Elkötelezett híve a színháznak, de ha mást fúj elébe a szél, azt se bánja, nyitottan néz elébe minden lehetőségnek. Pap Líviával, a Pannon Várszínház színésznőjével beszélgettünk.

– Emlékszel rá, amikor először magával ragadott a színház varázsa?

– A színház, mint szerelem, csak a kamaszéveimben talált rám. Ez az időszak mindenki életében az önmegvalósításról, a tinédzserkori dilemmákról szól, amikor keresgélni kezdesz, mi az, amiben igazán kifejezhetnéd önmagad: nálam ezek a versek, a szépirodalom, a színház volt.

– Az első igazi megmérettetés mikor és hogyan történt?

– Mint sokan, én is a Veszprémi Petőfi Színház Stúdiójában indultam el a pályán ’93-ban. Az első jelentős szerepemet a Bernarda Alba háza című spanyol drámában kaptam. Vándorfi László igazgató rendezte a darabot – ez volt az egyik vizsgaelőadásunk. Majd a Csodálatos vagy, Júlia következett, amivel a színész I. képesítést megszereztem. Azokban az években minden pillanatunkat a színház töltötte ki, ez a rendkívül zárt közösség csak a színháznak élt.  Tanultunk, játszottunk. Ebből talán az következne, hogy mire eljutottunk a szakmai vizsgákig, már mindent tudtunk és felkészültünk. Valójában nem is sejtettük, mennyire bonyolult és szövevényes világ a színház, mit jelent estéről estére kiállni a színpadra és eljátszani egy-egy szerepet. Az évek tapasztalatai alapján jön rá az ember a felelősség súlyára.

– Tapasztalatszerzésre aztán bőven adódott lehetőség az ezt követő években, először a Petőfi Színház társulatának tagjaként, aztán a Miskolci Nemzeti Színházban, az utóbbi időben pedig a Pannon Várszínházban. Mit jelentettek, jelentenek ezek az állomások az életedben?

‒ Szinte még gyerekként kerültem be a társulatba, és végül – a stúdiós idővel együtt – tíz évet tölthettem el a Petőfi Színházban, először Vándorfi László, majd egy rövid ideig Kolti Helga igazgatása alatt. Szépen lassan, lépésről lépésre formált ez a hely, szakmailag és emberileg is. Miskolcra már kisgyerekes anyukaként érkeztem, ami egészen új szituációt teremtett: nemcsak a társulat felépítése volt teljesen más, de időközben én is változtam, anyaként sokkal nagyobb felelősség nyomta a vállamat. Egy ideig fontolgattam, talán mégsem folytatom a színjátszást. Mielőtt Miskolcra költöztünk volna, egy rövid ideig Budapesten éltünk a párommal és kislányunkkal. Az anyaság teljes mértékben lekötött, olyannyira, hogy úgy éreztem, képes lennék feladni a színészetet. Helyette elkezdtem jelbeszédet tanulni – azt gondoltam, majd az lesz inkább az én utam. Aztán a páromat időközben Miskolcra szerződtették, majd Halasi Imre igazgató úr nekem is munkát ajánlott, onnantól kezdve pedig nem volt kérdés, hogy az egész család Miskolcra teszi át székhelyét. Csodás hét év volt, de az igazgatóváltás az én életemben is elhozta a változást. Egyáltalán nem bánom, hogy ez így történt, mert Veszprémbe tulajdonképpen hazajöttem, ahol rengeteg szeretett kolléga és nagyszerű feladatok vártak rám.

– Jöhettél volna vissza a Petőfibe is, vagy egyértelmű volt, hogy a Pannon Várszínház lesz az új „otthon”?

– Veszprémbe Vándorfi László, a Pannon Várszínház igazgatója hívott, aki a társulattal együtt régi ismerősként fogadott: még a miskolci évek alatt eljátszhattam itt az Imádok férjhez menni című darab női főszerepét, de a színház indulásakor is részt vettem produkciókban, nyaranta pedig rendszeresen visszatértünk a városba, és figyelemmel követtük a társulat munkásságát. Egyébként, a színész feladata ‒ függetlenül attól, hogy melyik társulatban játszik ‒ minden körülmények között ugyanaz: estéről estére a legjobbat nyújtani, hitelesen megformálni a rábízott szerepet.

– Az egykori stúdiós kollégákkal mennyire tartjátok a kapcsolatot?

– A mai napig szeretettel gondolok vissza a kollégákra, és örülök neki, hogy az akkori kapcsolatok egy része tartósnak bizonyult. Igyekszünk időt szakítani egymásra, ha tehetjük, megnézzük egymás előadásait.

– Ha már az előadásoknál tartunk: mennyire megterhelő napról napra átsiklani egyik szerepből a másikba?

– Van erre egy jópofa mondat színházi berkekben: „A jelmez tudja.” Elég magadra ölteni a jelmezt és belépni a díszletbe, onnantól kezdve automatikusan mennek a dolgok. A valóságban ez persze komplikáltabb, és nagyfokú koncentrációt igényel, hogy hosszabb kihagyás után is helyt állj egy korábbi produkcióban, vagy egyszerre több darabot fejben tarts, de meg lehet oldani. Színházi mondás az is, hogy a színész, ha játszik, az a baj, ha nem játszik, az a baj. Én szeretem, ha játszhatok! Ráadásul úgy érzem, most vagyok a legterhelhetőbb életszakaszban.

