiság alapján vett, tagolt, legáltalánosabb létterületeket magában foglaló megértés eleve egy előzetesen felvázolt, közvetlen-környező világot feltételez, amelyben önmaga eleve-adottsága annak az eleve-adottságát feltételezi, amire az ember képes. Ez pedig nem más, mint az ember cselekvése, amelyben megnyilvánul önmagának. Saját nyilvánvalóságának jellege pedig cselekvéseinek megértése vagy nem-megértése. Az emlékezet vagy fantázia semmiképpen sem a közvetlen reflexióból születik, hanem az érthetőség fogalmi megformálásának termékeiből, az élménytípusokból.
Az élménytípusok már meghatározott értelmezéseket sugallnak a szubjektív élet cselekvésként felfogott létmódja alapján, azaz legtöbbször egy cselekvési egységet, aktust értünk meg. Vajon ezen élményaktusok kódjai engedik-e az eredeti belátások, az újszerűségek megfogalmazását, vagy pedig a meglévő antropológiai alapfelfogások már eleve tematizálják az újfajta, eddig ismeretlen élmény megragadását.
Polgár Martina képeinek elemzése során az előzetességének első fontos eleme, hogy a megjelenítéseket elhatároljuk az időhorizont-tudattól, ugyanis nehéz értelmezni, hogy mit is jelent a jelen fenomenológiai fogalma, mivel nem egy mértani pont alapján tételezett most-ot, s nem is egy határozott kiterjedésű időhorizontot értünk alatta. Maga a jelen rendkívül különféle érzet- és képzettudatok sokféleségét jelenti a létező időben. Ezt úgy kell felfognunk, hogy különféle, akár nem összefüggő létfázisok hozzák létre a jelenvalóság egészét. Az időben tételezett valóság egy folyamatosan áramló folyamat, amelyben az adott tárgyak észrevevése, vagy gondolatok vizuális absztrakciója jelenti a tagolást. Ilyen tagolási mód, vagy kísérlet az idő jelentelenítése, amikor egy műalkotás reprezentációja az időtlenbe vezet. Ilyen például a pravoszláv ikonok idő-nélkülisége, ahol az ikonosztáz, mint egyfajta fal jelenik meg a jelenvaló mindennapiság és a teremtő, isteni, igazi, időn kívüli lét között A jelentelenítés másik gyökere a felejtés, amikor az intenció elnyomása történik egy múlt vagy ismeretlen horizontba. Martina képei jó példák a jelentelenítés és az örökkévaló alanyi horizontba rendelésének.
Az emlékezetre való felhívás mindig együtt jár a felejtésre való reflektálással. Gondoljuk csak a középkori transzcendens művészetek eszköztáraira, amelyekkel felejtésre ítélték az antikvitás nemkívánatos tényeit. (Kivéve Platónt és Arisztotelészt.) A visszaemlékezés kivételes tulajdonsággal rendelkezik a képi megjelenítések között, mivel csak ez tekinthető önadó megjelenítésnek. Ez különbözteti meg az összes többi megjelenítésmódtól, például a tételező típusú megjelenítéstől, az együttes megjelenítéstől vagy akár a nem-tételező megjelenítéstől, a fantáziától. Az önadás azt jelenti, hogy egy sajátos önmagaságot képvisel, mintegy valami múltbélinek jellemzi, jeleníti meg önmagát.
Polgár Martina ösztönösen – az élete megélt sorsvillámai örökségén – teljesíti be a balatonfelvidéki mentális tértipológia szubjektív önadását.
Itt látható, hogy a visszaemlékezést nem tekinthetjük pusztán képtudatnak, hiszen a képtudat leképeződhet akár múlthoz-kötöttség vagy jelen-aktualizálás nélkül is. A visszaemlékezés értelme szerint nem más, mint a múlthorizontban véghez vitt konstituálás.
Az előzetes megjelenítés fenoméjével kapcsolatban fontos kiemelnem a fantázia tematikus szerepét. Nem jellemzem most a fantáziatudat intencionális lényegét, hanem mindössze elhatároló jellemzést kísérlek meg, amikor a fantáziát a nem tételező típusú megjelenítésként értelmezem. A fantázia is egyfajta világidőt és világteret tartalmazó világként tudatosul, azonban ez az idő nem esik egybe az aktuális én időbeliségével. A fantázia-kép sokféle lokalizációs formát tartalmazhat. Itt az adott és faktikus világ alakul át fikcióvá úgy, hogy a fantázia szelektíven formál meg egyes meghatározottságokat, míg másokat érintetlenül hagy. Az érdekesség az, hogy a lokalizált fantáziák betölthetik a jelen teljes prezentációs mezőit. Létezik még az úgynevezett tiszta fantázia, amelyet nem köt meghatározott motiváció, hanem mindössze a szemléletszerűség alapján szerveződik. A művészi alkotások képtudatának kialakításában a fantázia-kép fontos funkciót tölt be, hiszen produktív módon rendezi a szubjektum saját világát, majd aktuális hidat épít a múlt- és jövőhorizontok között. A fantázia segítségével történő visszaemlékezés az emlékvilág tárgyiságán keresztül történik.
