Minden nap tanulok, folyamatosan arra törekszem, hogy emberileg és szakmailag is jobb legyek – vallja Keller János színművész, akivel az Íródeákban fizettünk be egy „nosztalgiautazásra”: ezen a helyen kezdődött egykor minden, ami a színházhoz kapcsolja.

– A Vörösmarty Színház archív oldalán olvasható a mottód, egy idézet George Eliottól: „Még mindig az lehetsz, / Aki lehetnél, / Soha nem késheted / Le a helyed.” Emlékszel rá, amikor először magával ragadott ez a gondolat? Hogyan fordítanád le az életedre?

– Konkrét, megvilágosodásszerű pillanat nem volt, valójában évek alatt fogalmazódott meg bennem az, amit George Eliot is rendkívül helytállóan szavakba öntött: hogy még nagyon hosszú út áll előttem, és bármi történhet velem az életben. A mai napig ezt vallom.

– Szakmai életedet tekintve úgy tűnik, mégis hamar megtaláltad a helyed, hiszen tízévesen már a Veszprémi Petőfi Színház színpadán játszhattál. Magától értetődő volt a színészi pálya?

– Az én sorsom tulajdonképpen már hároméves koromban eldőlt, amikor a szüleim megkapták a gondnoki állást a színészházban, ami akkoriban még itt, az Íródeák helyén állt. Emiatt egy kicsit amolyan nosztalgiautazás is ez a beszélgetés most számomra, hiszen kisgyerekként ezen az udvaron szaladgáltam. Gyakorlatilag a színészek között nőttem fel, ez a közeg pedig tulajdonképpen adta, hogy én is a színészet felé forduljak. Ugyanakkor hiszem, hogy semmi nem véletlen az életben, minden okkal történik. Két testvérem van, egy nővérem és egy bátyám, mind itt cseperedtünk fel, ők mégis teljesen más pályát választottak.

– Mi fogott meg a szakmában?

– Gyakorlatilag minden. Hihetetlen szeretettel gondolok vissza arra az időszakra, amikor a színészek között szaladgáltam, és a koromnak nem megfelelő előadásokat is megnézhettem. Mindig azt kértem a szüleimtől, hogy hadd menjek színházba, és ülhessek be az összes előadásra. Kisgyerekként igazi csoda volt ez a világ és minden összetevője: az épület illata, az időnkénti teljes csönd, máskor a vidám hangzavar, az a színes forgatag, ami a színház sajátja. Ez a varázs a mai napig sem kopott meg.

– 18 évesen felvételt nyertél a Veszprémi Petőfi Színház Színészképző Stúdiójába, majd a diploma megszerzése után először Zalaegerszegre szerződtél, később pedig visszatértél Veszprémbe. Mit adtak ezek a helyek? Mi volt a legfontosabb, amit megtanultál ez idő alatt?

– Vándorfi László igazgatósága idején kezdtem meg a tanulmányaimat a Stúdióban, ahol három év után először gyakorlatos színészként, majd segédszínészként léphettem profi színpadra, mielőtt a Magyar Színész Kamarától megkaptuk a bizonyítványainkat. Rettentő izgalmas időszak volt ez amellett, hogy iszonyú sokat dolgoztunk. Rengeteget követeltek tőlünk, nagyon helyesen, hiszen egy fiatal pályakezdőnek keményen kell tanulnia ahhoz, hogy elsajátítsa a szakma alapjait. Hálás szívvel gondolok vissza minden olyan kollégára, aki segítette az utamat, és felhívta a figyelmemet arra, hogy mi az, ami ebben a hivatásban fontos, mit kell tudnia egy színésznek ahhoz, hogy hitelesen alakíthasson egy karaktert. Szerencsére már a kezdetektől számos lehetőségem adódott kipróbálni magam, majd akkor is, amikor egy évig Zalaegerszegen játszottam, és abban a két évben is, amikor visszatértem Veszprémbe. Ugyanakkor azt vallom, ezen a pályán nincsen plafon, amin túl az ember már ne tudná hova képezni magát. Folyamatosan tanulok és fejlődőm, és akarok is fejlődni, mert ebben a szakmában nincs olyan, hogy az ember „kész”. Többek között ezért is volt nagyon fontos minden állomás az életemben, mert újra és újra megmutatták ezt.

