A szebb és jobb jövő alapjait rakhatjuk le a Smart City projektek megvalósításával, a sikerhez azonban megfontolt lépések szükségesek. Kulcsár Sándorral, a Smart City programot koordináló Lechner Tudásközpont vezérigazgatói tanácsadójával beszélgettünk.

– Egyre többször hallani a Smart City programról, de még mindig sok a homályos folt, pontosan mit takar a kifejezés. Mitől lesz egy város okos?

– Elsősorban a benne lakóktól. Egy város okosságát leginkább abban mérjük, hogy az ott élők mennyire vannak felkészülve azokra a XXI. század által biztosított lehetőségekre, amelyeket a város, illetve a helyi, hazai vagy nemzetközi cégek rendelkezésre bocsátottak számukra. Végső soron a Smart City modell célja, hogy élhetőbb városokat teremtsünk.

– Miben tud ez megmutatkozni?

– Egy jól működő modell mind a városlakók, mind a helyi cégek, intézmények, szervezetek életét kényelmesebbé teszi. Ez rengeteg mindenből fakadhat, gyakorlatilag végtelen a tárház: beszélhetünk az életünket könnyítő intelligens megoldásokról, mint például egy telefonos applikációról; adaptív közvilágításról, amely reagál a környezetére, adaptív közlekedésszabályozásról, hulladékmenedzsmentről, de érthetem ez alatt akár egy okos parkolási rendszer kialakítását is.

– Gondolom, a Smart City alapvető célja és egyben előhívója a fenntarthatóság is.

– Teljes mértékben. Rendkívüli fontossággal bír, hogy a modell, amit a város kitalál, önmagában fenntartható legyen. Éppen ezért én azt szeretném látni, hogy egy olyan modellt épít fel a város, amely alapján mérni tudja, hogy az általa kitalált célrendszer és a hozzárendelt eszközök gazdaságilag fenntarthatóak-e vagy sem. Ha nem azok, akkor találni kell pótlólagos forrást. Ilyenkor azonban azt is át kell gondolnia a városnak, hogy az a pénzmennyiség, amely most vissza nem térítendő források formájában rendelkezésre áll, nagy valószínűséggel csökkenni fog. Arra nem lehet bazírozni, hogy majd ezekből minden fejlesztést megvalósítunk. Igenis be kell vonni vagy a visszatérítendő formákat, vagy a banki, netán más pénzpiaci eszközöket, vagy saját forrásokat. Utóbbiakról akkor beszélhetünk, ha egy város költségvetése megengedi azt, hogy abból fejlesztésekhez forrásokat allokáljon, ehhez viszont alapvető szükségszerűség lenne, hogy csak olyan modellt támogasson, amely önmagában fenntartható. Erre ugyanúgy oda kell figyelni, mint a környezeti és a társadalmi fenntarthatóságra.

– Mennyiben feltétele a rendszer helyes működésének, hogy az egyes elemek összekapcsolódjanak benne?

– Lépjünk egyet vissza! Városi szinten arra lenne szükség, hogy ezt az ökoszisztémát, amelyet okos településnek nevezünk, átgondoltan, egy stratégia mentén, célok pontos kijelölésével és a célokhoz való eszközrendeléssel hajtsa végre a város. Az általános megközelítés az – és ez nem magyar sajátosság –, hogy miután a bevezetett szolgáltatás- és termékelemek elérnek egy kritikus tömeget – akár úgy, hogy ezek között összefüggés van –, onnantól kezdve a város okos városnak kiáltja ki magát. Ezért is nincs jelenleg egységes nómenklatúra annak megítélésére, mikor smart egy település. Alapvetően kettő iskolát különböztetünk meg: az egyik az előbb említett példa. A másik iskola integrált megközelítést alkalmaz: e szerint adott egy okos város alapinfrastruktúra, amire ráépülnek a különböző szolgáltatások. Lényegében ugyanazok, mint az előzőben, csak ez az elgondolás magában kódolja az egymásra épülő szinergiák kihasználását.

