A fenntartható építés titkairól és az emberi jelenlét fontosságáról beszélgettünk Molnár Dominikkal, a Sárképző oldal megálmodójával. 

– Napjainkban szinte mindenki rohan, a városi lét a zsúfoltságról és a gyorsaságról szól. Ebben a kontextusban mit üzen a vályogépítészet, és mi a népszerűségének titka?

– A vályogépületek talán a legfontosabb üzenete a lassúság, a csendesedés és a természetközeliség. Ezek az épületek a teljes ellentétei azoknak az izolált burkoknak, amelyekben a mai ember él. Ez a feszített tempó sokunkat késztet arra, hogy elgondolkodjunk: vajon jó-e nekünk ez a rohanás? A vályoggal való foglalkozás szinte terápia: megállásra, a magunkban és körülöttünk zajló folyamatok átgondolására kényszerít.

– Sokan a vályogot még mindig a „szegény ember építőanyagának” tartják, ami az alacsony költsége miatt lehet vonzó. Ez valós érv még ma?

– Szeretnék mindenkit visszatéríteni a realitás talajára: a vályoggal építkezés egyáltalán nem olcsó dolog. Bár az alapanyag – az agyag, a szalma – olcsó, a spórolt pénz visszajön gép- vagy humánerőben. Rengeteg emberi munka szükséges hozzá. Az emberek egyre inkább megismerik az anyag valódi értékét, és remélem, eljutunk odáig, hogy nem az olcsóság miatt jut eszükbe.

Molnár Dominik középen, szemben a segítői körében

– A jegyzeteiben többször említette a kalákát. Van-e ma helye ennek a hagyományos építési módnak, a közösségi munkának?

– Abszolút. A régi vályogházakat a rokonság és a falu apraja-nagyja építette együtt, kalákában. Ez nem csupán építkezés volt, hanem közösségépítés: együtt dolgoztak, beszélgettek, figyeltek egymásra, segítették a másikat a bajban. Ma is látni jó példákat. Egyre duzzad az a réteg, amelyik gondolkodik, és tenni akar a jelenért és a jövőért. A vályogépítészet segít abban, hogy az emberek összehozzák a kezüket, megtapasztalják az alkotás közvetlen örömét, ahol a fizikai munka által valami azonnal megnyilvánul, és ott marad.

– Milyen állapotban találja általában az elhagyott vályogházakat? Milyen érzéseket keltenek Önben ezek az elmúló épületek?

– Rengeteg elpusztuló, összedőlő vályogházat látok, különösen a Zala vármegyei szőlődombokat járva. Olyat is láttam már, ahol a cipő ott volt az ajtó mellett, a fazék a tűzhelyen – látszott, hogy egyszerűen kihalt valaki a házból, és nem jött utána senki. Ezek az épületek az elmúlás jelképei. A fa elkorhad, a vályog szétmossa az eső, és egy kupac sárrá lesz. Mintha a ház eltemetné magát – a jelenséget én afféle "öntemető funkciónak" hívom. Ez szembesít minket a változás és az elmúlás örökös folyamatával, ami az emberi élet elkerülhetetlen velejárója, és amit barátként kellene üdvözölnünk.

– Említette a cementet, mint a vályog „nem barátját”. Miért okozott problémát az új technológia megjelenése?

– Amikor megjelent a cementes vakolat, a háziak imádták, mert végre nem kellett sárral vakolni, meszelni. Azt gondolták, ha egyszer felteszik, az ott lesz örökre. De a cement bezárja a vályogot, nem engedi lélegezni, ami a pusztulásához vezet. Ma mi éppen ezeket a cementrétegeket bontjuk le. Az ember elment egyfajta vélt örökkétartó gondolatiságba, ami az építészetben is jól látszik.

– A modern építészet egyre inkább a „gondozásmentességre” törekszik, hogy minimálisra csökkenjen a karbantartás. Mi a véleménye erről a trendről?

– Szerintem a gondozásmentesség eleve egy óriási kapufa. Az ember szeretné minimalizálni a fenntartási költségeket és időt, de ezzel éppen a lényeget tagadja meg. Egy épületet karban kell tartani, gondozni kell, akárcsak az emberi testet. Az anyag, legyen az fa, kő vagy sár, idővel amortizálódik. A vályoggal való munka során érezni kell az agyag zsírosságát, be kell állítani a receptúrát; minden az érzékelésünkre hat. Élesedik a tapintás, a szaglás, újra használatban vannak az érzékek, amelyek a digitális világban eltomputak.

– A vályogtechnika évszázadokig működött. Hogyan lehet ezt a hagyományt összeegyeztetni a mai ember elvárásaival, például a higiéniával vagy a modern komforttal?

– A kulcs az, hogy integráljuk a hagyományost a modernbe. Keressük azt az arany középútat, ahol az épület ugyanúgy funkcionál, mint bármely modern ház. Be kell vallani, a mai ember már nem akar marhavérrel felmosni egy döngölt padlót, és ez rendben is van. Az ember fejlődött, elhagyott bizonyos szokásokat. De ki lehet hozni a vályogból nagyon komfortos, modern épületeket is. Ehhez azonban figyelembe kell venni, hogy az elmúlt száz évhez képest drasztikusan megnőtt az az idő, amit bent, az épületben töltünk. Ez teljesen más reakciót követel meg az épülettől, más igényeknek kell megfelelnie. Meg lehet feleltetni, és meg is kell feleltetni, hogy a hagyomány és a modern fogjon kezet, és menjenek tovább együtt.

– Az asztalosságtól az alpintechnikán át jutott el a vályogig. Hogyan tudja a mai napig kamatoztatni az építőiparban szerzett tapasztalatait?

– A vályoggal való mélyebb találkozás egy verőcei ház építésénél történt 2018-19-ben, ahol egy székely csapat mutatta meg a technológiát. A jelenlét fontosságát a kőfaragás tanította meg nekem leginkább. Ott kell lenni abban a pillanatban, különben baleset történik. A kőfaragás, ahogy az agyaggal való munka is, egyfajta terápia: az ember teljesen lecsendesedik, kitisztul a feje. Én gyerekkorom óta vonzódom a természethez és a természetes anyagokhoz: fához, vashoz, kőhöz, agyaghoz. Az asztalos- és restaurátori múltam a precizitást, az ipari alpintechnika pedig a megoldásközpontú gondolkodást adta.

A közös munka összehozza az embereket

– Van egy különösen érdekes gondolata is a hosszú távú gondolkodásról...

– A japán kultúra például rövid távon egy generációban, hosszú távon pedig generációkban gondolkodik. A mai ember hosszú távú gondolkodása nagyon redukálódott. Egy fa megmetszése, vagy egy vályogház építése viszont arra kényszerít, hogy ne csak arra az évre, hanem legalább két évre, vagy évtizedekre előre gondolkodjunk. Ez az, amit az építészet újra megtaníthat nekünk.

– Milyen jövőt lát a vályogépítészet előtt?

– Az igény egyre nagyobb, látom, hogy az emberek szeretnék megismerni ezt a technikát. Ezért is tartunk építőtáborokat, hogy a tudás eljusson a nagyközönséghez. Egyre többen foglalkozunk ezzel az országban. Tanítani kell, meg kell ismertetni az emberekkel, hogy a vályog kerüljön be a fejekbe, és ne csak ismerjék, hanem használják és éljék. A vályogépítészet nem csak egy technológia, hanem egy életérzés, amely a ma emberének a legfontosabb hiánycikkét, a csendet és a jelenlétet hozza vissza az életünkbe.

Fotók, valamint további érdekességek a témában a Sárképző Facebook oldalán.