Költő, író, szerkesztő. A Magyar Tudományos Akadémia veszprémi (észak-dunántúli) regionális bizottságának munkatársa. Délvidéken, Bácskában, Gunarason született. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar nyelvet és irodalmat tanult. Szerkesztette az Új Symposion című irodalmi folyóiratot, emellett dolgozott lemezlovasként, fordítóként, újságíróként, rendezőasszisztensként. Az Újvidéki Rádió irodalmi szerkesztője volt. A jugoszláviai polgárháború kezdetekor, 1991-ben települt át Magyarországra.

– Mennyiben volt más a korabeli Jugoszláviában fiatalnak lenni, mint nálunk?

– Az egykori Jugoszláviában valamivel emberségesebb, szabadabb szellemű szocializmust próbáltak építeni – bár mi, magyarok, ebben a rendszerben másodrendű állampolgárok voltunk. Svéd modellt meg önigazgatást emlegettek, s a jugoszláv kultúra rengeteg nyugati-keleti értéket befogadott, ezeket szinte egyidőben a megjelenésükkel eljuttatták a nagyközönséghez is – szerbül, horvátul, szlovénül. Mi pedig nem tudtunk betelni a szellemi táplálékokkal. Fiatalok voltunk, ragaszkodtunk a fiatalságnak ahhoz az előjogához, hogy az ismereteket begyűjtse, és a belülről fakadó nyugtalanság közreműködésével valamiféle új rendszert, új világot alakítson ki belőle. Több szempontból előnyösebb helyzetben voltunk tehát, mint a magyarországiak. Sokat csavarogtunk nyugaton, de jártunk az Adriára, Belgrádba, Zágrábba, Szarajevóba is. Útjaink során új tapasztalatokat, ismereteket szereztünk. Zágrábban még a filmművészeti főiskolára is beiratkoztam, gyakran elmentünk Ljubljanába, mert ott kétévente világszínvonalú grafikai biennálét rendeztek. Valójában feltöltődni jártunk ezekbe a kulturális centrumokba. Ha valaki nem akart csak a saját nemzeti érzelmeibe begubózni, akkor a régi Jugoszlávia sokkal izgalmasabb és korszerűbb szellemi kalandokat kínált, mint az akkori Magyarország.

– Ez a kultúr-sokszínűség mennyiben befolyásolta magyarságotok megélését?

– A mi vajdasági skizofrén magyar helyzetünk abban nyilvánult meg, hogy több kultúrának a határmezsgyéjén éltünk. A magyarhoz a nyelv kötött bennünket, a jugoszláv, szerb, horvát, szlovén, bosnyák, macedón és egyéb kisebbségi (ruszin, román, szlovák) kultúrákhoz pedig a valóság. Arra kellett berendezkednünk, hogy így éljük le az életünket, ami nem lehetett teljes, hiszen hiányzott belőle a boldogságnak egy másik dimenziója. Humán érdeklődésű lévén, az újvidéki magyar tanszéken kívül más anyanyelvi képzési lehetőségem alig kínálkozott, s az érvényesülési esélyeim is korlátozottak voltak. A műszaki értelmiség, a jogászok, a közgazdászok, a természettudósok, az orvosok mind-mind idegen nyelven voltak kénytelenek elsajátítani a szakmájukat, tehát nagyrészük asszimilálódásra volt ítélve, s lassanként már nem azt a nyelvet beszélték, amit mi.

– Az újvidéki egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányok mellett milyen művészeti stúdiumok vonzották?

– A szlovén írószövetségtől 1982-ban két-három hónapos ösztöndíjat kaptam, hogy tanuljam a nyelvüket, és ismerkedjek a szlovén irodalommal, kultúrával. Azt hiszem, ez a mozzanat nagymértékben meghatározta a nyolcvanas években alkotott műveim szemléletét, hiszen akkor kerültem személyes kapcsolatba a szlovén alternatív művészeti élet képviselőivel. Az irodalom kezdetben nem annyira érdekelt, inkább a képzőművészet vonzott. Rajzoltam, képzőművészeti dolgozatokat írtam. Valójában a képzőművészet felől jutottam el az irodalomhoz. Mivel az újvidéki bölcsészkar magyar tanszékére kerültem, ahol irodalmi és nyelvi tanulmányokat folytattam, talán nem véletlen, hogy az irodalom felségvizeire jutottam. Rendkívül fontos volt az Új Symposion újvidéki irodalmi folyóirat az életünkben, hiszen nemzedékem számára a Sympó kiváló iskola volt. Kötődtünk ugyan a faluhoz, ahonnan elindultunk, ám az a vidéki közösség már „kitagadott” minket, viszont a város, Újvidék nem fogadott be bennünket, nekünk csak a Symposiont jelentette. Állandóan ilyen ellentmondásokba keveredtünk.

