Likó Marcell a Vad Fruttik zenekar szövegírója, énekese, frontembere. Várpalotán töltötte gyerekkorát, ezután a szombathelyi főiskolán végzett művelődésszervező szakon. A főiskolai évek alatt alaposan kitombolta magát, különböző drogokat tolt, ám a tombolás eredménye végül hosszadalmas gyógykezelés lett. Azóta leszállt a szerről. 16 éves kora óta zenél a Vad Fruttikkal. Azóta öt lemezük jelent meg, teltházas koncerteket adnak szerte az országban, és felléptek minden kiemelkedő magyar könnyűzenei fesztiválon. A banda az ország egyik legkedveltebb zenekarává nőtte ki magát.
‒ Milyen volt a reggeled?
‒ Könnyen ébredtem, gondolkodtam, hogyan fogom előhívatni a csajomnak és a szülőknek szánt ajándék fényképeket, a SPAR-ban nem találtam húst, de vettem mandarint és pár üveg bort, majdnem pofára estem a jégen, és utána elmentem a dekor stúdióba. Az interjú előtt be tudtam 
parkolni, nem törtem össze az autót, ez nagy előrelépés, mert csak egy éve vezetek, 18 éves korom óta van jogsim, de egyáltalán használtam.
‒ Azért tettem fel a kérdést, mert érdekel, hogy mennyire beosztott életmód szerint élsz... Sok mindent csinálsz: szöveget, zenét, könyvet... Ehhez milyen életvitelt kell folytatnod?
‒ Teljesen rendszertelenül élek, előfordul, hogy az utolsó utáni pillanatban kezdek bele a munkákba – ahogy régen a vizsgákra való készülésbe. Elő-előtűnik az a nyomasztó érzés, hogy „na, neki kellene állni, de nincs kedvem gondolkodni, de mégiscsak el kellene kezdeni, na jól van, akkor üljünk neki...” Aztán amikor ezen a stádiumon túl vagyok, igyekszem keresni olyan ihletnek nem nevezhető, de harmonikus pillanatokat, amikor flow-ban maradok, és akkor végre beindul a szövegírás. Ezeket nem tudom semmihez sem kötni, ad hoc jönnek ‒ például tegnap este is elkezdtem írni. Gondolkodtam is rajta, miként ért el a pillanat, és végül arra lyukadtam ki, hogy előtte volt egy olyan fázis, amikor hasznosnak érezhettem magam. Lemostam a műfenyőt, lepucoltam a foltokat a zuhanykabinról ‒ ezután 11-kor elővettem az egyik készülő dalt, a gitárt, az akkordokat, a telefonomon pedig megkerestem, hogy hány szótagra terveztem a szöveget, és nekiálltam az egyik szövegvariációnak. Tehát nincs recept az alkotásra. Igazából mindig zavar a szövegírás felelőssége, mert már nem három embernek írom a dalokat, és a saját magammal szembeni elvárásaim is megváltoztak. Azt hiszem, ez végtelen folyamat: újra és újra meg kell tanulnom írni.
‒ Tehát nem folyamatosan írod a dalokat?
‒ Inkább projektjelleggel dolgozom, de az alapanyag folyamatosan gyűlik. Kollázs technikát alkalmazok: a füzetembe és a telefonomba folyamatosan beleírogatom azokat a mondatokat, amelyek megtetszenek, megfognak – tegnap például ezek jöttek szembe: „alkatrészeire bomlik”; „fotelben várja a Messiást”; „én vagyok a jóságos Sztálin”; „adok én szavakat az érzéseknek”; „nyugodj meg, attól majd megnyugszol”. Na, ilyeneket írok, és rendezgetek aszerint, hogy milyen hangulatuk van. Aztán, amikor nekiállok egy dalnak, előveszek egy nagy papírt – általában régi plakátokat –, és elkezdem leírni ezeket a töredékeket. A végén aztán a 800 sorból kiválasztom, melyek adják majd ki a szöveget.
‒ A szövegíráson és a zenén kívül még mivel foglalkozol?