– 2001-ben aztán a székesfehérvári Vörösmarty Színházba szerződtél. Mi volt a váltás oka?

– Az akkori igazgató nem hosszabbította meg a szerződésemet Veszprémben, így kénytelen voltam új munkahelyet keresni. Abban a pillanatban ez persze nagyon rossz érzés volt, kicsit olyan, mintha összedőlne az egész világ. Visszagondolva az elmúlt évekre azonban azt kell mondjam, ez sem lehetett véletlen, és ma már egyáltalán nem bánom, hogy Székesfehérvárra kerültem.

– Könnyű volt beilleszkedned?

– Nyilván egy új helyzet mindig kihívást jelent az ember életében: a pályakezdés, egy másik társulathoz való szerződés, hogy vajon elfogadnak-e mind szakmailag, mind emberileg, de hiába játszottam már el jó néhány szerepet, egy új feladat is mindig újabb megmérettetés. Ez persze nem baj, hiszen ezek visznek előrébb, ez hoz új gondolatokat,  ötleteket, segít megfogalmazni, hogy éppen hol tartok, jó úton járok-e, merre kell tovább menni. Fehérváron egyébként nagy szerencsém volt, mert fantasztikus közegbe kerültem. Akkoriban Péterfi Attila volt az igazgató, Kozák András a művészeti vezető, a színészek között pedig igazi nagyágyúk szerepeltek: Szabó Gyula, Kállai Ilona, Somos Kati, Drahota Andrea. Kiváló művészekkel találkozhattam, de egyben óriási kihívást is jelentett, hogy miként tudom majd megállni a helyem közöttük. Ráadásul az első pillanattól fogva főszerepeket játszhattam, de annyira segítőkészek voltak a kollégáim, annyira akarták, hogy én is jó legyek, hogy végül sikerült félretenni az aggodalmakat, és teljesen belefeledkezni a munkába, ez pedig azonnal barátságokat szült.

– Tizenötödik évadodat kezdted meg az ősszel Fehérváron. Ez most már biztos pont az életedben?

– Egy színész életében bármikor előfordulhat, hogy mennie kell, hiszen évről évre hosszabbítják meg a szerződésünket. Ettől függetlenül nem szoktam azon aggódni, mit hoz a jövő. A jelent kell élni, és én a lehető legjobb tudásom szerint igyekszem elvégezni a feladataimat. Elvégre is ez az egyetlen, amin a jövő múlhat: hogy az ahhoz képesti múltban mit és hogyan cselekszünk. Mindenkinek persze nem tetszhet, amit csinálok, de szerencsére nem panaszkodhatom, folyamatosan kaptam a szerepeket az elmúlt években.

– Időnként pedig Veszprémbe is visszatérsz egy-egy vendégjáték erejéig. Mi hív vissza?

– Bujtor István igazgató úr hívott első alkalommal 2009-ben, amikor két óra alatt kellett beugranom egy előadásra, azóta pedig minden évben szerepelek egy-egy produkcióban. Évek óta visszatérünk a SingSingSing musical show-val, amely ma már három részt ölel fel. De nagyon sok székesfehérvári vendégjátékot is elhozhattunk, saját készítésű produkciókban kaptam helyet, például a Hang-villa titkában, a Légy jó mindhalálig című musicalben vagy a 2015/16-os évadban hihetetlen nagy sikerrel bemutatott Tokaji aszúban. Mivel az első élmények minden ember életében roppant nagy jelentőséggel bírnak, nekem pedig a veszprémi színház volt az egyik ilyen első, óriási öröm és boldogság, hogy ott játszhatok, ahol felnőhettem, és először állhattam színpadon.

– Térjünk még vissza egy kicsit erre a két órás beugrásra. Hogyan is esett meg pontosan?