– Mikor lett meghatározó szerkesztőségi tag az Új Symposionnál?

– Generációm 1980-ban került olyan helyzetbe, hogy az Új Symposion szerkesztését átvehette. A Sympónak az volt a lényege, hogy a különböző nemzedékek harmonikusan egymásra épültek. A dolog Tolnai Ottóék generációjával indult, akik kineveltek egy újabb alkotógárdát (Danyi Magdolna, Thomka Beáta, Böndör Pál és mások), ők pedig minket. Így kerültünk mi 1980-ban döntési, „végrehajtó” pozícióba az Új Symposionnál. A folyóirat történetét végigkísérték a különböző nemzedéki, esztétikai és politikai ellentétek, problémák. A hetvenes évek elején két számot betiltottak, de sokat kekeckedtek Danyi Magdiékkal és velünk is. Danyi Magdi főszerkesztése alatt, az 1970-es évek közepén csináltunk egy pornográfnak minősített erotika-számot, amit félig-meddig szintén betiltott a tartományi hatalom, de problematikus volt a vajdasági magyar fiatalok helyzetével foglakozó szociológiai elemzéseket tartalmazó szám is. 1981-ben az Orgia mechanika című versem szemet szúrt a nyomdában valamelyik ideológiai buzgómócsingnak, ki is kellett venni az aktuális számból, és pedig feketelistára kerültem.

– Az előbb azt mondta, hogy viszonylag liberális közegben nőhetett fel Jugoszláviában, most pedig feketelistáról beszélt. Akkor hogy is van ez?

– A tévhittel ellentétben Jugoszláviában is komoly cenzúra működött. Én például egy évig szerveztem az újvidéki Ifjúsági Tribün magyar műsorait. Amikor a Kaláka együttes látogatott Újvidékre, behívatott az újvidéki városi rendőrség kulturális osztályának vezetője, és arról faggatott, miből áll majd az együttes esti programja. Elmondtam, hogy többek között Petőfi Sándor meg József Attila versek is lesznek. Arra kértek, hogy mellékeljem a versek szerb fordítását. Természetesen nem mellékeltem, csak annyit mondtam, hogy bármelyik komolyabb újvidéki könyvtárban megtalálhatja ezeknek a költőknek a szerbre fordított köteteit. S különben is mindkettőről általános iskolát nevezetek el a tartományi székvárosban. Szóval néha nagyon buzgón vigyáztak ránk az elvtársak. Az Orgia mechanika miatt aztán priuszom lett, megismerték a nevemet a tartományi pártbizottságon is. Rendesen rámszálltak. Nem sok eséllyel pályáztam a munkahelyekre, a vállalati tótumfaktumok mindjárt kigolyóztak.  

– Az Új Symposion alkotói gárdája is ki volt téve a támadásoknak?

– Hasonló üldöztetésnek volt kitéve Sziveri János főszerkesztőnk is. Amikor 1983 májusában kirúgtak bennünket, Pancsovára, Dél-Bánátba akarták helyezni tudósítónak, hogy teljesen lehetetlenné tegyék. Losoncz Alpárt felfüggesztették tanársegédi állásából az egyetemen, Mák Ferencet pedig alkalmatlannak nyilvánították az újságírói munka végzésére. A hatalom képviselői emellett a Symposion kemény magját alkotó társaság tagjait különböző módon megkísértették. Tizenöten alkottuk a szerkesztőséget, s ebből a tizenöt emberből néhányan le is morzsolódtak.  A hatalom taktikája az volt, hogy mindenképpen meg kell alázni a főkolomposokat, a bojkottot szervező közösségünket pedig fel kell oszlatni. Munkahelyeket kínáltak egyeseknek, ha megtagadnak bennünket. 1988-89 tájékán, amikor az egész diktatórikus rendszer recsegni-ropogni kezdett, és megkezdődött a délszláv birodalom bomlása, az új hatalom megpróbált bennünket rehabilitálni. Rendeztek egy nagy kiadói tanácsülést, és azt mondták, hogy bocsánatot kérnek tőlünk, de igazából minket már nem nagyon érdekelt ez a bocsánatkérés.