‒ Géczi Jánossal rengeteget dolgoztunk a Bunkerrajzoló című könyvön. Diktafonra vettük a beszélgetéseinket, a készülő anyagot pedig nekem is végig kellett olvasnom, hogy koherens és hiteles-e az egész. 2016-ban pedig kijött az Atheneumnál az „Énekelt és el nem énekelt dalok” című dalszöveg-gyűjtemény. A lemezekhez a Vad Fruttik soha nem adott ki dalszövegeket – ezt a hiányt pótolta most ez. Az adja a könyv feszültségét, hogy az utolsó két lemez anyagánál egymás után olvashatók a szövegkezdemények és a végleges dalok. Az „el nem énekelt” kifejezés erre vonatkozik, látszik, miként kezdődött, és miként alakult egy-egy szöveg.
‒ Mesélj egy kicsit arról, hogy valójában milyen a rock and roll életforma! Oly' sok fiatal vágyik erre, de valójában csak a felszínt látják...
‒ Persze szólhat a rock and roll csak a bulizásról, de nekem már volt pár kitombolós időszakom, magamba toltam minden szert, amit el lehetett érni, úgyhogy nem kimondottan hiányzik, hogy a lányok fenekéről szívjam fel
a kokót. Talán furcsán hangzik, de általában inkább nyugalomra vágyom, fontos a családom, hogy legyen hova hazamenni. Egy koncertturné bizony masszív megterhelés: reggel beszállsz a buszba, és hajnali ötkor érsz haza ‒ és ebből van mondjuk három egymás után. Ha régóta nem találkoztunk a srácokkal, akkor nagyon megörülünk egymásnak, és annak el lehet képzelni a végét. Amikor pedig hosszan, robotikusan mennek egymás után a koncertek, akkor jön a hibernáció. Olyankor beszállok, füldugó be, kispárna, és alszom addig, ameddig a koncerthelyszínre nem érünk.
‒ Hogyan készíted fel magad fizikailag és mentálisan egy három napos koncertsorozatra?
‒ Hát ugye vannak ezek a májgyógyszerek... :) Nekem mindig az a legnagyobb félelmem, hogy szét ne üssük magunkat. Ettől parázom. Így aztán az a technikám, hogy koncert végéig ihatok, ha szeretnék, után pedig nem.
‒ Meg tudod fogalmazni, hogy végül mitől válik élővé az egész? Mi az, ami átbillent, és megszólal a zene?
‒ Felpakolunk a színpadra, beáll a zenekar, és utána leülünk az öltözőben, beszélgetünk – ezeket a pillanatokat nagyon tudom élvezni. Például a múlt héten Miszter X játékot játszottunk, de filmsztorikkal. Aztán be kell énekelnem, általában skálákat szoktam, de valaki épp indította a bulikát a telefonjáról, ezért kb. 50 random slágert énekeltem Koncz Zsuzsától a Kispálig. Addigra a tekintetek már megfelelően párásak, és úgy álldogálunk a színpad mellett, mint amikor Jézuskát várod a fa alatt.
‒ Azt mondtad, megesik, hogy hosszabb ideig nem találkoznak az együttes tagjai. Ezt miből fakad, hogyan értsük?
‒ Úgy, hogy nem egy helyen lakunk. Gyuszkó Balatonalmádiban, Gergő Budapesten, Atika és Zoltán pedig Pécsett. Én meg Szabadiban. A központ a próbatermünk Veszprémben, a Hangvillában. Itt próbálunk lemezfelvétel és újabb projektek előtt. Most például egy remix-koncertet készítünk elő, amelynek az a lényege, hogy áthangszereljük korábbi számainkat.
‒ Két koncert között mit csinálsz?
‒ Az első napokban próbálom visszaállítani a bioritmusomat, aztán családapaként funkcionálok ‒ tologatom a gyereket a babakocsiban stb. ‒, és szabadidőmben elkezdek foglalkozni azzal, hogy hogyan épüljön tovább a zenekar. Színpadi fénydizájnról egyeztetek Petivel, a fénytechnikusunkkal és Csabival, a grafikusunkkal. Mivel érdekel a kortárs képzőművészet, ezért olyan alkotásokat nézegetek a neten, amelyek inspirációként szolgálhatnak a munkánkban. Legutóbb élőben az El Kazovszkij kiállítást láttam Pesten. És rémesen rossz sorozatokat szoktam nézni kikapcsolódásként. Közben paralel telefonozom – mivel nem kell figyelnem a szövegre, mert úgyis tudom, mit mondanak majd, és mi fog történni. Például nézem a hülye filmet, valami dallam vagy szöveg az eszembe jut, és akkor egyből feldúdolom a telefonomra. Utána, lefekvés előtt lejátszom magamnak, hogy miként is volt. A rock and roll életformának vannak hullámhegyei, hullámvölgyei ‒ a koncertek, a lemezfelvételek kiemelkedők, és aztán lelassul az ember ‒, mögötte pedig ott a végeláthatatlanul hosszú munka.
