Zenésznek lenni azt jelenti: lemondások voltak, vannak és mindig is lesznek, de azután a csoda vár – mondja Kerekes Blanka fuvolaművész, aki kisgyermek kora óta keményen dolgozik álmai elérésért, abszolút sikerrel. CD-n való közreműködés 11 évesen, kitüntetéses diplomák sora, koncertek a legnevesebb zenészekkel – csak néhány a mérföldkövekből. A Zürichben élő fuvolaművésszel zenei életútjáról, szakmai alázatról és a svájci mindennapokról beszélgettünk.

– Úgy tudom, először 9 éves korodban fogtál fuvolát a kezedbe, amikor édesapád letett eléd egyet az asztalra. Ez a családi tradíció része volt? Mi járhatott akkor édesapád fejében?

– Hogy miért pont a fuvolát választotta édesapám számomra, azt nem tudnám megmondani, de elég hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a zenére. Édesapám orvos volt, emellett szerelemből zenélt, hegedűn és brácsán játszott szimfonikus zenekarban, tagja volt az Operaház kórusának. Szerette volna, ha én is foglalkozom zenével. Talán azért is juthatott ez eszébe, mert a szüleim már egészen pici koromban megfigyelték, hogy amikor zene szól, ámulattal hallgatom.

– Lehettél volna más is, mint zenész, vagy akkor, ott eldöntetett a sorsod?

– A zene mellett már gyermekkoromban hozzátartozott az életemhez a sport. Sport tagozatos általános iskolába jártam, valamint versenyszerűen atlétizáltam. Azt gondolom, ha a zenével nem találunk ennyire egymásra, akkor sportoló lettem volna. Természetesen nagyon örülök, hogy fuvolista lettem, és a sporttal sem szakadtunk el egymástól. Síoktató és teniszedző végzettséggel is rendelkezem, és szabadidőmben oktatom a síelni és teniszezni vágyókat.

– Már nagyon fiatalon neves művészekkel dolgozhattál együtt. Mi nyűgözött le leginkább a velük való munkában?

– Lenyűgözött az elhivatottságuk, a tudásuk, a zene iránti alázatuk. Szerencsém volt, hogy 9 éves koromban rögtön Kövi Szabolcsnál kezdhettem zenét tanulni, aki szabad szellemű, kreatív, fiatalos lendületű tanárom volt, és akivel amellett, hogy jól megtanította az alapokat, sokat improvizáltunk, és zenét is szereztünk. Neki köszönhetem a hangszer szeretetét. 11 éves koromban közös CD-t jelentettünk meg, koncerteket adtunk többek között a budapesti Merlin Színházban és a Kertészeti Egyetem Virágkiállításán. Már akkor belekóstolhattam a zene csodálatos világába, ami a mai napig is inspirál és motivál.

– Soha nem érezted azt, hogy emiatt bizonyos szempontból le kellett mondanod a gyerekkorodról?

– Lemondások voltak, vannak és mindig is lesznek. Ez a velejárója annak, hogy művész lettem. Persze az állandó gyakorlás, felkészülés, a rengeteg utazás sokszor fárasztó egy 11 éves gyereknek, kiváltképp, amikor éjfélkor, néha hajnali kettőkor érsz haza, másnap pedig az iskola és az edzések várnak. De ezt játéknak fogtam fel, és mivel már kicsiként belekóstolhattam, tudtam, hogy a komoly munkának meglesz az eredménye, és csodaszép pillanatok várnak rám.

– A kortársak részéről nem tapasztaltál irigységet?

– Ezzel soha nem foglalkoztam, és most sem foglalkozom. Csak a felém áradó szeretetet érzékelem, és persze a hallgató tudja, hogy egy-egy koncertben mennyi befektetett munka rejtezik.

– Ma már Zürichben élsz és dolgozol. Milyen állomásokon keresztül vezetett oda az utad?