– Hogy viszonyult a Sympóhoz a magyarországi művész társadalom?

– A magyarországi olvasóknak és szerzőknek szintén érdekes volt az Új Symposion, ők is megjelentek benne. Mészöly Miklós, Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, Molnár Gusztáv, Radnóti Sándor, Zalán Tibor, Nádas Péter, Esterházy Péter és mások rendszeresen küldték a közlésre szánt szövegeiket.

– Mi okozta a Sympó megszűnését?

– Valójában a ’80-as végén kezdett szétesni a társaságunk, hiszen jöttek a délszláv események, borzalmak. Ráadásul, szerintem, a harmincötödik év után az irodalom már nem csapatjáték. Mindenkinek családja van, saját problémái, egzisztenciális nyűgök kínozzák. Sziveri János már beteg volt, Szabadkán megoperálták, később Pestre került, az Új Symposion körüli ügyek már nagyon kuszák voltak. Nem igazán működött többé a régi közösség. Az új hatalom helytartói ugyan azt akarták, hogy csináljuk tovább, meg vállaljunk nagyobb szerepet a tartomány kulturális életében, de ösztöneink azt súgták, hogy maradjunk ki belőle, amit aztán igatoltak azok a dolgok, amelyek a kilencvenes években Jugoszláviában lejátszódtak. Nem vettünk részt azokban a borzalmakban, amik ott történek, és semmilyen formában nem hitelesítettük azt a politikát, ami a délszláv polgárháborúhoz vezetett.

– Az Új Symposion mellett az életét rádiós munkája is meghatározta. Hogyan lett önből rádiós műsorvezető?

– Az életem úgy alakult, hogy 1975-től már egyetemistaként az újvidéki rádió magyar műsorában hetente egyszer-kétszer különböző zenei műsorokat szerkeszthettem és vezethettem. Ezekben a műsorokban merőben más zenéket próbáltam bemutatni a hallgatóságnak, azaz nem a kommersz popot és  egyéb andalító zenéket, hanem punkot, rockot, alternatívokat. Később is igyekeztem követni az új zenei jelenségeket, persze azért némi progresszivitást mindig próbáltam keresni a zenék mögött. Így fedeztem fel az indusztriálisokat, a Test Departmentet, az Einstürzende Neubautent, a Bauhaust és más „zajművészeket”, egyéb különös zenéket, mint például Nick Cave-et vagy Tom Waits-t. Ezeket a muzsikákat juttattam el a magyar nyelvterület hallgatóihoz. Szinte az utolsó pillanatig, 1991-ig szerkesztettem és vezettem éjszakai és egyéb műsoraimat a rádióban. Az igazsághoz tartozik, hogy az a szerkesztőség, ahol külsősként a zenés rádióműsorokat készítettem, szerb nyelvű volt, tehát nem viselkedtek velem olyan ellenségesen, mint a magyar szerkesztőségekben. Én voltam az egyik külsős szerkesztő, aki magyar nyelvű rock-műsorokat csinálhatott.

– 1991-ben disszidált és érkezett meg Magyarországra. Áttelepülése után az irodalom mellett a sajtóban vállalt komoly szerepet. Dolgozott Tapolcán, aztán a veszprémi hetilapnál is. Milyen volt ez az időszak?