‒ Milyen munkahelyeid voltak a zene előtt?
‒ Hűha, dolgoztam anyáméknál nyári munkán Inotán, ahol pénztárgép-szalagokat ütögettem egy fával, és csévéltem, dobozoltam. Következő évben műanyag füzetborítókat hegesztettem. Aztán Pétfürdőn nyári gyakorlaton egész nap pasziánszoztam egy irodában, mert a cégnél nem tudtak nekem melót adni. Dolgoztam még a szegénykonyhán Várpalotán – az jó muri volt, mintha egy Tarr Béla filmbe csöppentem volna, és mivel a fősulin film szakirányra jártam, több videofelvételt is készítettem a konyha „vendégeiről”. Aztán voltam még lótifuti a helyi középsuliban ‒ szabadidő-szervező volt a munkakör neve ‒, 
de emellett folyamatosan zenéltem, kezdetben várpalotai kocsmákban. Az elején még azt gondoltuk, hogy a közönség biztosan szereti azt, amit mi is, de egy idő után rá kellett jönnünk, hogy a tömegeket nem a Radiohead vagy a Nirvana feldolgozások hozzák be. Úgyhogy El nino néven abszolút vendéglátózás keveredett ki az alterkodásból, de mégis fix pont volt, mert kevéske pénzt lehetett vele keresni.
‒ Az előbb említett film szakirány megmaradt az életedben azon túl, hogy a rémes filmeket nézed...?
‒ A zenekari videoklipeket általában az én közreműködésemmel szokták készíteni... ‒ és rendre ramatyok lesznek; talán csöndben kellene maradnom. Mindenesetre a Fruttik mozgóképes dolgairól mindig elmondom a véleményemet, most például a high tech koncertnél ledfalat használunk majd, és éppen erről egyeztetünk.
‒ Milyen érzés apának lenni?
‒ Szépséges és fárasztó – a folyamatos figyelem miatt. Eszembe jut, amikor gyerekkoromban anyám azt kérte, hogy segítsek neki főzni. Nem volt megerőltető, de mégis nagyon elfáradtam benne. Merthogy szeretek a magam kis álomvilágában eltekeregni, és a hétköznapok valóságára a szervezetem úgy reagál, mintha lefutottam volna egy maratont. A mentális fáradtság átmegy fizikaiba.
‒ Miért költöztetek Szabadiba?
‒ Szerettünk volna lelépni hat év után a lakótelepi garzonból. Nem sok érv szólt amellett, hogy Veszprémben éljek, ráadásul Szabadiban annyiba került egy családi ház, mint Veszprémben egy lakás. Ja, és a hely azért is jó, mert mindig arra megy a zenekari busz...
‒ Minek tartod magad? Művésznek, zenésznek, dalszövegírónak...?
‒ Leginkább énekesnek. Művésznek semmiképpen nem.
‒ Viszont most említetted, hogy megjelentek könyvben a dalszövegeid...
‒ Persze, de nem tartom magamat költőnek. Az egy teljesen más pálya. Zenékhez írok szövegeket, amit páran szeretnek, de ezt nem tartom művészeti projektnek vagy kinyilatkoztatásnak, mert attól azért messze vagyok.
‒ És mi a jó abban, hogy énekes vagy?