– A Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola elvégzése után felvételt nyertem a Zeneakadémia fuvolatanár szakára. Itt Tősér Dánielnél tanulhattam, aki ránevelt a hibátlan, precíz, kottahű előadásmódra. Időközben megpályáztam és elnyertem a Zürichi Zeneművészeti Egyetem egyéves tanulmányi ösztöndíját – noha nem volt egyszerű, mivel Svájc nem az Európai Unió tagja, a helyi egyetem nem fogadta el a megszokott pályázati menetet, ezért a felvételi CD kiküldésén túl személyesen is felvételiznem kellett a svájci egyetem bizottsága előtt is. Rendkívül gyümölcsöző időszak vette kezdetét, és ismét kiváló tanártól, Prof. Matthias Zieglertől – a modern fuvola megalkotójától – tanulhattam. Általa elmélyíthettem a tudásom a modern fuvolatechnikák világában, így tudtam belefogni a szakdolgozatom témájába. Dolgozatom fő gondolataként vetettem fel, hogy már kisiskolás korban elsajátíthatók azok a modern és újító fuvolatechnikák, amelyek eddig csak a felsőbb osztályos tanulók tananyagában szerepelhettek. Ez olyan forradalmi változást hozott a zenei oktatásban, hogy mára a szakdolgozatomat tananyagként oktatják a fuvolatanárok a svájci zeneiskolákban. Ez nagy megtiszteltetés számomra.

– Egyértelmű volt számodra, hogy a diploma megszerzése után Svájcban szeretnéd kamatoztatni a tudásod?

– Nem. A fordulatot az jelentette számomra, hogy a svájci zeneművészeti egyetem felajánlotta, felvételi vizsga nélkül átvesz a magyar Zeneakadémiáról. Úgy éreztem, ha már másodszor is hív Svájc, ott a helyem. Mivel azonban magyar vagyok, itt születtem, szeretem a hazámat, elfogadtam az ajánlatot, de visszajöttem Magyarországra, és a Zeneakadémián megszereztem a diplomámat. Majd, megköszönve Svájc bizalmát, Zürichben, a Zürcher Hochschule der Künsten is megszereztem a fuvolatanár végzettséget és a fuvolaművész diplomát. Sokat jelentett az is, hogy már a tanulmányaim alatt lehetőségem nyílt a híres zürichi Tonhalle zenekarral játszanom, közös CD-t vettünk fel a Winterthuri Szimfonikusokkal, Hans Zender dirigálása alatt játszhattam, az Operaház művészeivel dolgozhattam. A Rorbas-i Zeneoktatási Központ tanára lettem, megnyertem a Winterthuri Szimfonikusok fuvola próbajátékát, és most már a Biel-i Szimfonikusok fuvolistája is vagyok. Emellett a zürichi zeneiskolák éves fuvolavizsgáinak vizsgaelnöke, valamint a Zürichi Zenei Verseny zsűri tagja is.

– Szakmailag rengeteget adott a külföldi lét, de a személyiséged mennyiben alakította?

– Elfogadóbb, hálásabb és nyitottabb lettem. Svájcba érkezve, ahol négy nyelven beszélnek, még a német tudásommal is teljesen új nyelvterületre léptem, ami nagy sokk volt, de nevelt is. Hálás vagyok mindazért, amit Magyarországtól kaptam, és azért is, amit Svájctól kaphattam. Legfőképpen pedig a családomnak szeretnék köszönetet mondani, hogy mindezt megalapozták nekem, és megteremtették annak a lehetőségét, hogy végigmehessek ezen az úton.

– Huszonéves fiatal lányként elszakadni a családodtól azért a kiváló lehetőségek ellenére sem lehetett könnyű…

– Nehéz volt, mivel nagyon szoros kapcsolatot ápolok a családommal. A mai napig szívfájdalmam, hogy nem egy országban élünk. A szívem ide húz, Magyarországra, Veszprémbe. Ugyanakkor teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy nem szakadtam el innen: Svájcban dolgozom, de a szívem itthon van. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a magyar zenei életnek is részese lehetek: nemrégiben épp a blues királyával, Török Ádámmal koncerteztem, akivel több közös turnén is részt vettünk itthon és Svájcban is. Ha Magyarországon járok, örömmel játszom a Mendelssohn Kamarazenekarral, valamint Hajas Szilárd zeneiskolai tanárommal is koncertezünk nyári fesztiválokon. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy szólistaként léphettem fel a Budavári Mátyás-templomban, valamint a Zeneakadémián a budapesti gitárzenekarral.

– Nemrégiben a BBC közölt egy cikket arról, hogy Liszt Ferenc a maga korában sokkal nagyobb sztár volt, mint a Beatles. Szerinted milyen a komolyzene megbecsültsége ma, idehaza és kint?