– Fontos, hogy személyre szabottak legyenek az intelligens megoldások?

– Egy városnak mindig azt kell mérlegelnie, hogy az általa kijelölt célok eléréséhez milyen eszközökre van szüksége. Mi a Lechner Tudásközpontban tavaly készítettünk egy példatárat, amelyben több száz hazai és nemzetközi okos város terméket és szolgáltatást soroltunk fel, és amelyet majd, ha nyilvánossá válik, szeretnénk online formában elérhetővé tenni. Ez nem teljes eszközportfólió, mert azóta jó néhány eszköz megszűnt, és helyette bejött rengeteg új. Ez nem baj, mert nem az a célunk, hogy katalógust adjunk a városok kezébe, amiből kiválaszthatják, mit szeretnének bevezetni. Minden városnak stratégiailag, az ott működő cégekkel, intézményekkel, lakókkal, civil szervezetekkel egyeztetve kell átgondolnia, hogy mivel tudja számukra élhetőbbé tenni a környezetet, amiben mozognak; majd ha megvannak ezek a célok, eszközöket kell rendelnie hozzá. A példatár abban segíthet, hogy serkenti ezt a gondolkodást.

– Mire érdemes még odafigyelni, hogy sikerre vigyük a projektet?

– Minden projektet meg lehet buktatni rögtön az elején, ha nem megfelelően kommunikáljuk, vagy nem edukáljuk a felhasználókat. Az, hogy van egy innovatív szolgáltatásom, önmagában nem elég. Beszélni kell róla a kezdetektől fogva, felkelteni a cégek és a lakosság érdeklődését, majd ezt az érdeklődést folyamatosan fenn is tartani. A Smart City modell ugyanis borzasztóan tág időhorizonton mozog: az elejét látjuk, de a végét nem. Ezért nagyon fontos, hogy legyenek olyan sikertörténetek, amelyek azt mutatják, hogy a városban folyamatosan zajlanak fejlesztések a helyiek kényelmének érdekében. Persze bizonyosan lesznek olyan projektek, amelyek kevésbé fogják felkelteni az emberek érdeklődését, mert a saját jólétük szempontjából kevésbé értelmezhetők. Az, hogy fosszilis helyett geotermikus energiákkal oldom meg a távhő szolgáltatást, valószínűleg nem sokat fog jelenteni a polgároknak, mert ők csak azt érzékelik ebből, hogy meleg-e a radiátor, vagy sem. A környezeti hatásokra már kevesebben figyelnek oda. Egy kátyúbejelentő applikáció eredményességét, vagy az elektronikus ügyintézés előnyeit viszont már a saját bőrükön közvetlenül tapasztalják, jobban átlátható számukra. Éppen ezért kell már az elején végiggondolni, mikor milyen üzenetet közvetítünk, illetve hogyan fogjuk megtanítani a cégeket, a lakókat az új vívmányok használatára. Az egésznek az ívét kell láttatni, hogy minden érintett érezze, átgondolt fejlesztés zajlik.

– Említettük az edukáció kulcsszerepét. Milyen megoldások alkalmazhatók, hogy hatékonnyá váljon ez az edukáció, és az emberek ne csak megkapják az információkat, hanem akarják is azokat?

