„Amikor a hatvanas  évek végén Magyarországon egymásba torlódott művész- és értelmiségi nemzedékek sora várt a „belépési engedélyre” – saját műhelyek, lapok nélkül –, akadt egy, egyetlen egy fórum Közép-Európában,  amely magyar nyelven az áhított autonómia, az irányzatos függetlenség, a világra nyitott modernség igényét képviselte – ez volt az Új Symposion.

Nem csupán arról beszélek, hogy Tolnai Ottó, Domonkos István, Gion Nándor, Végel László, Bosnyák István és sokan mások tollából nálunk alig vagy egyáltalán nem közölhető művek, írások, publicisztikák, fordítások jelentek meg ott, hanem arról – és főképp arról –, hogy ezek az anyagok egymás társaságában, egymást erősítve képviselhettek valamit. Nálunk ekkor – s még sokáig – az avantgárd szellem csak csöpögtetve, megtűrve, kellőleg „ellensúlyozva” jelentkezhetett, mint afféle dugáru, semlegesített hatással. Ez olyannyira így volt, hogy az Új Symposion maga is dugáru volt, csempészve vagy zárolt kollekciókból kilopva olvashattuk.

Később – a hetvenes évtized végétől – egy újabb nemzedék – Sziveri János, Balázs Attila, Losoncz Alpár, Csorba Béla – kezében egy még radikálisabb magatartású orgánum már testvérlapot is tudhatott maga mellett, a budapesti Mozgó Világot, amellyel szakmai/baráti, mondhatni, mozgalmi kapcsolat fűzte össze. Nem véletlen, hogy a két szerkesztőséget, amely „elment a falakig”, szinte egyszerre taposták el pesti és újvidéki (magyar!) elvtársak és kollaboránsaik (akik közt, ahogyan az a kultúr- és politikatörténetben oly gyakori, korábbi Sympósok is akadtak). Mindkét lapnak, nevükben legalábbis, volt folytatása, de az, amit a Sympó a művészetszemlélet megújításában, a társadalmi kérdések, köztük – minden fundamentalista vád dacára – a kisebbségi kérdések újrafogalmazásában nyújtott, s mindaz, ami egy folyóiratot lapozó olvasó izgatottságát, gyönyörűségét szolgálta, egyedi és megismételhetetlen.

Különösen fájó ezt tapasztani manapság, amikor a pusztító politikai megosztottság, a szinte „felekezeti” harc olyannyira fojtogat mindennemű művészi autonómiát.”

Reményi József Tamás

Fotó: Kiss Sándor