– Sosem felejtem el azt a napot, szédületes élmény volt. A Legyetek jók, ha tudtok című produkcióba kellett beugranom, mert az egyik színész megbetegedett, de nem akarták lemondani az aznapi előadást. Bujtor István pedig úgy gondolta, én lennék az ideális jelölt a szerepre, mert Székesfehérváron egyszer már eljátszottam azt. Ennek azonban már hat éve volt, ennyi idő alatt bőven törlődik egy szerep, ha nem játssza az ember. Aznap ráadásul forgatásra kellett volna utaznom egy napi sorozathoz, amiben dolgoztam. Mondtam igazgató úrnak, hogy nem fog menni, ő viszont mindent elrendezett, autót küldött értem, és még a forgatást is átszervezte, hogy meg tudjuk oldani a beugrást. Öt órakor kezdődött az előadás, én kettő után érkeztem Veszprémbe. Az úton már belelapoztam a szövegkönyvbe, amit az eredeti tervek szerint felvittem volna a színpadra is, a nézőkkel pedig tudatták volna, hogy beugrás történik. Olvastam a példányomat, és úgy éreztem, semmi nem jön vissza a darabból. Egészen más volt a szövegkönyv, egy nagy monológot is tartalmazott – képtelenségnek éreztem, hogy ezt meg tudom csinálni. Végül megérkeztem a színházba, ahova már berendelték az összes itteni színészt, lepróbáltuk az előadást, ami után odajött hozzám az igazgató úr, hogy azt szeretné, mégis inkább példány nélkül álljak ki a színpadra. Mondtam neki, ne haragudj, István, biztosan nem fog menni, de ő nagyon hitt bennem. Számomra is hihetetlen módon, sikerült, pedig komoly, nagy szerepről volt szó, rengeteg kellékváltással, sok jelenettel, mozgással. Hatalmas segítséget kaptam a kollégáimtól, de utólag belegondolva még így is szinte elképzelhetetlen, hogyan mertem ezt akkor bevállalni. Aznap éjjel végül nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, annyira felpörgetett ez a különleges élmény.

– Ezek után létezik még számodra lehetetlen?

– Annyi kétségtelen, hogy igencsak megedződtem attól a sok váratlan helyzettől, ami az életemben adódott: nagyon sokszor veszek részt városi, megyei, kisebb települések rendezvényein, ahol rengetegszer adódik egy-egy meglepetésszerű fordulat – hol elmegy az áram, hol nem szólal meg a mikrofon vagy az alap, vagy betéved valaki és hangosan megszólal előadás közben. Mindez azonban rengeteget segít abban, hogy ha előadás közben nem várt helyzetbe kerülök, akkor is tovább tudjak lendülni.

– A határok feszegetése egyébként mennyire jellemző rád?

– Tudatosan nem keresem a rizikós helyzeteket, ebből a szempontból inkább hagyom magam sodorni az árral: az élet úgyis mindig hoz magával olyan szituációt, amikor hirtelen kell reagálni. Sokan ilyenkor leblokkolnak – nekem valahogy abban a szerencsében van részem, hogy mindig fel tudom találni magam.

– Gondolom, azért ez feltételez némi egészséges önbizalmat…

– Valóban, noha úgy vélem, az önbizalom mindenki életében kritikus pont. Soha nem rendelkeztem rettentő nagy önbizalommal, mi több, kifejezetten sokat küszködtem azzal, hogy önbizalomhiányos vagyok. Hiába értek sikerek az életben, állandóan megkérdőjeleztem, hogy jól csinálom-e a dolgom. Ez néha még a mai napig is elkísér, bár azt hiszem, ez így van rendben. A túlzott önbizalom nem visz előrébb, inkább gátolja az embert. Bármennyi elismerés ér, ezen a pályán soha nem lehet hátradőlni. Folyamatosan a jobbra kell törekedni, emberileg és szakmailag is, mert motiváció nélkül lőttek az egésznek. Igyekszem minden napomat tudatosan élni, naponta olvasni egy kicsit, tanulni, képezni magam, hogy fejlődjek.

– 2015-ben ünnepelte 100 éves jubileumát Kálmán Imre operettje, a Csárdáskirálynő, amelyről országos operett műsorral emlékeztetek meg a kezdeményezésedre. Mitől olyan különleges számodra ez a darab?

