Ez a történet csupán egy cikknek indult - néhány gondolat a papíron. Ám lassan valami egészen más bontakozott ki belőle: egy belső utazás, amely felismerésekkel szőtte át a pillanatokat, és végül mély, csendes együttlétté vált téren és időn túl -vele, velem és Istennel.

 

Klaudiával sosem találkoztam korábban - ő talált meg engem, a videóin keresztül. És mire észbe kaptam, már ott volt a napjaimban: egy hang, egy gondolat, egy jelenlét.

És most itt vagyok nála, hogy rajtam keresztül megosszam veletek azt a csodát, amelynek én magam is részese lehettem.

Klaudia Mohács szívében él - egy olyan lélek, aki már egészen kisgyermekként tudta és érezte: Ő valami nagyobb ügy szolgálatára érkezett erre a világra.

Érteni még nem értette -hogyan is érthette volna? Csak azt tudta, hogy szeretne jót tenni. Segíteni. Ott lenni. Aki csak közel kerül hozzá érezze, hogy nincs egyedül.

Ehhez a belső bizonyossághoz egy sorsszerű ajándékot is kapott: a szüleit. Két embert, akik végtelen szeretettel ölelték körül az aprócska lányt.

Édesapja halálközeli élménye egy olyan pillanat volt, ami még közelebb vitte ahhoz az úthoz, amely talán már születése pillanatában kijelöltetett számára.

Egy baleset során édesapja átlépte a földi lét határát és visszatért. Megtisztulva egy új emberként. Olyan mélységek érintésével, amelyek nyomot hagynak a lélekben-csendesen, örökre.

A halál kapuján túlról hozott üzeneteit nem rejtette el. Könyvbe foglalta mindazt, amit ott tapasztalt: a találkozást Istennel, a fényt, az örök Szeretet jelenlétét.

Klaudia ebben a szellemben nevelkedett-ahol a Szeretet, maga az Isten, nem csupán olykor betoppanó vendég volt, hanem állandó, megtartó jelenlét.

Ahogy Klaudia cseperedett, a szülei is egyre tisztábban látták benne a különlegességet. De voltak olyanok is, akik nem tudták befogadni őt, nem értették, hogyan tud valaki ennyire mélyen mások sorsára hangolódva élni. Nem tudták hová tenni azt sem, hogy ösztönösen áradt belőle a tudás, és hogy látomásai, melyek az ő valóságát gazdagították, nem szeszélyek, hanem a lénye természetes részei voltak. Éppen ezért volt időszak, amikor kívülállónak érezte magát.

A felelősség terhe sokáig kísérte az útján. De a hite erősebb volt-és ő kitartott amellett, amit igaznak és valóságosnak élt meg.

Tudta, hogy Isten fogja a kezét.

A legnehezebb talán az volt számára, hogy érzékelte: milyen kevés az őszinte ember. Látta, hogyan bújtatják arcukat álarcok mögé, miközben ő pontosan tudta, milyen valóság rejtőzik a maszkok alatt. Fájt neki, hogy valaki képes lehet hűtlenné válni Istenhez, és saját lényéhez.

Megérezte, ha az élet igaz és őszinte emberrel sodorta össze. Valami mélyen belül megérintette ilyenkor-és ez a bizsergető igazságérzet úgy suhant át rajta, mint egy esti fuvallat a bőrön.

Lehetetlen nem észrevenni. Már a puszta megjelenése is figyelmet ébreszt. De a hatása nem a külsőségeken múlik. A jelenléte mélyebbről érkezik, testével elfogadást sugároz, lénye pedig tükröt tart. Olyan, mint egy emlékeztető: a feltétel nélküli szeretet létezik.

Nem önmagát akarja megmutatni, csupán azt a részt, ami mindannyiunkban ott él valamilyen formában. Azt, amelyhez bátor elhatározás kell, hogy meg merjük élni. Nem mindenki tud vele kapcsolódni, de ennek is helye van a rendben. A valódi találkozások nem jönnek mindenkinek, és nem jönnek mindig. Hisz a világ gyakran az egot várja el. Megszoktuk, hogy az emberek szerepeket játszanak és ha valaki a tiszta szándék és Szeretet forrásából merít, az zavarba ejtő lehet. A kendőzetlen igazsággal sokan egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.  Ő ezt a forrást választotta és végtelen öröm látni, hogy mindezt úgy teszi, hogy közben teljesen önazonos marad.

Mintha azért jött volna, hogy emlékeztessen mindannyiunkat arra, hogy újra megláthatjuk a fényt önmagunkban.

