Arról kell írnom, amit nagyon szeretek, és ez olyan nehéz, mint kedvenc költődet tanítani – mert benned él, és már nem is gondolkozol rajta, miért is szép, megragadó, áradó; egyszerűen életed része lett, amelyet nem elemzel, csak érzel, érzel és érzel.

Hiszen a zene érzelem, amely a költészettel és a festészettel rokon: ám szavak és formák helyett a hangok tükröződnek mind a befogadóban, mind az előadóban. Talán legrégibb művészeti águnk: már az ősemberek is zenéltek, és nem véletlen a dal – irodalmi műfaj – zenével kapcsolatos megnevezése... És nem véletlen, hogy a 20. században megszületett rock and roll új népdalként megállíthatatlanul terjedt az egész világban, és mára „ezer” ágra, stílusirányzatra szakadva hálózza be a könnyűzene világát. És természetesen ott a komolyzene, amely a művelt ember életéből nem maradhat ki – nem sznobizmus miatt, hanem azért, mert hatalmas felhalmozott értéket hordoz magában, csodás, és kultúránk része.

Rengeteg idézet szól arról, hogy mi is a zene. Valójában zörej. Zörej, amely mégis harmóniát sugall, áraszt, a lelkén keresztül éri el az embert, és értelemmel felfoghatatlan világba rántja magával. A zene terápia – hallgató és zenész számára. Önkifejezési lehetőség, menekülés a valóságtól, hit a hihetetlenben, lebegés a realitás fölött, kopogtatás a tudattalan, tudatalatti ajtaján.

A zene megváltoztatja az embert. Véleményem szerint nyitottabbá, érzékenyebbé, befogadóbbá, teljesebbé teszi. Egy időben úgy éreztem, öt perc alatt meg tudom állapítani adott beszélgetőpartneremről, hogy van-e köze a zenéhez: játszik-e hangszeren, rendszeresen hallgat-e zenét, fontos-e neki ez a művészeti ág? Ez a tulajdonságom korom előrehaladtával kopik, de néha még helytállóak a megállapításaim.

Mindezt olyan emberként írom, aki végigénekelte öt énekkarban általános és gimnáziumi éveit, és immár 25 éve koptatja a basszusgitár húrjait. Általános negyedikes lehettem, mikor hét évvel idősebb bátyám leültetett a lemezjátszó elé, és feltette a Hobo Blues Band Országút blues című számát. Póka Egon basszussával kezdődött a dal – megbűvölve ültem, és egy dolgot éreztem: ezt egyszer én is szeretném zenélni. A hangok ott lüktettek bennem, a bőgő mélye átjárta bensőmet – nem figyeltem a szövegre, csak a dübörgő basszus zakatolt bennem. A hegedűből így lett basszusgitár, és belőlem amatőr zenélő ember. Akinek otthon a CD-lejátszójában jelenleg Európa Kiadó, Mozart, Clash, Leonard Cohen és M.C.S. Blues Band sorjázik.

Mert a zene kell. Mindig. Napról-napra. Hallgatni, és ha lehetséges: csinálni. Hozzányúlni a hangszerhez, megsimogatni, kicsit dédelgetni, aztán megszólaltatni, kicsalni belőle önmagad, feloldani a dallamban a személyiséged... Eggyé válni a melódiával, magad lenni a hangok sora. És ez nem technikai tudás kérdése. A legegyszerűbb dallam is elég lehet ahhoz, hogy kiszállj az „ál”-világból, és szépséggel, érzelemmel tölts meg a perceidet.

Ahol a zene, ott az értelem a háttérben – szabadon idézve Tolsztojt. És ebből fakadóan az érzelem az előtérben. Mármint a zenében. Hermann Hesse erről így írt: „Eszedbe jut egy dallam, hangtalanul eldúdolod magadban, hogy áthassa bensődet […] és amíg benned él, kioltson minden esetlegest, rosszat, durvát és szomorút a lelkedben, felcsendüljön benne a világ, és a nehezet könnyűvé, a dermedtet szárnyalóvá varázsolja!” Áradjon hát a zene, amelyben nincs hazugság, képmutatás, és amely a legtitkosabb érzelmi rejtekajtókat képes megnyitni az emberekben!

Szaksz Balázs
Fotó: Babják Tamás