– Egészen fiatalon találkoztam először az operett műfajával a Veszprémi Petőfi Színházban, amikor még Rátonyi Róbert is itt dolgozott. Nagyszerű operettszínész volt, noha azt már kevesebben tudják róla, hogy prózai szerepekben is hatalmasat alakított. Az ő működése idején szerettem meg nagyon ezt a műfajt, majd azt is megtanulhattam, hogyan kell egy operettben bejönnie a bonvivánnak, hogyan vonul ki, hogyan kell a táncoskomikus figurának elmesélnie egy poént, hogy arra a közönség reagáljon. Még színésznövendék koromban az ő emlékére mutattuk be a Csárdáskirálynőt Veszprémben, ahol a pikoló gyereket játszhattam. Néhány évvel később aztán a Vörösmarty Színházban kétszer is színpadra állítottuk a darabot, előbb Kozák András, majd Mohácsi János rendezésében: először a főszereplő bonviván, majd 2011-ben a Rátonyi Róbert által is játszott Bóni gróf bőrébe bújhattam. Maga a műfaj és a darab is nagy szerelem az életemben, így a közelgő évforduló kapcsán úgy éreztem, megérdemli az előadás, hogy méltón emlékezzünk meg róla. Ráadásul a Vörösmarty Színház társulata is éppen húszéves fennállását ünnepelte, ha pedig ennyi idő alatt már kétszer is elővettük a Csárdáskirálynőt, adott volt, hogy készüljünk egy kis műsorral. Az, hogy ezt országos méretűre duzzasszuk, csak valamivel később jutott eszembe, de hatalmas öröm, szavakkal szinte leírhatatlan élmény volt, hogy végül több mint húsz település csatlakozott a kezdeményezéshez. Több száz ember jött el Székesfehérvárra is, hogy november 17-én 17 órakor közösen elénekeljük a Hajmási Péter című dalt. Fantasztikus érzés, hogy ennyi embert sikerült megmozdítani, a Magyar Televízió pedig körkapcsolással, élőben jelentkezett az ország településein szervezett ünnepségekről. A közös éneklésen túl Fehérváron egyébként száz darab lufit is felengedtünk, rajtuk a színház logójával és az összes, az évadban bemutatandó előadás címével, amelyek közül ha valaki talál egyet, ingyen megnézheti a lufin található előadást. Pár nappal később pedig szintén az én ötletem alapján összeállítottunk egy gálaműsort a színházban: dramaturgiailag minden fontos pontot a helyén hagytunk a Csárdáskirálynőben, viszont négyen voltunk szólisták, és egy kicsit interaktívvá tettem a produkciót, hogy a nézőket is bevonjam – egyszerre voltam játékmester és Bóni. Hihetetlen este volt, az előadás végén a közönség állva tombolt.

– Várhatunk még tőled hasonló kezdeményezéseket?

– Folyamatosan jár az agyam, tervezek, ötleteken gondolkodom – épp most is dolgozom valamin, de ez még egyelőre hadd maradjon az én titkom.  

– Csak semmi tétlenség?

– Szeretem, ha sok dologba kóstolhatok bele, mert ettől lesz kerek egész az élet. Évek óta műsorvezetőként és mentorként  veszek részt a Fehérvári Versünnepen: pár színésszel vállaljuk a feladatot, hogy felkészítjük a versmondásra a döntőbe jutott fiatalokat. Nekem a tavasz igazából most már a Versünneptől számítva kezdődik. Hihetetlen élményekkel gazdagodhattam az elmúlt években, és roppant tehetséges fiatalokkal találkozhattam. Nem igaz, hogy a mai fiatalok érdektelenek és szemtelenek! Rengeteg jó érzékű, érdekes, gazdag szellemmel és lélekkel megáldott fiatalemberrel találkoztam, akik úgy tudnak verset mondani, hogy könnyekig hatódik, aki hallgatja. Néhány hónappal ezelőtt tartottuk a Fehérvár Szépe választást, ahol szintén műsorvezetőként vehettem részt, és egy közös számot is készítettünk a jelöltekkel. A veszprémi Ádámok és Évák ünnepéhez hasonlóan hoztunk össze egy János vitéz előadást az egyik helyi iskolával, következő alkalommal pedig a Csongor és Tündét visszük színre. Minden ilyen plusz feladat hihetetlenül inspirál és hozzásegít ahhoz, hogy emberileg és szakmailag is fejlődjek.

– Honnan jön ez a szemléleted?

– Valójában ezen még soha nem gondolkodtam el, de azt hiszem, mindez a színészi mesterséggel van összefüggésben. Nagyon sok emberrel ismerkedem meg, számtalan impulzus ér, amit a munkámban is kamatoztatni tudok. Egy színésznek nyitott, éles szemmel kell járnia a világban, figyelnie kell az embereket, hogy bizonyos helyzetekre miként reagálnak, hiszen lehet, hogy később ezeket a tapasztalatokat fel lehet használni a színpadon.

