Gyermek- és fiatalkorom világához a szőlő- és borkultúra hétköznapi és jeles eseményei, jelenségei is hozzátartoztak. És nem csupán azért, mert apám borász volt, hanem azért is, mert pátriám, illetve őseim otthonát, vagyis a Tapolcai és a Káli medence jelenét és múltját mindig belengte a szőlő és a bor illata a családi vagy baráti együttlétek természetes kísérőjeként. A pinceszer, vagyis a hegyoldalon mosolygó présházak és pincék sora jó alkalmat adott az újborok és a régiek kóstolására, egymás meglátogatására, vagyis a pinceszerezésre. A présházak alatti, mögötti félhomályban, pókhálók szegélyei közt igazi örömestek kerekedtek. „Kisfiam, a poharat az alján fogjuk – úgy illik, így szokás.” Hányszor láttam, amint körben állva ízlelgették az arra érdemesek a hegy ajándékát a száraztól az édesig, a legjobbaktól a csupán jók felé haladva. Valójában kezdettől fogva könnyed és magától értetődő mozdulataimmá váltak a szőlőművelés elemei, aztán a szüret, a préselés, a fejtés, és a többi. Emlékszem, amikor először szívtam fel a lopóba a bort, s féltem, hogy el ne törjem. Mosolyogva emlékszem, ahogy a pincék és szőlők kisbirtokosai mennyire komolyan, milyen átéléssel próbálták szavakba önteni a folyékony arany erényeit: szép, testes, könnyed, fényes, kerek, fiatal, érett, karimás. Persze ez manapság is így zajlik, de akkor még sok, több hegyi ember becézgette és kínálta a két kezével és fáradalmaival összehozott kincseit. A pannon derű a hétköznapok valósága volt: nyugodtabb, időtlenebb volt minden. A borkóstolás, ízlelgetés szinte transzcendens erővel bírt, melyben a szóra csend felelt. Tisztelettel kellett koncentrálni a pince szentélyében. Ukk-mukk-fukk nem lehetett csinálni. A szőlőművelés hagyományát a kelták és a rómaiak hagyták itt, ránk, s a magyarrá vált falusi ember, a kisnemes, a földműves vitte, viszi tovább ezt az élő ereklyét. Egyszer hallottam, ahogy egy ember méltatta a másik borát. „Jó szaga van”. Mire a másik: „Mifelénk a sz.rnak van szaga, a bornak illata van.” A hordók lakói: rizlingek, szürkebarátok, traminik, hárslevelűk vagy házasításaik pompás csapata. Akkor a cuvééket házasított boroknak hívták. Enyhe mandulaíz, erősebb savkarakter: ez jellemző a balatoni borokra a vulkanikus tájon. Íz és illat együtt, csodás aromák, s ahol ez van, boldogabb ott az élet, ha tetszik evangéliumi, hiszen minden emberből felebaráttá és barátot teremt a közös borivás rítusa.

Várnai László