‒ Az, hogy képes vagyok rá, birtokában vagyok a készségnek, és elő tudom adni, amit szeretnék. Ez jó érzés ám, gyakran meglepem saját magamat is vele! Érdemes volt annyit szórakozni a lépcsőházban a visszhangokkal. Egy teória szerint nincsenek tehetséges emberek, és nem attól lesz valaki sikeres, hogy megáldották valami hiper adottsággal az égiek, hanem a dolog lényege, hogy szeresd és akard azt, amit teszel, amit végzel. Ha pékként boldogsággal tölt el, hogy megsütöd a pogácsát, akkor csilliószor fogsz pogácsát sütni, és a századik már biztosan finom lesz. Én így vagyok az énekléssel.
‒ Számos interjúban elmesélted, hogy sokáig toltad a szereket, sok mindent kipróbáltál. Ám a végén mégis lejöttél róluk. A szívós élni akarás és erő dolgozott benned, vagy a „szerencse csillaga” kúszott föléd?
‒ Mindkettő egyszerre. Olyan halálvágyam volt, hogy azon is csodálkozom, hogy egyáltalán még élek. Sokak szerint ebben benne van a zene ‒ mint terápia ‒ is, én ezt belülről nem tudom eldönteni. Viszont találtam egy mantrát, amit folyamatosan mondogattam magamnak: „jobb lesz egy kicsit holnap”. És ez mindig bejött, bármennyire is beborult az ég.
‒ A zenében, a Vad Fruttik felfutásában is volt szerencse?
‒ Persze. Egy pesti házibuliban a haverom elkérte a frissen felvett CD-nket, hogy leadja majd a „rádióban”. Én meg röhögtem, mert nem tudtam, hogy a Radio Caféban dolgozik. Tényleg leadta, a dal meg elkezdett pörögni, megtetszett a zenei 
szerkesztőnek, aki aztán kiadott velünk egy egész lemezt. Szóval szerencsés időszak volt, mert egyáltalán létezett Radio Café és lemezkiadás. Amikor kijött az album, elkezdtünk Pesten koncertezni – nyilvánvalóan tíz embernek, de toltuk folyamatosan, és egyszer csak sokan lettek.
‒ Innen indult, és most hol tart a Vad Fruttik?
‒ A klubokban majd’ az összes koncertünk teltházas ‒ ennél jobban nem mehetne. A lényeg, hogy ott a lendület, az inspiráció a bandában, igazából csak ez számít. Engem mindig is vonzott a punk, a torzított gitár, de közben a kísérletezgetés, az elektronikus zene is – és ez mind megvan a zenekarban. Mint említettem, most a remix projekten dolgozunk, és utána nekiállunk az új album elkészítésének.
‒ Kinek írod a dalszövegeket? Van cél, vagy a cél a l'art pour l'art, a művészi önmegvalósítás?
‒ Olyan cél biztosan van, hogy az embereket érdekelje. Sajnos nem az a fajta „elitista alkotó” vagyok, aki azért ír, mert úgy szeretné magát kifejezni, hogy egyben egy teljesen más, új kifejezésmóddal gazdagítsa a szépirodalmat. A saját tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy a művészetként definiált irodalmiság csak nagyon kevés embert érdekel dalszövegként ‒ itt szabad versekre, avantgard költészetre gondolok. Ezért ha aposztrofálnom kell ezt az egészet, akkor inkább a közönségnek írok, de úgy hiszem, ezzel valamelyest mindenki így van, aki a színpadon áll. Mondjuk Wahorn talán nem. Csúnya kifejezéssel hívhatom a szövegeimet alkalmazott művészetnek. A közönségünket a 20 és 60 közötti korosztályok teszik ki, úgyhogy egészen tág a megoszlás.
‒ Milyen személyes és szakmai visszajelzéseket kaptál a Bunkerrajzolóról? Hogyan érzed magad, hogy megcsináltátok ezt a textet Géczi Jánossal?
‒ A könyv utóéletét tekintve, most már teljesen felszabadultan. A színházi előadás után kapott még nagyobb nyilvánosságot a dolog, és mikor legutóbb otthon voltam, akkor merült fel bennem, hogy vajon a könyv szereplőiben hogyan csapódhatott le ez az egész? Olyan emberekben, akik mellettem nőttek fel ‒ elég kemény körülmények között. És bizony akad köztük olyan, akinek még azt is nehéz lenne elmagyarázni fésztufész, hogy a könyvet nem én írtam, hogy én elmondtam bizonyos történeteket, János pedig úgy írta meg, ahogy ő igaznak látta. Azaz a könyv csak az én/ő valóság-leképezésünk, és nem egy objektív igazság. Nos, ezt nehéz elmagyarázni mondjuk egy 8 általánost végzett embernek, aki éppen nagyon mérges is rád. Ezért nekem most Várpalota kissé bizsergős.