–   Ez leginkább motiváció kérdése. Edukáció szempontjából azért vagyunk borzasztó nehéz helyzetben, mert van egy réteg, akiket nagyon nem könnyű elérni és megszólítani. Korfára lefordítva ez azt jelenti, hogy vannak a fiatalok, akik még az iskolapadban ülnek, a digitália szempontjából óriási tudással rendelkeznek, ebben viszont rengeteg szemét van. Őket leginkább érdekességekkel lehet megszólítani, miközben „mellékesen” megismerkednek a biztonságos internethasználat trükkjeivel, a netikettel. Viszonylag egyszerűbb helyzetben vagyunk az idős korosztállyal is, mert bár alacsony a tudásuk a digitális világról – tehát esetükben azt kell megtanítani, hogy egyáltalán miről szól ez –, könnyű mozgósítani őket, beültetni az „iskolapadba”, könyvtárba, nyugdíjas klubba, bárhova. A kemény dió a középső korosztály, amelynek rendkívül heterogén a tudása, hiszen ide tartoznak a frissen végzettek és a nyugdíj előtt állók is, ráadásul mivel javarészt dolgoznak vagy más elfoglaltságaik vannak, nehéz motiválni őket. Erre jelenthetnek megoldást a munkaképes korúakra koncentráló EU-s források, vagy a helyi programok. Egyik megyei jogú városunkban az „Alakítsd a jövő városát” program keretében kiválasztottak olyan családokat, akiknek előzetes jelentkezés után odaadtak használatra okos eszközöket, ezeken kipróbálhattak számukra releváns új szolgáltatásokat, majd megkérték őket, hogy adjanak róla visszacsatolást. Ez azért jó, mert ők bizonyosan motiváltak, nyitottak az újra, és mivel abból a lakóközösségből kerültek ki, akiket meg akarunk szólítani, hitelesek is. Teljesen közérthető, hétköznapi nyelven el tudják mondani akár egy riportban, akár egy rendezvényen, hogy miért hasznos például egy mobilapplikáció, így edukációs és kommunikációs szempontból is kiváló csatornát jelentenek. Rajtuk keresztül nagyon jól felkelthető az érdeklődés, és részben fenn is tartható. Persze lehet ezt úgy is csinálni, hogy kvázi rákényszerítjük az emberekre az új megoldásokat, mint ahogy Londonban tették, amikor a tömegközlekedés jegyrendszerének elektronikussá válása érdekében a papír alapú jegyek árát megduplázták az elektronikushoz képest, de én inkább a pozitív motiváció híve vagyok.

– Általában véve mennyire nyitott a hazai lakosság a Smart City megoldásokra?

– Az EU-s felmérések alapján a digitális írástudásban sajnos a lista végén állunk, de ma már számtalan kormányprogram és jó kezdeményezés indul, amely ezen igyekszik javítani. Ilyen például a digitális nemzetfejlesztési program, illetve a digitális jólét program. Alapvetően városi oldalról azt látom, hogy már a városvezetők is érzik: a mostani támogatásokból fakadó pénzbőségnek – már amennyiben ezt lehet annak nevezni – ebben a formában rövidesen vége fog szakadni, és nyitni kell az EU, más országok felé. Egyre több olyan városról hallok, amelyek közvetlenül brüsszeli forrásra pályáznak, vagy összeállnak egy nagy nemzetközi konzorciumba, metropoliszokkal, nemzetközi kutatóhelyekkel társulnak. Muszáj is: be kell látni, hogy nem fogunk tudni mindent idehaza, egyedül megoldani. Vannak kiváló hazai kezdeményezések – ott van például a BKK FUTÁR, amely pontosan meg tudja mondani, mikor érkezik a helyijárat, így nem kell feleslegesen várnom a buszmegállóban –, amelyeket előtérbe kell helyezni; ezek monitorozása, összegyűjtése és az újrahasznosulás segítése részben feladata is a Lechner Tudásközpontnak. Arra oda kell figyelni, hogy olyat ne fejlesszünk ki, amelyet előttünk húszan már megtettek, és piaci körülmények között elérhető.

– Részben az előbb vázolt problémák miatt fordulhatnak elő olyan kijelentések a szkeptikusok részéről, hogy ez egy nagyon jól hangzó, de kissé utópisztikus modell, amely rengeteg pénzt emészt fel.

