„A cselekvő életformában hiszek. Az őrzi meg az embert, átsegít sok nehézségen. A művészet konzervál” – vallja Hegyeshalmi László, akivel a Mestermű Galéria huszadik jubileuma alkalmából beszélgettünk.

– Ön sokféle művészeti ágban kipróbálta magát. Hogyan került kapcsolatba ezzel a világgal?

– Amikor Vácott a piarista gimnáziumba jártam, tagja voltam az iskola színjátszó csoportjának. 1949-ben a váci és a veszprémi  piaristák sport- és kulturális találkozóján is részt vettem. Ezen az eseményen ismertem meg Zámbó Istvánt, aki később a város zenei életének újjászervezője, majd évtizedekig meghatározó művésze lett. A veszprémiek már akkoriban is a zenében jeleskedtek, míg mi a színjátszásban voltunk jobbak. Ekkor jártam először a színház épületében: egy amerikai író darabját rendeztem, és szerepeltem is benne. Álmomban sem gondoltam volna – pedig ifjúkorban még vannak merész álmaink –, hogy még szorosabb kapcsolatba kerülhetek ezzel az épülettel. A következő nyáron aztán a váci csapatból hárman visszatértünk Veszprémbe rendezni, játszani. Ekkor ismertem meg  életem párját, feleségemet. Nagyon fiatalon összeházasodtunk, így kerültem Veszprémbe, amely azóta is fogva tart. 1951-ben érettségiztem, majd az ’50-es években Budapesten dolgoztam. Előbb ideiglenes, majd 1955-ben végleges előadóművészi működési engedélyt kaptam, B kategóriás rendezői vizsgát tettem.  Hangversenyrendező voltam Pesten és Pécsett. Ekkor kerültem közvetlen kapcsolatba a színházakkal, elsősorban az Oparaházzal, a Nemzeti Színházzal és a pécsi színházzal, együtt dolgozhattam a kor legkiválóbb művészeivel, énekeseivel, zenei együtteseivel. A pécsi évek különösen mozgalmasak, emlékezetesek voltak. Pécs egyébként is olyan város, ahol az ember szívesen leélne egy életet. A hazai képzőművészet egyik fellegvára, akkor és azóta is általában jó színháza volt.

– Mikor, milyen körülmények között tért vissza Veszprémbe, és hogyan jutott el a színházhoz?

– 1955-ben a központi akarat megszüntette a vidéki műsorirodákat. 1961-ben kerültem vissza Veszprémbe, ahol az akkor alakuló népművelődési tanácsadó munkatársa lettem. Foglalkoztam irodalommal, színházzal, képzőművészettel, egyszóval művészeti referensként működtem. Akkor a városnak még nem volt állandó társulata, a színház vendégelőadásokat fogadott be. Szerepet kaptam az önálló társulat kialakításában, meghallgatták a véleményem, és többnyire meg is fogadták tanácsaimat. Korábban megszerzett tapasztalataimat, kapcsolataimat most már a veszprémi színház javára fordíthattam. 1970-től közvetlenül a színházban dolgoztam. Az alapításkor a létrehozók megfogalmazták a színház profilját, célkitűzéseit: legyen egytagozatú prózai színház, középpontban magyar drámákkal, teremtsen városi jellegű színházkultúrát, formálja a közízlést, alakítsa ki a fiatalok színházba járási szokásait, igényeit. Már az első évtizedben otthonra talált a veszprémi színházban Németh László, Illyés Gyula, Gyárfás Miklós, Gáspár Margit, majd Szakonyi Károly, Tabi László, Karinthy Ferenc, Csurka István, Gyurkovics Tibor. Én egy ideig dramaturgként és menedzserként dolgoztam, majd 1981-ben művészeti igazgató lettem.

– Sokak szerint az ön vezetése alatt élte a színház a fénykorát. Az ön szemszögéből milyenek voltak ezek az évek?