‒ A szövegeid nagy része és a könyv is nagyon őszinte, mondhatom, meglehetősen extrovertált. Talán ebből is fakadhatnak az értelmezési problémák. Elmondanád, milyen érzés ennyire lemezteleníteni a személyiséged? Pőrén kiállni a világ elé ‒ akár a könyv lapjain, akár a színpadon...?
‒ A színpadon már megszoktam, a könyv esetében kicsit nehéz volt. A Bunkerrajzlóból készített színházi darab pesti premierje után azt álmodtam, hogy ugyanúgy ülök a színházban, mint azelőtt pár órája, és egy piros vödörbe kell szarnom, és mindenki engem néz. Na, ilyen érzés. Egy színházban ülve másik ötszáz ember mellett elég nehéz azzal szembesülni, hogy éppen az életem legtraumatikusabb pillanatait musicalezik el...
‒ De hát a hozzájárulásodat adtad egészhez. Vagy nem?
‒ De igen. És persze a helyzet bizonyos szempontból nagyon felemelő, ám más szempontból meg meg kell küzdeni vele, például amikor azt érzed, hogy vannak dolgok, amelyeken túlléptél, és már megint ott tolakodnak előtted.
‒ És mi a felemelő benne?
‒ Az attól való megszabadulás, hogy a dolgokat titkolni kell. János a Vadnarancsok című könyvét arra a teóriára alapozta, amely szerint az állatoknál a populáció 2‒4%-a deviáns. Ez az embereknél 30‒40%. És miért? Valószínűleg azért, mert a társadalmi keretek és a normák összenyomnak minket, és hogy egy csomó dologról nem szabad beszélni, főként azért, mert deviánsnak számít. Nem szabad elmondani, hogy drogozok, hogy apám alkoholista, anyám meg ki van készülve, hogy szegények vagyunk ‒ úgy kell tenni az iskolában is, mintha minden rendben lenne. Gondoljunk bele: egy állásinterjún mit színészkedik az ember, hogy felvegyék. Nekem nem kell eljátszanom, hogy milyen jó volt otthon. Mert nem volt az ‒ 
elmondtam, leírtam, elénekeltem. Tehát felemelő, hogy őszinte lehetek, és nem kell szerepbe kényszeríteni magam.
‒ Folyamatosan vibrálsz, ennek ellenére egyik interjúdban öregnek mondod magad... Hogyan is van ez?
‒ Akkor érzem magam öregnek, amikor haldoklom a koncertek után, egyébként pedig jól vagyok. Illetve akkor vagyok öreg, amikor nem tudok megcsinálni olyan dolgokat, mint régen. Például bemelegítés nélkül nekiállni futni. És mikor vagyok fiatal? Nemsokára egyik barátom hazalátogat Angliából, ezért elő fog kerülni a Commodor 64-es számítógép, összedugjuk, és a Booble Bobble című játékkal fogunk játszani, amiben két kis sárkány leszünk, és 100 pálya után megöljük a gonoszt!!! Ilyenkor nem vagyok öreg. Inkább nyolcéves. A pincénkben szeretnék kialakítani egy férfi-barlangot. Először is le kell betonozni, lesz benne hangfal, számítógép, projektorral, a falra kivetítve a Commodor 64-est. Miért érdemes élni? Ezért!
‒ Az ország egyik legsikeresebb bandája lettetek. Ezt hogyan tudod kezelni? Szokták volt mondani, hogy a siker torzítja a személyiséget. Mit tudsz ellene tenni? Akarsz-e ellene tenni? Teszel-e ellene?
‒ Azzal jár ez a siker, hogy nagyon sokan akarnak belőled, tőled valamit. Eleinte nem szabtam ennek határokat, kimentem koncert után, és két órán keresztül fotózkodtam a rajongókkal, mert azt gondoltam, az a feladatom, hogy boldoggá tegyem őket. Aztán rájöttem, hogy inkább a koncerten, és nem a koncert után kell őket boldoggá tennem. Sokan keresnek meg mindenféle dolgokkal, például, hogy mondjam meg, jó-e a vers amit írtak, vagy hogy álljak be valamilyen kezdeményezés mögé. És keresnek más zenészek, hogy dolgozzunk együtt... – próbálok mindenkivel kedves lenni, de nem mindig sikerül.