– Ebben a modellben valójában azt kell végiggondolni, hogy fel tud-e építeni a város olyan alapinfrastruktúrát – angol terminussal smart city enabler-t –, amely képes az egészet elvinni a hátán. A nagy nyugati vagy keleti multinacionális ICT cégek szerint az európai (és régebbi) kultúrkörben a közvilágítás lehet, amire ilyen alapinfrastruktúrát építeni tudunk. Mivel az egész városon végigfut, a kábelekben található drót lévén tartalmaz egy kommunikációs infrastruktúrát, és meg lehet oldani, hogy folyamatosan legyen benne áram, szenzorok és térfigyelő kamerák tömkelegét lehet rájuk telepíteni. Emögé pedig fel lehet sorakoztatni olyan szolgáltatásokat, amelyek költséget spórolnak, vagy pénzt tudnak termelni. Például ha lecserélem a hagyományos fényforrásokat LED-re, valamint intelligenssé teszem a rendszert, a fenntartási költségek jelentős részét meg tudom spórolni, mert például előre jelezni tudom a hibákat. De a lámpaoszlopokra helyezett szenzorok révén a fénymennyiséget is szabályozni tudom, okos parkolás menedzsmentet alakíthatok ki, megfigyelhetem a tilosban parkolókat, az illegális hulladéklerakást. Adaptívvá tehetem a közlekedést is: ha az egyik úton dugó van, a másikon meg nincs, a szenzorok segítségével átszervezhetem a közlekedési lámpákat. Azt is látni kell, hogy ezekből a szenzorokból adatok érkeznek, amelyek máshol felhasználhatók. Szerintem pont az előtt a forradalom előtt állunk, amikor ez a fajta adatboom piaci értéket fog képezni. A nagyon nagy kérdés persze az, hogy kié lesz aztán ez az adat, és miként fogja tudni értékesíteni. Egyénileg nehezen elképzelhető, de amikor az egész várost, több nagyvárost, metropoliszt képviselő szervezetek ülnek le a technikai szolgáltatókkal, akkor már el lehet gondolkodni, kié az adat, és ki hogyan fog osztozni a bevételen. Itt van egyébként  borzasztó nagy szerepe az államnak: meg kell próbálnia standardizálni és átjárhatóvá tenni ezeket a megoldásokat. Egy kis tömeg ezeket nem tudja fenntartani, de ha vannak jó nemzetközi standardok, azokhoz szükségszerűen csatlakozni kell. Az adatvédelemre persze rettentően oda kell majd figyelni, és a szabályozást teljes mértékben abba az irányba elvinni, ami megengedő, de lehetőleg a magánszférát sem sérti. Ez lesz nagyon nehéz feladat.

– Technológiák szintjén mennyire járunk elöl?

– Úgy látom, nemzetközi szinten a technológia adott. Az, hogy melyik mennyire van standardizálva, még kérdéses, ebben még van mit tenni, ahogy a tömeges felhasználás is előttünk áll. Viszonylag kevés olyan város van, ahol a Smart City modell teljes gázzal haladna előre. Kicsiben megvalósult kezdeményezésekről persze tudunk, és a Smart City egyik pillérének számító K+F+I projekteknek köszönhetően valószínűleg ezek még gyarapodni fognak. De ahogy említettem, arra oda kell figyelni, hogy kétszer ne álljunk elő ugyanolyan megoldással. Az a fontos, hogy a magyar sajátosságokat előtérbe helyezzük, és legyenek minden városra szóló speciális alkalmazások, hiszen minden város egyedi.

– Az emberi tőkét miként tudjuk ebben a modellben kamatoztatni?

– Az okos város fejlesztés egyik legfontosabb kezdeti lépése a partnerségi terv kialakítása, tehát a helyi cégeket, intézményeket, civileket rögtön az elején be kell vonni. Már csak azért is, mert ők lesznek azok, akik a szolgáltatásokat majd le tudják szállítani, üzemeltetni tudják. Ez persze presztízst és több helyi bevételt jelent nekik. Tulajdonképpen ennek a modellnek viszonylag direkt célja a helyi gazdaság felpörgetése. De a stratégia is csak így lehet valid. A kérdés itt is az, hogyan tudom hatékonyan bevonni őket a tervezésbe. A hagyományos csatornák (lakossági fórum, közvéleménykutatás) ugyanis szerintem nem tudják a valódi érzeteket közvetíteni a döntéshozók felé. A legjobb megoldást igazából a laza beszélgetések nyújtanák, mert ott biztosan előkerülnének a releváns témák. A kisebb városok ebből a szempontból előnyben vannak a metropoliszokhoz képest, mert kisebb a lakosság, így jobban szervezhető egységet tudnak képezni.

