Pályáját kutató vegyészmérnökként kezdte, ám könyvtáros és helytörténeti munkásságáért részesült 2012-ben Gizella-díjban. A hetvenesztendős dr. Csiszár Miklóssal beszélgettünk lyukkártyáról, iskolákról, kiállításszervezésről, folyóirat-szerkesztésről, vagyis a városi közművelődésben betöltött szerepéről.

– Hosszú ideig dolgozott a MÁFKI-ban. Mire emlékszik szívesen?

– Közel három évtizedet töltöttem el az intézetben, kezdetben kutatóként, majd nagyobb részt az intézet könyvtárvezetőjeként. Különlegességnek számított, hogy az intézetben már volt számítógépes  „online” irodalomkutatás. A Chemical Abstracts adatbázisból dolgoztunk, meg kellett írnunk a keresőprofilt, fölállítani a keresési algoritmust, ami az adott téma legfontosabb irodalmát térképezte fel. 1996-ig dolgoztam itt, amikor eljöttem, már felszámolás alatt állt az intézet. Borzasztó volt átélni, hogy el kellett adni a könyvtár állományát. Apránként vásárolták fel a köteteket, nem kívánom senkinek azokat az „élményeket”. Akadt olyan vásárló, aki azzal állított be, hogy az íróasztala mögé két méter szép gerincű könyvet kér…

– Nagy váltás lehetett középiskolai könyvtárosként folytatni pályafutását. Megtalálta a kihívást ebben is?

– A MÁFKI felszámolása után a Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskolába kerültem könyvtáros-tanárnak. A munka elméleti alapja ugyanaz, vagy hasonló, de a felépítmény teljesen más volt. A kutatóintézetben az ember szinte áhítatos csöndben dolgozhatott, hiszen a kollégák, akik használták a gyűjteményt, mind kutatók voltak. Nos, az iskola zsivaja ehhez képest az első pillanatban borzalmasan hatott rám, de aztán belerázódtam. Kerestem magamnak a munkát, mert azért a leltározás, a beszerzés, a kiadás, vagy a könyvajánlás nem elégített ki, nem volt az igazi. Elkezdtem egy kiállítássorozatot, ami a veszprémi intézményeket mutatta be, azokat, amelyek a gyerekek számára érdekesek lehettek. Az ötlet adta magát: a Közgáz akkori épületével szemben állt a megyei pedagógiai intézet, mellettünk a levéltár, kicsivel távolabb az érsekség, a másik irányban a Művészetek Háza, és az irodalmi folyóiratok: a Vár Ucca 17, az EX Symposion és az Új Horizont. A sorozat beindult: sorra került a megyei könyvtár, az építőipari múzeum, a városi és a megyei önkormányzat, a megyei múzeum. Később a veszprémi iskolák bemutatása következett képeslapokon, majd a könyvtár régi könyvei a „Keris könyvtár kincsei” címmel, és így tovább… Még országos pályázaton is nyertem egy második helyezést ezzel a tevékenységgel.

– Más új dolgokat is kitalált.

– Gondot fordítottam arra, hogy a szerzőkkel vagy szerkesztőkkel dedikáltassam az iskola kis helyismereti gyűjteményében található köteteket Talán országosan is ritka, hogy egy iskolában dedikált, ajánlásokkal ellátott helyismereti gyűjtemény legyen, Veszprém megyében pedig biztosan unikális. A gyűjtemény több száz darabra nőtt az évek során, s ezekből két alkalommal is rendeztünk kiállítást: az elsőt dr.  Praznovszky Mihály nyitotta meg, amit néhány évvel később követett a második, amelynek megnyitója dr. Tölgyesi József volt.

– Akit a Veszprémi Szemle főszerkesztőségében követett. Honnan datálható a kapcsolata a folyóirattal?

– Pontos dátumra nem emlékszem. Rendszeresen publikáltam benne, s a kilencedik számtól a szerkesztőség tagja vagyok. Amikor az alapítvány létrejött, kuratóriumi tag is lettem. Közben a főszerkesztőnek, dr. Tölgyesi Józsefnek megszaporodott a munkája Székesfehérváron, a Kodolányi főiskolán, egyre kevesebb időt töltött a városban, és a Szemlére is kevesebb ideje jutott. Így esett a választás rám, amiben valószínűleg szerkesztői gyakorlatom is közrejátszott – ugyanis 1996-ban újraélesztettem és elindítottam a Közgazdasági iskolai értesítőjét. Tizenöt év szerkesztői tapasztalat után vállaltam tehát a 20. számtól a Veszprémi Szemle főszerkesztőségét.