‒ Mi az, ami érdekel?
‒ A zenében a határok feszegetése. És nagyon szerettem a Petőfi Rádióban dolgozni. Havonta jártam a stúdióba, vittem kortárs könyveket, ott beszélgettünk róluk fél órát, és ezt darabokban leadták, hetente egyet. Sajnos ez a műsor megszűnt.
‒ Vannak kedvenc íróid? És miért ők?
‒ Sokat olvastam régebben is, de kortárs irodalom fan Géczi János sugalmazására lettem. Krasznahorkayt nagyon szeretem, mert gyönyörűen ír ‒ nem is értem, hogyan lehet ennyire mívesen alkotni. Megfogott Bodor Ádám kelet-európai mágikus realizmusa. A külföldiek közül nagyszerű író Szorokin. A „Jég” széttép, elementáris erő sugárzik belőle – a hús valósága.
‒ Hol érzed magad biztonságban, harmóniában, otthonosan?
‒ Nem ilyen választ vársz, de szeretek például külföldre menni. Észrevettem, hogy nagyon jó elmozdulni az ismert környezet biztonsági zónájából. Vagy öt éve elutaztunk például Barcelonába – és azt hittem, a nagyvárosban, idegenben szorongani fogok, de semmi. Jól hatott rám az új környezet, tök jó volt múzeumokat járni, bár ott is autogramot kértek tőlem a magyarok:)
‒ És amikor nem külföldön vagy?
‒ Fontos, hogy időszakonként magammal lehessek, rendszerezhessem a gondolataimat. Ha valaki mással vagyok, akkor nagyon figyelek rá, talán annyira, hogy magamat, a saját igényeimet el is hanyagolom.
‒ Számodra mi az érték?
‒ Először is előadók jutnak az eszembe. Szeretem az Európa Kiadót, a Kispál és a Borzot, Lovasi Andrást ‒ szerintem az egyik legjobb magyar szövegíró. Most szerepelek is a „Semmi konferencia” című színdarabjában, amelyben buddhista szerzetest alakítok. Játszottunk már az Erkelben, Pécsett, Kecskeméten, Miskolcon, és most a MOM kultúrházban megy. Nagy öröm, hogy egy színpadon lehetek Péterfy Borival, Falusi Mariannal, Lovival, Lecsóval. Másodsorban az jut az eszembe a kérdésedről, hogy én másként szoktam feltenni magamnak ugyanezt, mégpedig így: „mi az, ami érdekel?”. Mivel nem biztos, hogy azok a dolgok érdekelnek, amelyek értékesek. Az értékekhez inkább csak viszonyítom magam. És mindig más érdekel. Az elmúlt időszakban például a „glitch art”, ami arról szól, hogy képek kerülnek be átjátszási folyamatokba, eközben a kép szétcsúszik pixelekre..., és ennek örülünk.
‒ Van cél az életedben? Ha van, akkor most mi az?
‒ Megírni a világ legjobb dalát. Ami persze lehetetlen...
‒ Hogyan látod, meddig lehet ezt a rock and roll életformát csinálni? Akarsz valami mást is az élettől? Kipróbálni magad más közegben is?
‒ A zenéhez és az ehhez kapcsolódó dolgokhoz értek, nagyjából tudom, miként kell menedzselni egy zenekart. Tour menedzsernek biztos jó lennék. Van is egy menedzseri irodánk ‒ vagy nem is tudom, minek nevezzem ‒, például dolgozhatnék benne, ha már nem akarnék a színpadon állni. Viszont színpadon lenni jó ám! Miért kéne onnan lejönni? Nézz rá a Stonesra! Lehet, hogy én már rég meghalok, mire annyi idős leszek, hogy lejöjjek a színpadról.
|
NÉVJEGY Születés: Várpalota, 1979. január 6. |
Szaksz Balázs
Fotó: Babják Tamás
