Két László egy közös szerelem: Somló. Pontosabban a somlói bor, és mindaz, ami a borkészítéssel jár. Ságodi László és Triebl László vallomása a borról, Somlóról.
- Honnan hoztad magaddal a bor, a borászat iránti érdeklődést?
Ságodi László: Nehéz pontosan meghatározni, nem tudnám egyetlen konkrét személyhez, helyhez vagy eseményhez kötni ezt. Mindkét nagyapámnak volt szőlője és bár korán elveszítettem őket, vannak emlékeim szüretekről, hordókról és a pincék semmihez sem fogható, gyermeki szemmel misztikusnak is mondható atmoszférájáról, illatairól. A bor élvezeti fogyasztása aztán az egyetemi évekhez köthető, talán mondhatom, hogy akkoriban vált Villány szélesebb körben is ismertté, hatalmas évjáratokat hozott az ezredforduló időszaka, én pedig történetesen Pécsett tanultam… Egy számomra kedves történet jut erről eszembe: akkortájt egy hétvégi napon éppen Budán sétálgattam egyik jó barátommal és megláttuk Gere Attila ottani üzletét, ami a tábla szerint zárva volt. Azokban az években egy palack Kopár Cuvée elérhetetlen volt számomra, de igencsak kíváncsi voltam az ízére, amit szóvá is tettem barátomnak. Erre kinyílt a bolt ajtaja, kijött Gere úr fia és azt mondta: véletlenül meghallotta, amit mondtam, történetesen előző este borkóstolás volt náluk és éppen maradt egy kis Kopár, amiből szívesen megkínálna minket. Természetesen elfogadtuk az ajánlatot…
A végzés után szülővárosomban, Miskolcon kezdtem dolgozni, valamiért már ott is nézegettem pincéket, majd életem sátoraljaújhelyi időszakában az igazán különleges hangulatú zsólyomkai pincesoron járva-kelve ábrándoztam el olykor azon, hogy milyen jó is volna ott egy kis pince és szőlő… Sokat tudnának azok a présházak mesélni – lejjebb pedig még Rákóczi lábnyomaira is rá lehetett bukkanni egy kis fantáziával persze… Az jut még eszembe, amikor egy világtól elrejtett zalai szőlő tőkéi között ücsörögtem néhány évvel ezelőtt, akkor végképpen megértettem, miért jártak ide évszázadokon keresztül a férfiak, atyáink… Megvilágító erővel átéreztem: ez az a hely, ahol letehetőek az otthon gondjai, ahol a szél csak a gazdának fúj, ahol a madarak csak neki dalolnak, a szőlő őneki érik és a murci csak neki forr.
Triebl László: Már a kérdés is nagyon tetszik, rejtve van benne, hogy ez, a szőlőhöz-borhoz való vonzalom általában nem a semmiből jön, valami nagyon régen – s talán nem is
tudatosan – vetett magból csírázott, s szökkent szárba. Születésemtől fogva természetes volt, hogy van a szőlő, és a bor. Édesapám legénykorából maradt kis csopaki rizlingesébe jártunk ki a családdal gyerekkoromban, s habár nagyon picike szőlő volt, valahogy sok jó emlék fűződik az ott töltött időkhöz. Nagyanyámnak is élete végéig volt néhány sor szőlője a bakonyi kertjében, amiből lett házi bora. Még ha ez nem is a kulináris élvezetek magasiskolája volt, de azt mélyen belém plántálta, hogy hogyan viszonyulhatunk földhöz, szőlőhöz, élethez.
Később, ifjú koromban – amikor kezdett valamit jelenteni is a bor – két erős hatás ért: megismertem Hamvas Béla: a bor filozófiája című könyvét, valamint Édesapám
ifjúkori jó barátján, Fehérvári Karcsi bátyámon keresztül pedig a Somlait. Ezek után csak idő kérdése volt, hogy mikor fogom axiómának érezni azt a szentenciát, amiről egyébként tudom, hogy nem mindenkire igaz: „A férfiember előbb-utóbb szőlőre vágyik”.
- Miért éppen Somló?