– A zenészeink világhírűek. A nagy különbség a két ország között, hogy Svájcban működik a mecenatúra rendszere. A tehetős, zenekedvelő emberek, a mecénások gyakran karolnak fel tehetséges fiatal művészeket, hogy támogassák zenei karrierjüket. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mecénásaim között említhetem például az Eszterházy családot. Sokat köszönhetek nekik, követik a munkámat. Hihetetlen érzés ilyen élményben részesülni, ilyen különleges kapcsolatot ápolni. Svájcban nagy kultúrája van a házi koncerteknek is, amit Magyarországon nem tapasztaltam. Bár idehaza egyre látogatottabbak és kedveltek a modern zenei koncertek, de azért teltházas koncertet ritkán tapasztalni. Svájcban tanulhattam először jazzt is, és a jazzkoncertek is mindig teltházasak.

– És milyen az élet Svájcban a zenén kívül?

– Nyugodtabb. A svájciak kedves, segítőkész emberek, viszont az a fajta közvetlenség, ami itthon tapasztalható, az kint nincs meg. Távolságtartó nemzet, a testi kontaktus sem jellemző rájuk. Éppen ezért ha megkérdeznéd, mi hiányzik Magyarországról, azt mondanám, hogy egy ölelés, egy simogatás, hogy megveregessék a vállam. Ugyanakkor ebben a kis országban rengeteg kontinens rengeteg nációja él együtt, így aztán egész egyszerűen megtanulsz együtt ülni, beszélgetni afrikaival, ázsiaival, új-zélandival egyaránt. Ami pedig a munkamorált illeti, a helyiek tényleg maximalisták és pontosak, mint a „svájci óra”, munkaidő után viszont véget ér számukra a hajtás, és azt is respektálják, ha este 8 után kikapcsolod a telefonod, mert a családoddal vagy, vagy éppen a hobbidnak élsz.

– Ami azt illeti, nem unatkozol. Miként tudod a sok elfoglaltságot kezelni?

– A művészélet érdekes, vonzó és stresszes. Nem tudod, hogy mikor kapsz egy telefont, egy felkérést. Ha kapod, akkor egy pillanat alatt fenekestül felfordul az életed, ha nem cseng a telefon, kétségbeesel. Persze, ez benne a csoda, de a tudat, hogy soha nem lehet előre tervezni, megvisel, főként, ha itthon olyan nevelést kaptál, ami arra ösztönöz, hogy tervezd meg, és vidd végig, amibe belefogtál. Így aztán kikapcsolódni is úgy vagyok képes, hogy ha tudom, a következő fél órám, órám, napom szabad: akkor a szerelmemnek, a zenehallgatásnak és a sportnak élek, meghallgatom a barátaim koncertjét, aztán iszunk egy pohár bort és beszélgetünk, vagy a mecénásommal találkozom.

– Nem magányosít el néha a zene, a vele járó folyamatos készülés?

– A zene nem elmagányosít, hanem feltölt. Természetesen akadnak húzósabb, hajtósabb, fáradtságot nem tűrő, kitartó, feszített tempójú gyakorlási időszakok. És persze nevezhetjük magányos perceknek az időt, amikor egyedül gyakorolok a négy fal között, és sokadszorra is ugyanazt a hangot formálom meg, mert még mindig nem sikerült úgy, ahogy szeretném, de akkor sem vagyok egyedül. Mert belőlem van a hangszerem, és mindig velem van. Magányosnak soha nem érzem magam. Kodály mondta egyszer: „A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik.” És ez így van. A nagy hajtás után érkezik a csoda, a szépség, a siker, majd hirtelen, nagy örömmel a semmi. De ha az a semmi két napnál tovább tart, már hiányzik a zene, és ott jönne be a magány.

– A jövőre vonatkozóan mik a terveid? Örökre kint maradsz?

– A jövőt nem tudom földrajzi helyhez kötni. Játszom Ausztriában is, az Eszterházy-kastély nyári zenei fesztiváljára kapok évek óta meghívást vendégművészként, de felléptem több helyen Németországban is. A világhírű hegedűművésszel, Roby Lakatossal 2013-ban a luzerni KKL-ben teltházas koncerten játszhattam. Jelenleg tervezzük a közös koncertet Magyarországon. Ahol lehetőség van, ahol szívesen hallgatnak, ott vagyok otthon. Persze ha egy szempontot valaha is figyelembe vehetnék, az az lenne, hogy a családomhoz közel legyek.

– Van még nagy álom, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?

– Természetesen, a pályám elején vagyok. Rengeteg fantasztikus zenemű várja még, hogy eljátsszam. Remélem, hogy fuvolajátékommal sok embernek örömet, boldog pillanatokat tudok szerezni.

Bertalan Melinda
Fotó: Babják Tamás

Képek

kerekes_blanka-6

kerekes_blanka-3

kerekes_blanka-5

kerekes_blanka-12