– Embert próbáló időszak volt. A ’70-es évekre a színház a város legelhanyagoltabb közintézményévé vált. Az épület eleve vendégelőadások fogadására épült, nem volt felkészülve egy állandó társulat működésére. A nyolcvanas években elkerülhetetlenné vált az épület felújítása. A rekonstrukció idejére a társulat a Dimitrovba költözött, ahol közel hat évet töltöttünk, aztán 1988-ban térhettünk vissza az újjáépített színházba. Ezekben az években a legfontosabb feladat a társulat egyben tartása volt, ami a nehéz körülmények ellenére is sikerült. Mindig fontosnak tartottam, hogy pályakezdő fiatalokat vonzzak az intézménybe. Sokan, akik annak idején nálunk kezdték pályafutásukat, ma már országosan ismert – és elismert – művészek. Nem szeretnék senkit méltatlanul kihagyni a felsorolásból, úgyhogy inkább nem is mondanék neveket. A direktori feladat sok ütközéssel jár, és sok meg nem értéssel, de ennek a korszaknak a csúcspontja – visszatérésünk a felújított színházépületbe – igazi örömünnep volt mindannyiunk és a közönség számára. Ekkor gondoltam először arra, hogy talán most kell befejeznem  színházi életemet.  Úgy gondolom, addig kell felállni egy székből, amíg még nem muszáj, amíg vállalható, amit az ember csinál. Megbízatásom végét még megvártam, de 1991-ben, három ciklus után, részben egészségügyi okokból is úgy döntöttem, hogy nem folytatom tovább.

– Ezután jött létre a Mestermű Galéria. Hogy indult ez a történet?

– Laci fiam tervezte, hogy létrehoz egy műterem-galériát, ám ez végül nem valósult meg. Az ötletet viszont kétségkívül ő adta. A képzőművészet világa egyáltalán nem állt távol tőlem, mint említettem, a ’60-as években hivatalból is foglalkoztam vele, zsűriztem, ezen a területen is sok jó művészt megismertem, nem beszélve arról, hogy díszlet-, jelmez- és látványtervek jóváhagyásával igazgatóként is részt vettem képző- és iparművészeti döntésekben, a ház felújítása idején pedig sok képző- és iparművésszel működtünk együtt. Korábban a színházban – a régi és az új épületben egyaránt – magam is kezdeményeztem, rendeztem képzőművészeti kiállításokat. A  galériát huszonöt, különböző műfajokban alkotó kortárs magyar művésszel  hoztuk létre, azzal a szándékkal, hogy bemutassuk a kortárs magyar – beleértve a határon túli – képzőművészet értékeit, új műveit, amivel hozzájárulhatunk  a város művészeti életének gazdagításához.  Az alapító tagok adtak rangot a galériának, ők hozták létre „Az ízlés tsinosításáért Alapítványt”, amely azóta is ezekért a célokért működik.

– Húsz év hosszú idő. Mi motiválta önt?

– A galéria létrehozása eleve nem volt kockázatmentes, ugyanis ez volt a város első magángalériája. Azóta pedig nagyon megváltozott a világ, a kulturális szerkezet, a közönség, a gazdaság. Már akkoriban is érezhető volt, hogy a polgárosodáshoz hosszú idő kell, ez a folyamat aztán meg is akadt. A Mestermű Galéria nem az alapítók zárt szektája, mindig is  nyitott közösség volt. Sok jelentős művészt meghívtunk, nem kevesen el is jöttek, akik aztán itt is maradtak. Ez az egyik, ami örömet és erőt ad a fennmaradáshoz. A másik pedig a közönség szeretete. A megnyitónk 1992-ben nagy energiát adott. Látva a rendkívüli érdeklődést, úgy éreztem, hogy egy védőgyűrű veszi körbe a galériát, ami a mai napig megóv minket.