A különféle faktumok emlékezetben való megjelenítése minden esetben behatolást jelent az az emlékezetben feltételezett és megőrzött időbe, ami az alapja lehet az egyes eseményekkel kapcsolatos időbeli tévedéseknek, hiszen az emlékezet horizontjainak legfontosabb jellemzője a jelentelenítés, ami azzal oldható fel, hogy minden az időre reflektáló visszaemlékezés során rekonstruáljuk a valamikori jelent. Az abszolút vagy tényleges jelen tételezése és megélése mindenkor lehetetlen kísérlet, mert a visszafordíthatatlanul és állandóan tovaáramló időt nem lehetséges a most fogalmában reálisan megragadni. Csak arra van lehetőségünk, hogy a jelenben hivatkozott most idejét az áramló időből ideiglenesen elkülönítsük, kiszélesítsük.
Mindezzel összefüggésben az idő és emlékezés kapcsolatában kiemelkedően fontos megvizsgálni az emlékezet viszonyát a múlt immáron megváltoztathatatlan egészéhez. Amikor emlékezetünk horizontján a múlthoz fordulunk segítségért, hogy felidézzünk gondolatokat, tárgyakat, eseményeket és érzéseket, egy olyan képi rendszerhez fordulunk, amely már az aktuális időn kívül helyezkedik el; véglegesnek és lezártnak tűnik, mert az emlékezetben tárolt információk világa egésznek, teljességnek hat. Mégis szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy rendkívül pontatlan és téves elemekre bukkanunk, amelyek átemelve az aktuális jelenbe, bizonytalanságot, vitát keltenek. A tárolt információk minősége ugyanis rendkívüli módon függ a jelen aktuális lelkiállapotától, és attól, hogy annak idején milyen körülmények között jutottunk az adott információ birtokába. Az aktuális jelen lelki és szellemi állapotán is múlik, hogy mennyiben koherens és adekvát a múltból felidézett emlékezet. Ezek alapján Polgár Martina képeiben az idősíkok kijegecesednek az örökkévaló horizont felé, hiszen az 1960-as évekig a nagyszüleim, a déd- és ükszüleim is (mint gazdaemberek) ősegységben éltek és működtek együtt a természettel, szinte ugyanazon munkaeszközökkel és életkultúrával. Én még fogtam a kezemben a déd- és ükszüleim ruháit, tárgyait, eszközeit.
Ebben az esetben az előre-felidézés jövőjével azonosul az aktuális én távolba vetett jövője, tehát a visszaemlékezés mindig egy kézzel fogható, már konstituált világot reflektál, ahol a felidézés folyamata vagy momentuma mindig valamilyen " átvitelt ", "átjárást" jelent. A jelenfelidézés minden esetben az időiség keretébe zárt élmény- és tudásfolyam. Amikor a memóriához fordulunk egy visszaemlékezési kísérlet alkalmával, akkor nem teszünk mást, mint a jelenfelidézés aktusát végezzük. Az exponált tárgyat a jelenben tételezzük, és mint most-ot, a jelenben létezőt ragadjuk meg. Az egykor volt jelen idő csak az aktuális szubjektív jelen horizontján értelmezhető. A jelenfelidézés szoros kapcsolatot feltételez a gondolkodó szubjektum és a térfogalom, térperspektíva között. Az emlékezetben őrzött térfogalom szintén alkalmas a felidézés számára viszonyító keretet, határfogalmat nyújtani. Amikor az emlékezés tárgya valamilyen térbeliség alapján ragadható meg, akkor a reális tér-viszonyok olyan rendben jeleníthetők meg, amilyen szubjektív kapcsolatot relativizálunk közöttük. A reálisan távoli térpontok - például égitestek - egészen közelinek érzékelhetők, míg a reálisan közeli – például a kertünkben egy fa – egészen távoliként érzékelhető. Tehát a tagolás vagy tér-prezentáció a valóságosan fennálló realitás helyett a szubjektív realitást tükrözi. Egyik helyről a másikhoz folytonos motivációsorok futnak, a mindenkori környező-világok egy egységes világgá állnak össze, annak univerzális tér- és időformáival.
Polgár Martina képvilága nekem öröm és túlélés: családi és szellemi gyökereim megőrzése, s menedék, mentsvár az utóbbi évtizedek – felhatalmazás nélküli – világromboló monetáris és spekulatív kiszipolyozó világa ellen. E néhány gondolatfutam alapján is érzékelhető, hogy a tudati világainkat betöltő kép-kataklizmák megértése nyitott feladat és felelősség, hiszen ne feledjük, a jól és rosszul meglévő képeink időviszonyai jelentik az ablakot a képvilágra, amely a vizuális nevelés bármely területének meghatározó alapja is lehet.
Garaczi Imre
(A szerző filozófus, az MTA-VEAB Gazdaság-, Jog- és Társadalomtudomány Szakbizottság elnöke.)