– Mielőtt a veszprémi városi hetilaphoz kerültem, a Tapolcai Városi Televízió és a helyi újság főszerkesztője voltam majdnem két esztendőn (1993–1995) keresztül, közben pedig a Veszprémi Vasárnap, illetve Veszprém Vármegye című városi hetilapot is irányítottam 1994-ben. Ezek után lettem felelős szerkesztő a Veszprémi 7 Napnál. Hét év után aztán (1995–2002) úgy éreztem, hogy már nem jelent kihívást számomra a lap készítése. Állandósult a konfliktusom a lap vezetésével is, hiszen mindig is elleneztem a „bulvárosítási törekvéseket” és az üzleti szempontok fokozott érvényesítését. A politikai ellentétekre itt inkább nem térek ki. Én egy nemzeti-liberális értékrend híve vagyok. Sokak számára gyanús elem voltam. A MSZP-sek szerint Fideszes voltam, az SZDSZ-esek szerint MDF-es, az MDF-esek szerint Fideszes, olykor túlságosan is liberális, kozmopolita, tehát SZDSZ-es is, a Munkáspárt szerint MIÉP-es, a MIÉP-esek szerint pedig MSZP-és. Szóval kaptam hideget, meleget. Nehéz volt egy kicsinyke városi hetilapban jól csinálni a dolgokat. Aztán ennyi idő alatt bele is fásul az ember, sőt egy magamfajta költői lelkületű ember rá is un a szürke, lokális derbikre. A végén már fizikai fájdalmat okozott a sok ostobaság és a bugyuta színvonal. Elegem lett a közéletből és a kisstílű lapcsinálásból. Hiszem, hogy életünk minőségének leírására nemcsak matematikai, gazdasági és statisztikai fogalmakat kell használni, hanem mást. Valamit, ami arról is számot ad, hogy nemcsak enni és inni, aludni és szórakozni, bevásárlóközpontok tulajdonosait kell gazdagítani, hanem értelmesen, alkotó módon a világot mélységeiben megtapasztalva, megízlelve kell élnünk.

– A városi lappal történt szakítás után hogyan alakult az élete?

– 2002 júliusától az Magyar Tudományos Akadémia észak-dunántúli (veszprémi) regionális központjának szervezőtitkára lettem. A veszprémi akadémiai központ feladata az észak-dunántúli terület, hat megye (Fejér, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Vas, Veszprém és Zala) tudományos életének, műhelyeinek a szervezése, összefogása. Feladatunk a határon túli magyar tudományosság „karbantartása” is. Úgy érzem, mostani munkám jóval több kihívást, izgalmat jelent számomra, mint az előző. Jóval nagyobb a mozgásterem, és újabbnál-újabb tevékenységi köröket, kutatókat, embereket ismerhetek meg. Számomra nagy élmény felfedezni a régió tudományos és kulturális értékeit.

– Bár a városi laptól megvált, a folyóirat-szerkesztés azért megmaradt szívügyének, minthogy jelenleg is főszerkesztője a Veszprémben megjelenő, országos terjesztésű Vár Ucca Műhely irodalmi lapnak.

– A veszprémi Művészetek Háza vezetői 2000-ben kerestek meg, hogy legyek irodalmi kiadványaik főszerkesztője. Némi hezitálás után elvállaltam. Egyrészt, mert azt gondolom, hogy a városban és a megyében senki sem törődik a professzionális irodalmi utánpótlás nevelésével, másrészt pedig a magyar folyóiratoknak van egy nagy betegsége, hogy nem követik a világirodalmi folyamatokat, és nem figyelnek a környező országok szellemi életére. A Vár Ucca Műhely  óriási kockázatot, kalandot vállal, mert ahelyett, hogy már befutott, neves irodalmárok kézirata mögé rejtőzne, igyekszik felkarolni a fiatal tehetségeket. A közép-európai térség irodalmárainak bemutatásával pedig szintén küldetést vállal.

– Fenyvesi Ottót a magyar művészeti életben költőként, képzőművészként is jól ismerik. Milyen tervei vannak ezen a területen?

– Egy kicsit úgy tűnhet, hogy a kilencvenes évek elején – családom áttelepülésekor – valamiféle megtorpanás következett irodalmi pályámon. Az egzisztenciális bizonytalanság, a városi lapok szerkesztésével járó fokozott közéleti szerepvállalás talán némileg kizökkentett vagy eltérített, de „lélekben” azért mindig is öntörvényű, autonóm íróember maradtam, akinek volt és van politikai véleménye is. Sajnos nekem sohasem adatott meg az a kiváltság, hogy csak írói munkásságomra koncentráljak. Mint író, elsősorban írni szeretnék. Úgy érzem, van bennem jó néhány könyv, amit el kell mondanom.