– A Gizella-díj indoklásában helyismereti és iskolatörténeti munkáját emelték ki.

– A városi művelődéstörténet, iskolatörténet a kutatási területem. Ide tartozik a már befejezett Múltidéző sorozat kilenc kötete is, amelyből az első négy feleségem munkája, aki a megyei könyvtár helyismereti gyűjteményének volt a vezetője. Most éppen az 1848-49-es szabadságharchoz kapcsolódó megemlékezések, ünnepek összegyűjtésén dolgozom 1898-tól 1948-ig, illetve visszamenőleg. A Szemlében, mióta szerkesztem, nem közöltem semmit, talán már ideje visszatérnem szerzőként is a folyóiratba.

– A Veszprémi Szemle nagy változáson esett át az elmúlt néhány évben.

– Úgy érzem, a lap jelentős előrehaladást ért el azzal, hogy évente rendszeresen megjelenik a négy szám. Korábban nem volt erre mindig pénz. A Szemle megjelenését a város támogatja, én pedig itt vagyok a városban – hetven éve gyakorlatilag. Akik publikálnak nálunk, azokat mind ismerem, így nem volt nehéz összehozni az évi négy számot. Adott volt a régi gárda – hiszen húsz éve indult a Szemle –, akik mind szívesen publikáltak az új körülmények között is. Emellett igyekszem fiatalítani is: a megyei és az érseki levéltárból több fiatal jut-jutott már szóhoz a lapban, de vidékről is egyre több szerző jelentkezik Veszprémről készült dolgozatokkal. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy legtöbbször nem kell kérni, hanem „jön” az anyag.

– Az egyes számok bemutatói is sikeresnek tűnnek. Mintha jobban benne lenne a Szemle a köztudatban, mint korábban. Hogy látja ezt?

– Az utolsó bemutatón pótszékeket kellett behozni a megyei könyvtár nagytermébe, mert annyian voltak. Ez azt jelenti, hogy különösebb hírverés nélkül sikerült sok emberhez eljutnunk. Folyamatosan bővül a levelező címlistánk, és egyre többen jelentkeznek, akik szívesen eljönnének a bemutatókra, és szívesen elvinnék az ingyen példányt. Nem kis dolog az, hogy manapság kézbe foghat és elvihet az ember egy olyan kiadványt, amelyben a 128 oldalból 30–40 oldal biztosan közvetlenül is érdekli, vagy azért, mert veszprémi, vagy azért, mert nem veszprémi. Eredménynek tartom, hogy elkészült az első 25 szám repertóriuma. Ebben vissza lehet keresni, ki, mit és milyen mélységben dolgozott fel Veszprém történetéből.
 
– Hogyan telnek a hétköznapjai egy Gizella-díjasnak?

– Mivel az unokáim is lassan felnőnek, kevesebb a rám háruló feladat. Tagja vagyok a Laczkó Dezső pedagógus nyugdíjasklubnak, a lovassys öregdiákok klubjának, a Cserhát Társaskörnek. Rendszeresen tartok helytörténeti előadásokat, az ősz folyamán négy előadásom is volt Veszprémről. Rendszeresen részt veszek előadóként különböző neveléstörténeti, helytörténeti konferenciákon, felolvasóüléseken. Közben kiadványokat szerkesztek, írásaim jelennek szakmai folyóiratokban, gyűjteményes munkákban. Szóval nem unatkozom.

– Hogy érzi magát ma Veszprémben?

– Utólag visszatekintve szívfájdalmam nekem is – és sok veszpréminek –, hogy a város emblematikus épületében, a várban nincs többé iskola. A vár látképének legnagyobb részét uralja az épület, amely most üresen áll. Egyébként a város kulturális élete fontos számomra. Van két színházunk a városban, mindkettőt látogatom is. Van egy remek zenekarunk, néhány jó énekkarunk, ott a Művészetek Háza remek gyűjteményeivel, a Laczkó Dezső Múzeum, a VMK. Nincs olyan hét, hogy két-három eseményre ne legyen az embernek késztetése elmenni: színházi előadások, kiállításmegnyitók, hangversenyek. Lassan talán igazi hangversenytermünk is lesz.

Karlinszky Balázs

Fotó: Babják Tamás