– És mi a helyzet a dolog lelki oldalával? Mennyi időbe telik, mire előadás után vissza tudsz alakulni Pap Líviává?

– No igen, ez már nem olyan egyszerű, hogy leveszed a jelmezt, és szépen beteszed az érzéseidet is a szekrénybe. Erre kell egy kis időt szánni, és vigyázni, hogy ne vidd haza Kata makrancosságát, vagy éppen a Mylady gyilkos temperamentumát. Rendszerint teszek egy nagy sétát ilyenkor. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig zökkenőmentesen megy a dolog, és mire hazaérek, már nincs bennem semmi a szerepből, illetve az előadásban megélt feszültségekből.

– Nemcsak előadás után kell egy kis „én-idő”, hanem előtte is. Van valamilyen különleges rituáléd, amivel felkészülsz a színpadra lépésre?

– Azt a fajta habitust, lelki állapotot, amit a figura megkövetel, igyekszem az emberi kontaktusok révén felerősíteni: ha például aznap este egy cserfesebb szereplőt alakítok, előszeretettel beszélgetek előtte az öltözőben, remélem nem a kollégák terhére. Ha pedig egy lélekben megterhelőbb szerep következik, olyankor én is elcsendesedem. És babonából soha nem megyek vissza az öltözőbe, miután elkészültem, vagy ha nagyon muszáj, előtte elszámolok nyolcig.

– Ma már az élet legtöbb területén fontos, hogy folyamatosan meg tudjunk újulni, a művészetekre azonban ez különösen igaz. Te mivel garantálod, hogy mindig tudj újat mutatni?

– Garancia nincs. Talán szerencsésnek mondhatom magam, mert sok nagyszerű, teljesen eltérő karaktert formálhattam meg eddig, és ez segít, hogy színezni tudjam a palettámat. Persze vannak olyan helyzetek, amikor ez mit sem számít, mert hirtelen ismeretlen terepre tévedsz. Nekem ilyen volt az Egy darabot a szívemből előadásban Hanna néni, aki egy idős színésznő. Karakteréhez a legnagyobb tisztelettel idéztem általam ismert idősebb színésznők ellesett gesztusait. Nem hiszek abban, hogy mindent magadból megformálhatsz – ez bizony  olyan szakma, ahol akarva-akaratlanul is „figuralesen” kapod magad például a helyi járaton. Természetesen szereptől függ minden. Van úgy, hogy a lelked egyik fiókjából húzol elő valamit, néha pedig jön a külső színezés.

– A társművészetekkel milyen a viszonyod? Párod, Krámer György a színház koreográfusa, a Tánc Fesztiváljának művészeti vezetője, és téged is több alkalommal láttunk már táncszínházi betéteket beemelni a játékodba. Mennyire vonz ez a világ?

– Soha nem tanultam táncolni, mindent, amit tudok, színházi munkáim során sajátítottam el. Az Apácák című előadásban anno spicc-cipőben táncolhattam. Persze korántsem úgy, mint egy balerina, de az illúzió megvolt. Legalábbis ezt mondták. A tánc szerelem. Ha létezne másik élet, abban biztosan tánccal foglalkoznék.

– A színház teljes mértékben kitölti az életedet, vagy vannak még lekötetlen energiáid?

– Nagyon szeretek elmerülni a munkámban, ebből a szempontból abszolút kitölti az életemet a színház, de arra nagyon  odafigyelek, hogy ne menjen a család rovására. Anyaság és színház nálam együtt érvényes, és nem véletlenül említettem elsőként az anyaságot, mert számomra az a legcsodálatosabb hivatás a világon. Előző élethelyzeteimben megtapasztaltam az egymás mellett szorosan létező szegénységet és gazdagságot. Ennek hatására elvégeztem egy családpedagógiai mentor képzést és egy dajka tanfolyamot. Ha úgy fordul a sors, úgy érzem, ezen a területen is tudnék tevékeny életet élni.

– Ez sarkallt arra is, hogy szerepelj az Együtt az Eltűnt Gyermekekért Alapítvány kampányfilmjében is?

– Igen. Elképesztő, amit Sinka Vivienék tesznek, minden tiszteletem az övék. De nagyon fontos momentum volt az életemben tavaly a Bűnök és bűnhődések című prevenciós előadásunk is, amelyet iskolásoknak játszottunk. Fiatalokat érintő problémákat feszegetett.  Döbbenetes és megrázó volt látni a testközeli, élő színház hatásának erejét, a gyerekek reakcióit, ahogy közvetlen közelről, személyesen megtapasztalták, mivel jár például a drogfüggőség. Ezek szerintem kikerülhetetlen témák, amivel nekünk is foglalkoznunk kell, hiszen a színháznak végső soron nagyon komoly nevelő szerepe is van.

– Az interjúnk elején említetted, hogy korábban úgy érezted, talán ez lesz inkább a te utad, nem a színház. Most, néhány évvel később, újabb tapasztalatokkal felvértezve hogy látod a jövőt?

– Még bármit hozhat, ezért magamnak és mindenki másnak is csak azt kívánom, hogy ne féljünk az ismeretlentől, az új helyzetektől. Egész egyszerűen legyünk türelmesek, megértők, és főként nyitottak az élet kínálta lehetőségekre. Ez persze nem könnyű.

Bertalan Melinda
Fotók: Domján Attila