– Mindezek alapján mi a Lechner Tudásközpont szakmai vállalása a Smart City programban?

– Egy tavalyi kormányhatározat értelmében a VÁTI jogutódjaként, a városi, települési tervezéssel foglalkozó Lechner Tudásközpont feladata, hogy koordinálja az okos településekkel kapcsolatos teendőket, elindítsa a városokat az eddig emlegetett stratégiai gondolkodás útján, és definiálja, mit is értünk Smart City alatt. Létrejött az Okos Város Tudásplatform, és folyamatos a párbeszéd a városokkal. Nem az a célunk, hogy rájuk kényszerítsünk valamit; szeretnénk megosztani velük hazai és nemzetközi tapasztalatainkat, segítséget nyújtani nekik a településfejlesztési stratégiák javításában és hatékonyabbá tételében. Lényegében az okos település fejlesztési boomot szeretnénk katalizálni.

– Milyen lépéseket tettek eddig ennek érdekében?

– Az okos város felé történő elindulás első lépése, hogy készít a város egy auditot, amelyben letisztázza, mire is építhet: mije van, és mire lenne szüksége. Ez gyakorlatilag az Integrált Településfejlesztési Stratégia mentén megtehető. Az audit alapján felállítható egy célrendszer vagy stratégia, amelyhez a cselekvési tervben tud eszközöket rendelni. Ezek mentén már neki lehet vágni a projektnek, de természetesen fontos, hogy a végrehajtás során folyamatosan monitorozza, hogyan épülnek fel a célok, ha pedig kell, a finomhangolásra is kerítsen sort. Ezekben mindben segítséget nyújtunk: elkészült egy Településértékelési és Monitoring Módszertan, a korábban említett Smart City Példatár és egy Smart City Tudásplatform, amely definiálja az okos város fogalmát, valamint egy Okos Város Fejlesztési Modell, amelynek második, frissített változata a Lechner Tudásközpont honlapján elérhető, és végigvezeti a városokat a stratégia kiépítésének útján. Ezek a stratégiák szerintem várhatóan 2016‒17-ben mindenhol megszületnek, ami azért is lesz nagyon jó, mert így sokkal átláthatóbbak lesznek mind a közös célok, mind a források.

– Veszprém hogy áll ezen az úton? Mi az, amire kifejezetten fontos lenne koncentrálnia?

– Számomra rendkívül szimpatikus az a gondolkodásmód, ahogy nekiáll a veszprémi városvezetés a Smart City programnak. A beszélgetéseinkből kiderült, hogy elég határozottan és régóta foglalkoztatja őket, miként lehet jól megvalósítani ezt a történetet. Veszprém egyébként kiváló adottságokkal rendelkezik. Mind iparát, mind a turizmust, a lakosságot, a szervezési oldalt tekintve olyan tulajdonságokkal bír, amelyekre remekül lehet alapozni. Gondoljunk csak arra, hogy az utóbbi években gyakorlatilag koncertvárossá nőtte ki magát. Borzasztó nagy erőforrásokat fordít a város a kultúrára, pezseg Veszprém, ami roppant jó, mert ez a pezsgés a Smart City alapja is. De jó kapcsolatot ápol a helyiekkel is, a cégekkel, igyekszik pörgetni a gazdaságot. Mindezt majd ernyőként tudja lefedni a Smart City program: valószínűleg ugyanazok az elemek fognak megjelenni a jövőben is, csak egy kicsit több erőforrás jut majd rájuk. Egy kicsit majd mindenen lehet még javítani, de érdemes azzal kezdeni, ahol a leglátványosabb javulást lehet elérni. A program lelke viszont – a stratégiai gondolkodásmód és a feladatokhoz rendelt emberi erőforrás – már úgy látom, megvan.

Bertalan Melinda
Fotó: Domján Attila