Minden véget ért, kezdjük hát....
                                                         Franz K.

Mikor minden véget ért Franz, s ember-
ember közt jött a nincs tovább 
A ködfüggöny legördült, s mindent
elfogadva mindenki útra kelt,
tovább, tovább! - előttük örökre,
sorsuk végezetéig mi maradt:
minden órák, láncfonat percek 
valós vagy valótlan céljai!
Cél, cél! Mennyi cél, s hozzá az
eszközök! Időből, térből teljesen 
kiszakadt milliárd pillanat, s
nincs fájdalom, nincs üvöltés 
a bíbor égkupola alatt, csak
mit a szem, s a temérdek 
bizonytalan sejt-érzet sugallhat!

Vitt, vezetett előre a lendület.
Fehérlő oldalak, miket szavakkal,
mondatokkal életed töltött meg -
S sok érdek-szövevény mi tollat
papíron bármikor vezetett: nincs,
nem is volt soha, ily dolgok
minek is kellenének neked?
Minek? Mikor millió év 
összepréselt sötét fájdalom 
tömbjei előtt felsejlik egy arc,
és sugároz hihetetlen tartást,
szinte már követhetetlen erőt -
Átvilágít dolgokat, s valami
időtlen tisztaságot teremt -
Minden gondolat, megkövült 
mozdulat kihült hullámai:
terekből átmentett, már csak 
lapokra feszülhető léted.
Vajon változtak-e azóta az
esti egek? Séták léptei, a
parkok zöldje, hozzád s hozzánk
elérő helyzetek - s feltört jég-
páncéljaid alatt a letisztult
üledék lüktetve lebeg.

Bővülnek köreink egyre-egyre
Franz, kapuk tárulnak, új meg
új hátterek színei előtt fénylenek 
a kopár alaphelyzetek - 
A léptek szintje ha mind magasabb 
is, már csak innen- nézetből
látható dolgok szilárdult
masszája talpunk alatt - 
Érezzük-e ezt, és a 
bejárható út mily annyira
ugyanaz maradt - 
S néha egy felsejlő bizonyosság,
távol, elérhetetlenül, mi mily
jó, hogy csak az; mi elválaszt
és összeköt, gyengit, erősít 
átvághatatlan szálakat - 
Éltet minket, s tőlünk mit se vár.

Poler Imre