– Híresen jó kapcsolatot ápolsz a közönséggel is, Facebookon egy saját oldalt is működtetsz. Miért volt fontos számodra, hogy így is érintkezz a nézőkkel?

– Eredendően egy hölgy találta ki, hogy készíthetnék egy saját oldalt, de magam is azt gondolom, egy ilyen platform nagyon jó eszköz arra, hogy megosszam a legfrissebb információkat egy-egy előadás, fellépés kapcsán. Ezen keresztül bárki elmondhatja a véleményét, kérdést tehet fel nekem, szívesen állok a rendelkezésére. Attól, mert színész vagyok, nem hiszem, hogy bármiben is különböznék: mint bárki mást, engem is ugyanúgy érdekel a világ, mások története, ugyanolyan jól esik a visszacsatolás. Nekem a színpadon kell színésznek lennem, nem az utcán, otthon, vagy bárhol máshol – olyankor bőven elég embernek lennem.

– Nemrégiben a Fejér Megyei Príma-díj fődíját és különdíját vehetted át, ráadásul a díj tízéves fehérvári történetében először kapta meg színész ezt az elismerést. Hogyan értékelnéd ezt a kitüntetést?

– Már önmagában az hatalmas megtiszteltetés, hogy bekerülhettem a tíz különdíjas közé, akiket több mint 200 jelölt közül választottak ki, de hogy ezek után hazavihettem a fődíjat, egészen hihetetlen élmény. Időnként még ma is megállok otthon a díj előtt, és eltöprengek, hogy ez valóban megtörtént velem? Emlékszem, aznap a családom megkérdezte tőlem, hogy mit érzek, én pedig azt válaszoltam, hogy az esélytelenek nyugalmával megyek a díjátadóra. Amikor aztán kibontották a borítékot, és elhangzott a nevem, először azt hittem, nem is jól hallok. Még csak beszéddel se készültem, úgy kellett hirtelen rögtönöznöm.

– Amellett, hogy ez a díj hatalmas öröm, egyben felelősség is?

– Mindenképpen, bár én a felelősséget nem elismerésekben mérem. Nekem éppen annyi felelősségem van, mint bármely másik embernek, függetlenül a szakmájától. Minden helyzetben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint végezni a dolgom, legyen szó egy szerepről vagy mentori pozícióról, de persze mindenkivel előfordulhat, hogy néha ez nem sikerül. Ez természetes emberi dolog, a lényeg, hogy mindig tudjuk megfogalmazni az életben a jót és a rosszat is. Azzal soha nem tudtam mit kezdeni, ha valaki csak annyit mondott, hogy valami jó vagy rossz. Konkrét indokok kellenek, mert csak akkor tudunk tovább fejlődni. Igyekszem minden napomat összegezni, átgondolni, mit sikerült megoldanom, mit nem, mi az, amire még több hangsúlyt kell fektetnem. Ez mind-mind motivál. Egy színész életében szükség is van egy ilyen fajta számvetésre: nekünk önmagunkat kell a legjobban ismernünk, hogy a színpadon hitelesen tudjunk megformálni egy karaktert.

– A beszélgetésünk végéhez érve azt tapasztalom, ez működik, hiszen jó kedélyű, kiegyensúlyozott embert látok magam előtt.

– Ebben azért sok munka van, a családomnak pedig rengeteget köszönhetek: olyan biztos pont ők az életemben, akik nélkül nem tartanék ott, ahol. Emellett az igazi feltöltődést számomra az olvasás jelenti. Ha egész nap dolgozom is, mindig szakítok arra időt, hogy legalább egy pár oldalt olvassak. És nagyon sokat ad a zene is. Egy-egy nehezebb pillanatban jó visszagondolni egy-egy ilyen élményre és erőt meríteni belőle. Mindenkivel előfordul, hogy néha borúsabban látja a világot egy rossz tapasztalat után, de szerencsére mára már megtanultam, hogy minden helyzetből fel lehet állni és nem szabad leragadni.
 

Bertalan Melinda
Fotók: Domján Attila