Tetoválásaival, megjelenésével nem elválaszt, hanem összeköt. Aki ránéz, talán először mást lát. De, aki megérzi a szív hangját, az már tudja: a lényeg nem a forma, hanem a Szeretet csendes szava. A vallása nem köthető dogmákhoz. A Szeretet az egyetlen törvénye határok nélkül, címkék nélkül, ítélet nélkül.

Hitvallása egyszerű: ha valakinek megadatott a képesség, hogy szívből éljen, észre fogja venni, amikor a másiknak épp Szeretetre van szüksége. És oda tudja adni úgy, hogy az a másiknak jó legyen. Se többet, se kevesebbet. Csak pont annyit, amire akkor, abban a pillanatban szükség van.

Neki sem ment mindig. Gyakorolta. Újra és újra. Volt idő, amikor dacos volt és lázadó, de nem a világ ellen, hanem leginkább önmagával szemben. Küzdött a saját árnyaival. De minden belső harc egyre közelebb vitte ahhoz a csendhez, ahol végül békére lelt a lelke.

Harmatcsepp Lélekműhely néven hívta életre azt a teret, ahol nagyobb spektrumban tud segíteni azoknak, akik hozzá fordulnak. Úgy segít, hogy nem azt mondja, amit hallani akarsz, hanem azt, amit hallanod kell. Nem bánt, nem ítél, csak tükröt tart, és felnagyítja mindazt, amit még magad elött is takargatsz. Egy tiszta, szeretetteljes légkörben, ahol biztonságban vagy ahhoz, hogy végre szembenézz önmagaddal.

A Szeretet nem más, mint Isten. Minden sebet gyógyító. Ahogy tapasztalod a feltétel nélküli szeretetet, egy kapu nyílik meg benned a szív kapuja. És tudod már: oda bármikor visszatérhetsz. Mert ismered, mi az Igaz. De csak akkor hallod meg a szíved hangját, ha csendben vagy. Ennek egyik kulcsa a meditáció, ami Klaudia életének is szerves része.

A fák tövében, a Duna morajló partján, vagy akár főzés közben-a lényeg mindig ugyanaz: csak te legyél, és a csend.

De túl a tetoválásain, túl a külső jeleken él benne valami ősi. Egy nyugodt, mély erő, csendes, mégis határozott női minőség, amit ma sokan istennői minőségként hívnak.

Ő azonban ezt nem különlegességként vagy tökéletességként éli meg, hanem mint egy teremtő erő szolgálatát. Mély tisztelettel és alázattal-a mindennapokban.

Ez a minőség nem csupán benne él formát is ölt mindenben, amit alkot. Kézzel készült csodái, melyekhez a természet adta az alapanyagokat, szíve pedig a fűszert, nem pusztán tárgyak. Ezek a Szeretet lágy rezdülései, melyeket reiki energiával sző át. Finom rezgéseik gyógyító erővel hatnak, vezetve másokat a belső béke és harmónia felé.

Egyetlen percet sem cserélne el az életéből, nem változtatna semmin. Így volt jó - a hibákkal, a buktatókkal, az eltévelyedésekkel együtt. Mert mindegyik tanította valamire, s amit ma adni tud, az éppen azokból született.

Isten kísérte minden lépését, és ő bízott benne akkor is, amikor nem látott, csak érzett.  És most már nincs egyedül az úton. Mert valaki mellette jár a lánya. Aki nem csak a gyermeke, hanem a barátja, a kedvese, a tükre, a fénye és talán legnagyobb tanítómestere is.

Hiszen ő volt az, aki megtanította neki, hogy a tetteinknek, kimondott szavainknak, sőt még a gondolatainknak is mekkora súlya van. Ő tanította a türelemre, az elcsendesedésre, a szívből fakadó fegyelmezettségre és arra, hogyan kell igazán szeretni.

Szívét hála járja át, hogy lánya őt választotta Édesanyjának!

S az út tovább folytatódik, hogy lassan kiteljesedő úttá váljon, abban a varázslatban, hogy a nap soha nem kel fel ugyanúgy. Minden reggel más és más csodával ajándékoz meg, bármilyen apró is legyen.
A történet ezen a papírlapon véget ér, de az Élet tovább írja a sorokat...

Polgár Martina

 

„Felkelő napnak gyémánt sugara pihen meg testemen,
Hűvös levegő simogatja mezítelen bőröm, kedvesen.
Kék, lila, tündérszín, arany fellegek, ajándék, egy új világ melyben nektek hálával kelhetek.”

Horváth Klaudia