Ságodi László: A Zemplén után Veszprém következett… Teltek lassan az életéveim, sokat dolgoztam és eközben bizony az ingatlanárak is elindultak a csillagos ég irányába,
így egy hétköznapi reggelen villámcsapásszerűen ébredtem rá arra, amennyiben még életemben szeretnék egy kis pincészetet, akkor azonnal lépnem kell… A Somlóra ki-kijártam már korábban is, olykor egymagam is megszálltam ott és különleges élményekkel-érzésekkel ajándékozott meg a hegy. Nem tudom miért, de vonzani kezdett. Másfelől egy profán okot is illő megemlíteni: a környéken addigra már számomra megfizethetetlen lett volna máshol szőlő, présház, egyedül a szeretett Somlón láttam arra még esélyt, hogy végleg elveszítsem józan eszemet és fűkaszát, metszőollót ragadjak… Gyorsan társat is leltem e férfias tébolyhoz Kállai Szilárd személyében, akivel az első nagy lépéseket tettük meg, majd helyét átvette László barátom, aki mellett megkerülhetetlenül szóba kell hoznom hűséges páromat, Balázs Mariettát is, aki mindig ott áll mellettem, még a legádázabb munka kellős közepén is, hogy segíthessen. Ráadásul ő még bort sem igen iszik… Egyébként még Szeremley Huba mondott olyasmit, hogy egy magyar férfinak vagy volt vagy van vagy lesz birtoka… Ezt másfelé sokan nem értik, hiszen minek vesződni, görcsölni, küzdeni, összemocskolódni, izzadni vagy éppen megázni, ha a szupermarketben bármikor vásárolható egypár palack bor… Nyilván ez két, csaknem összeegyeztethetetlen világképről szól valójában… De a Somlóra visszatérve: egyszerre férfiasan kemény és rejtélyes, akár egy nő… Már akkor megnyugszom – bármit is cipelek vállaimon-, amikor a nyolcas főútról meglátom jellegzetes kontúrját, amit ugye Isten ottfeledett kalapjának is mondanak… A millió évek a hegy mozdulatlan nyugalmába sűrűsödtek és ezt ott érezni lehet.
Triebl László: Számomra a fehérbor mindig is a Somlai volt. Mikor kezdett az értelmem a bor iránt nyiladozni, mindig kapunk Karcsi bátyáméktól ajándékba végtelenül izgalmas
tételeket. Csak jóval később tudatosult bennem, hogy nem átlagos dolog Furmintot, Sárfehért, Traminit kóstolni. Mondhatni, bazalton edződött az ízlelésem-ízlésem, s máig ez a fajta mineralitás az, amivel leginkább szeretek találkozni egy korty fehérborban. Így amikor lehetőségem volt becsatlakozni Laci barátomhoz, s közösen indítani egy Somló-hegyi pincészetet, nem sokat hezitáltam!
- Mit jelent neked a Somló, a borod?
Ságodi László: Mindig volt bennem egy mély hiányérzet… Persze, a pszichológia jól ismeri a mindenféle-fajta hiányokat, de ez talán mégsem a szokványos volt… A gond abból eredt, hogy nem tudtam megfogalmazni, mi ez a vákuum ott belül… Krisztusi koromra azon kaptam magam, hogy a szakmámon kívül gyakorlati értelemben máshoz jóformán nem értek… Tanulni kezdtem hát újra, de innen még nagyon messzire volt a Somló… Kezdtem kielégülni, de még mindig úgy teltek el a nyarak, hogy valami még kellett volna, valami egyszerűen nem történt meg… Végül a Somlón jöttem rá, hogy a földdel való szoros kapcsolat hiányzott annyi éven át… Bizony a föld nem véletlenül olyan erős szimbólum; nagyon mélyen a lelkünkbe van égve… Fajunk tizenkétezer éve műveli, öntözi vérével-verejtékével is, hogy életben maradhassunk a bolygón… Ennek mindenkiben kell, hogy valamilyen formában nyoma legyen… Ha mást nem is, de sokan legalább egy virágládát gondoznak az erkélyen; ez is nagyon fontos, sőt bizonyos értelemben életbevágóan az…