– Milyen kötetei jelentek meg a közelmúltban, és mi várható a jövőben?

– 2009-ben megjelent két könyvem – a Halott vajdaságiakat olvasva és a Némely részletek –, idén pedig kijött a Tele van a memória című verseskötetem. A Halott vajdaságiakat olvasva egy versciklus, amelyben visszatekintettem a gyökereimre, az otthoni Trianon utáni délvidéki „őseimre” (Kosztolányi, Csáth, Milkó Izidór, Szenteleky stb.); egyfajta remixet készítettem régi szövegeik alapján – ez kb. olyasmi, mint amikor egy régi dalt újra hangszerel az ember. A Némely részletek című kötet tényleg némely részleteket tartalmaz: kollázsokat, naplófeljegyzéseket, esszéket, visszaemlékezéseket. Ebben a korunk töredezett szellemiségét megragadó prózakötetben a vizuális világomat is próbáltam átmenteni valahogy, nem csak a képekkel, hanem a filmekkel is. A világlátásomat gyermekkorom óta meghatározzák a filmek, így egyfajta ismertetőt is írok róluk – 1942-től indulok, a Casablancától, és elérek a 2005-ös Sin City-ig. Ezek az én kultuszfilmjeim, amelyeket az elkövetkező nemzedék tagjainak a figyelmébe ajánlok. Ha ezek közül megnéznek párat, akkor talán megérinti őket az a korszellem, amely a mi életünket évtizedeken keresztül meghatározta, és amelyet nekünk nap mint nap meg kellett élnünk – gondolok itt a hidegháborúra, a kommunizmusra, az egzisztencializmusra, a Gutenberg galaxisra, a rock and rollra és sok más jelenségre.

– Olyan ez, mint egy összegzés? Talán megöregedett?

– Nem hinném, hogy megöregedtem volna, inkább lerakódtak bennem ezek a dolgok, és ki kell pakolnom magamból, hogy jobban érezzem magamat. A közeljövőben megjelenő Maximum rock and roll kötetem a Némely részletek filmes blokkjához hasonló tematikával fog felépülni. A minap néztem a 12 majom című filmet, amiben Bruce Willis visszatér a jövőből, és amikor meghallja Fats Domino Blueberry Hill című számát, azt mondja: hú de jók ezek a zenék, ilyenek nálunk, a jövőben nincsenek. Arra gondoltam – én, mint egykori rádiós lemezlovas –, hogy bizony nekem se nagyon tetszenek ennek a mostani kornak az muzsikái – nem nagyon tudok örülni a mai modern zenéknek. Éppen ezért szeretném „rekonstruálni” a költészet eszközeivel az én saját maximum rock and rollomat. Úgy érzem, az elmúlt évtizedekben túlságosan intenzíven éltem. Volt siker, volt kudarc. Manapság inkább a csend érdekel. A világ misztériuma. Bár azt is tudom, hogy a nyugalmi állapotból néha-néha ki kell lépni, mert a belátható állandóság is zavar, és ez a művészetnek sem használ. Természetesen nincs talapzat, amelyre szívesen ráállnék. Ha érzem, hogy a talapzat kezd nőni a lábam alatt, gyorsan lemászom róla, és tovább megyek. Azt hiszem, boldog ember vagyok, aki néha el tud szomorodni a dolgok állásán. Amikor nagyon egyenesbe kerülök, elkezdem magam olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen annyira jó nekem. Ez inspirál. Belsőm tiltakozik a sok jó ellen. Általában vesztes helyzetbe hozom magam, elmegyek a szakadék széléig, és onnan próbálok visszamászni… Ez általában olyankor következik be, amikor nagyon bonyolulttá válok magam számára. Alkotói szempontból az „éppen nem jól megy szituáció” mindig jót tesz velem. Amikor nem kényeztet annyira az élet, az többnyire eredményesebb periódusokat jelent. Nem gondolom, hogy az embernek minden körülmények között győznie kell. Az élet nem ilyen. Inkább olyan, hogy tíz játszmából hetet elveszítünk. Ha folyton nyerésben lennénk, abból tompa elégedettség, fásultság fakadna.
 

Kilián László, Szaksz Balázs
Fotó: Kiss Sándor