– Milyen kapcsolata van a galériának a várossal, a városi intézményekkel? Mit kapott, és mit adott Veszprémnek a Mestermű Galéria?
– A város a kezdetektől fogva támogatott minket, annak ellenére, hogy az első években bizony voltak kérdőjelek a modell működőképességével kapcsolatban. Akkoriban mindössze három kortárs magángaléria működött vidéken: Szegeden, Debrecenben és Veszprémben. Mi igyekeztünk bekapcsolódni a város életébe, csatlakoztunk a legfontosabb eseményekhez. Volt külön tárlatunk 1998-ban a szabadságharc 150. és Petőfi születésének 175. évfordulóján, „Sors nyiss nekem tért” címmel pályázatot hirdettünk, kilépve ezzel  városi keretek közül. A város kulturális intézményei befogadták a galériát, és kialakultak azóta is létező együttműködések. 2001-ben az Orbis Pictus – „A megfestett város” országos képzőművészeti tárlatot a város nyolc helyszínén rendeztük meg, száz kortárs magyar művész képeit láthatta a közönség. Bebizonyítottuk, hogy a város és a galéria képes a magyar piktúra egészét Veszprémbe vonzani, megjeleníteni. A galéria szimbolikus jelentőségű időpontban, a költészet napján nyílt meg, és erről azóta is minden évben megemlékeztünk. A huszadik évfordulón három helyszínen rendeztünk kiállítást: a galéria mellett a városházán – ezzel köszöntük meg Veszprémnek a két évtizednyi támogatást. A harmadik helyszín pedig a Gizella szálloda volt, amellyel 2007 óta folyamatosan kapcsolatban állunk, és amelynek tulajdonosai a konferenciaterem megtervezésekor figyeltek arra, hogy a létrehozott tér alkalmas legyen kamaratárlatok befogadására.

– Mi viszi előre a galériát?

– Nagy türelem, sok szabad energia és nem kevés szerencse kellett ahhoz, hogy a huszadik évfordulót megünnepelhettük. A galéria alapvetően mégiscsak üzleti alapú vállalkozás, annyi bevételt  mindenképpen el kell érnie,  amiből fenn tudja tartani magát. Az első években ez sikerült.         Akkor még jobban ment az országnak, az idegenforgalom is élénkebb volt.  Később megváltozott a gazdasági környezet, a magángyűjtők csak a biztosan megtérülő befektetésekre áldoznak. Ezért van nagy jelentőségük a támogatóknak. Sajnos a nehéz helyzetben az ő számuk és lehetőségük is szűkült. Sok jel mutat arra, hogy a város fontosnak tartja a galéria fennmaradását. Az önkormányzattal együttműködve korábban öt évig volt látható az  idegenforgalmi szezonban az állandó tárlatunk, amit Bojtor Károly műveiből állítottunk össze – az anyagot a család biztosította számunkra. Új állandó kiállításunk, amely 2011-től ugyancsak az idegenforgalmi szezonban, májustól szeptember végéig látható „Kortársaink voltak” címmel öt veszprémi, Veszprémhez kötődő művész alkotásait mutatja be, mindig új válogatást az életművekből. Úgy gondolom, ez a kiállítás méltón képviseli a várost, az ide betérő turisták képet kaphatnak egykor volt veszprémi kortárs képzőművészeinkről, számukra általában ismeretlen alkotókat fedezhetnek fel. A vendégkönyv sok elismerést tartalmaz a kiállított művekről, művészekről, a város kultúrapártoló támogatásáról A ’90-es években a turisták fő vonulási útvonalának számított a Kossuth utca. Az ezredfordulón megépült bevásárlóközpontok aztán megváltoztatták a szokásokat, egyre jobban elmaradnak az emberek a belvárosból. A mai rohanó életben már nagy hátrány, hogy a galériának nincs kirakata, nem éri olyan benyomás az utcán sétálókat, amely alapján elgondolkoznának, hogy bejönnek-e vagy sem. Reméljük, a belváros rehabilitációja visszaadja a Kossuth utca sétálóutca jellegét, s újra szívesen korzóznak majd az emberek.

– Milyennek látja a galéria jövőjét? Mit hoz a következő húsz év?

– E tekintetben nagyon derűlátó nem vagyok. A gazdasági környezet egyre romlott, az emberek nem igen tudnak a kultúrára költeni. A nagy aukciós házak is komoly gondokkal küzdenek. Ugyanakkor ez rávette őket arra, hogy elkezdjenek kortárs műalkotásokkal is foglalkozni.  Európa gazdagabb országaiban és Amerikában ez teljesen természetes, nálunk azonban gyakran hiányzik a jó ízlés, a pénztárca és a kockázatvállalási képesség. A művészeket is nehéz idevonzani – ők is megélhetési gondokkal küzdenek, keresik a biztosabb lehetőségeket. Mégis bízom benne, hogy az ország elindulhat az igazi polgárosodás útján. Ez majd akkor lesz látható, ha itt, a Kossuth utcában nem egy, hanem legalább három galéria működik majd, mindegyik határozott profillal és művészi körrel, és mindegyiknek meglesz a maga közönsége.

Schöngrundtner Tamás

Fotó: Babják Tamás