…Visszatérve a hegyre: a Somlónak ráadásul történelme is van, nem is akármilyen… Rómaiak, törökök, Bakóczok, Garaiak, Kinizsik és még hosszan sorolhatnám, kiknek a nyomait őrzi a hegy, amely nyomok közeit láthatatlanul a hagyományok töltik ki, de éppígy atmoszférateremtő ereje van minden öreg hordónak, lopónak, diófának, kápolnának, illatfoszlánynak is, és bizony ezek így együtt egy olyan különös delejességgé állnak össze, ami képes segíteni engem abban, hogy újraértelmezhessem magyarságomat is, amit a jelenkor meglehetősen összekuszált…
…Személyesen ezeken túl azt is meg kellett értenem, hogy a Bibliában miért olyan fontos és miért szerepel annyiszor a szőlő, a szőlőműves, a bor… Ahogy Isten formál minket, hasonlóképpen kell a szőlőt metszeni és később is a zöldmunkák során alakítani… Ha nem gondoznánk a szőlőt, meglepően rövid idő alatt ütné fel a fejét a káosz… Folyamatos tevékenykedés, odafigyelés – de a végén, a folyamat legvégén úgy töltünk bort a pohárba, hogy tudjuk, mennyi erőfeszítést és napsütést rejteget minden egyes csepp magában…
Bárhogyan is hullámzik a divat, esik éppen vissza a borfogyasztás, ez a misztérium – reményeim és hitem szerint – eltörölhetetlen…
Triebl László: A Somló maga számomra egy bölcs tantómester, egy igazi, szilárd jellem. Az unikalitásával, történelmével, már csak az elhelyezkedésével rengeteg mindent
taníthat nekünk. Mindig nagy élmény meglátni, s megérkezni ide. A borról nehéz röviden beszélni, annyi szakralitás van benne. De a mi borunk számomra most egy nagyon izgalmas, új utat jelent. Évtizedekben gondolkodunk, és ennek még csak az elején járunk. Milyen lesz ez az út, ha már a legeleje is ilyen izgalmas és szép?!?
- Milyen borokat készítesz?
Ságodi László: Jelenleg elsősorban furmint, olaszrizling és kevéske juhfark terem a birtokon, amiből a hagyományok szerint egyelőre cuvée-t készítünk. Némi sarkítással élve a bazaltot tekintjük még tettestársnak a folyamatban. Viszont ezen túl a nagy álom vörösbor készítése, el is indultak bizonyos folyamatok, aztán majd meglátjuk, mi lesz a vége – aki egyébként, esetleg nem tudná, régen is volt kék szőlő a Somlón és bizony a mai vörösborok is nagyon ízletesek, különlegesek, érdemes ezekre is odafigyelni…
Triebl László: A technológiában keressük a régi és az új arányos, s nem erőltetett találkozását. Így reduktív, illatában virágosabb, ízében minerális tételeket ugyanúgy készítünk, mint klasszikus, tölgyfahordóban érlelteket. Nem feltétlen piaci trendeket figyelembe véve, mint inkább azt, hogy mihez adjuk a nevünket, mivel kínálnánk meg legszívesebben a barátainkat, szeretteinket.
- Mi a cél?
Ságodi László: Ezt az egészet addig érdemes csinálni, amíg örömöt és megnyugvást is ad… Nyilván az is világos, hogy ez itt fonák-kapitalizmus: csak viszi a pénzt, de
haszonról nem beszélhetünk és ezt így kell elfogadni, ez a történet ilyen és ezzel együtt szép… Elég nagy a birtok a munkához, viszont ahhoz túl kicsi, hogy bármiféle támogatást kaphassunk rá…
…Az elsődleges cél (túl minden engedély, egy kistraktor és egy présgép megszerzésén) egyre ízletesebb borokat készíteni mások és a magunk örömére; nincsen annál jobb érzés, mint a munka végén leülni a diófa tövébe vagy a teraszra egy pohárnyi saját borral és gyönyörködni ilyeténképpen a naplemente örökké változó színeiben, beszélgetve, elmerengve és várva a csillagokat valamint az újabb napot…
Triebl László: Az elsődleges cél talán olyan bort letenni az asztalra, ami békés derűt ad, örömöt, ami mellett jó beszélgetni, és valami magasabb gondolatok felé terel.
Emellett, s nem másodsorban cél lenne az is, hogy minél többen ráérezzenek a szőlővel, borral való munkának az ízére, s találjanak benne igaz örömöt. A kis- és mikropincészetek reneszánszával szerintem a teremtett világ is nagyon jól járna.
Pethő Imre
https://ketlaszlopinceszet.hu/
