Éltető Erzsébet Marosvásárhelyen született, jelenleg kulturális szervezőként dolgozik Várpalotán, a Krúdy Gyula Könyvtárban. Fiatal költőnő, aki nemcsak versein, de novelláin keresztül is adni szeretne. A könyvtárban már több éve vezet egy kreatív írókört, melyre a fiatal korosztálytól, egészen az idősekig nagy az érdeklődés. Többek között arról kérdeztük, hogy hogyan talált az irodalomra, és miként került a veszprémi Közgázból egy hirtelen váltással a Pannon Egyetem összehasonlító irodalom- és kultúratudomány szakára.
Utazzunk egy kicsit az időben! Vissza tudsz emlékezni az első pillanatra, amikor az irodalommal találkoztál?
A szüleim nagyon sokat meséltek nekem, amikor kicsi voltam, de a mesemondás hagyománya mellett a népdalok is jelen voltak az estéken. Emlékszem egy könyvre, a Sevillai altatódal, amelyben spanyol mondókák és mesék voltak.
Mikor, vagy minek a hatására kezdtél el magad is foglalkozni az irodalommal?
A humán tárgyak elég jól mentek, sokszor küldtek fogalmazásversenyre, mesevetélkedőre. Végül a Közgázba mentem az általános után, hiszen az ember tizennégy évesen még nem igazán tudja, hogy mit szeretne. Ott egyből éreztem, hogy nem ez az én pályám, viszont – amellett, hogy nagyon kilógtam, és tudtam, nem nekem való ez a szakma – nagyon megkedveltem a magyar tanárnőmet. Mondhatni, egyfajta különleges szövetséget kötöttünk, szinte a példaképemmé vált. Ott szerettem meg az irodalmat, és végül magyarból tettem emelt szintű érettségit.
A szüleid mit szóltak, hogy a Közgáz után végül magyar szakra mentél?
Támogattak, hiszen látták rajtam, hogy mit szeretnék igazán. Végül az egyetemen felhasználtam az összes államilag támogatott félévemet, mert az alapképzés után még két mesterszakot is megcsináltam.
Térjünk rá az irodalomra! Marosvásárhelyen születtél. Erdély hatott valamilyen formában költői munkásságoda?
Az első novellám, ami megjelent, éppen arról szól, hogy Erdélyből érkeztem. És tulajdonképpen a versírás is ott kezdődött: miután Magyarországra költöztünk, nyaranta visszajártunk Erdélybe. Tizenhét éves voltam, amikor megismerkedtem kint egy fiúval. Ő is írt verseket, illetve rengeteget beszélgettünk könyvekről. Természetesen beleestem a fiúba, de aztán haza kellett utazni. Akkor kezdtem verseket írni, de azok sokkal inkább terápia jellegű költemények voltak, mintsem művészet. Aztán később elkezdtem tudatosan használni a szövegalkotást: mintha egy anyag lenne, amit formálni kell, és amin dolgozni kell. Tehát, nem elég, hogy leírom az élményeimet, vagy azt, hogy milyen hatások érnek. Fontos, hogy a másiknak is jelentsen valamit, ne csak nekem.
Amikor írsz, tudatosan figyelsz arra, hogy ezt majd mások „fogyasztják”?
Most már erre törekszem. Régen azt gondoltam, hogy csak kiírom a kis gondolataimat, de ez kevés. Ha megvan az alapszöveg, akkor kell elkezdeni dolgozni rajta.
Ha látsz a hétköznapokban valami érdekes történést, akkor azt egyből lefordítod a vers nyelvére?
Az a helyzet, hogy nem vagyok jó megfigyelő. Járok a nagyvilágban, de inkább szórakozottan, mint szemlélődve. Egyik nagy kedvencem Tóth Krisztina, akiről tudom, hogy a közlekedési eszközökön is úgy utazik, hogy fürkészi az embereket, majd történeteket gyárt köréjük. Nálam inkább mindenféle magyarázat nélkül jönnek egyfajta feleszmélések, bevillanások, és akkor gyorsan leírom őket.
Említetted Tóth Krisztina nevét. Kik hatnak még rád az irodalomból?
Nagyon sokan, szinte korszakonként tudnék sorolni. De főleg az Újholdasokat emelném ki. Például Nemes Nagy Ágnes. Mély filozófiai, gondolati költészet, hallatlan renddel és mértékletességgel. Emellett tele vannak érzelmekkel és értelemmel. Tóth Krisztina is ilyen, de mondhatnám Szabó T. Annát, aki szintén nagy hatással van rám.
A tavalyi évben egy Olvasólámpa nevezetű irodalmi esten Szabó T. Anna gyakorlatilag a vendéged volt, hiszen te vezetted a beszélgetést. Egy ilyen találkozás során elraktározol tőle „útravalót”?
Igen, rengeteg pluszt ad egy ilyen esemény. Nagyon meglepődtem, amikor megkértek, hogy én vezessem a beszélgetést. Rám gondoltak, mert én is Erdélyből jöttem, ahogy Szabó T. Anna, és férje Dragomán György is, így remélték, hogy talán megtaláljuk a közös hangot. Végül jól is sikerült.
Az írás mellett gyakori látogatója vagy a slam poetry esteknek. Külön írsz szövegeket ezekre az eseményekre, vagy fedik egymást azokkal az alkotásokkal, amelyekből adott esetben majd kötetet szeretnél?
Külön írok a slam-re. Bár igaz, hogy amikor először jártam ilyen rendezvényen, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de láttam, hogy ott van a poetry szó, így gondoltam majd felolvasom a verseimet. Aztán megtudtam, hogy ez a műfaj más, mint a hagyományos versmondás. Azóta kettéválasztom a dolgokat. Az előadókészségemen még van mit csiszolni: mondták már néhányan, hogy a szövegek megállják a helyüket, például egy könyvben, de nem az én előadásomban… Viszont, ha gyakorlok, akkor egy bizonyos szintig tudok fejlődni.
Miről szeretsz a legjobban írni?
A szerelem elég meghatározó mind a verseknél, mind a novelláknál. Persze kísérletezem más témákkal is. A személyesség, és az elmélkedés is jelen van, ahogy próbálom megtalálni a helyemet a világban. Mindezt igyekszem úgy megírni, hogy adni is tudjak általuk.
Az írás tud neked egyfajta menekvést jelenteni az olyan helyzetek elől, amelyeket például szóban nem tudsz kifejezni?
Igen! Ez kezdettől fogva így van. A költészettel tudok elszakadni a valóságtól. Szeretnék elérni egy bizonyos szintet a költészeten belül, például egy-két kötet kiadása. De a már említett példaképeimnél azt érzem, hogy amit művelnek, az a megnyilatkozás legmagasabb foka. Hatalmas csodának tartom a jól megírt verseket.
Szabó Eszter
Fotók: Domján Attila