A klasszikus medicina sokak szemében leáldozott, mások ugyanakkor kétségbe vonják, hogy pusztán a lelkünk renoválásával pozitív változás érhető el egészségünk javulása terén. Dr. Darnói Tibor holisztikus orvossal a rendszerszemléletű gyógyításról, a krónikus betegségek megnövekedett számának okairól és a csend gyógyító szerepéről beszélgettünk.

‒ Idegsebészként kezdte pályáját, később a gyógyszeriparban helyezkedett el, majd háziorvosi szakvizsgát tett, és daganatos betegekkel kezdett foglalkozni. A kezdetektől fogva érdekelte a holisztikus szemlélet?

‒ Ez az első perctől fogva így volt, de igazán csak évekkel később, a kórházi kezelések során tapasztaltak láttán értettem meg a holisztikus gyógyítás jelentőségét. Láttam, hogy egyszerűen nem gyógyulnak úgy a betegek, ahogy szeretnénk, és hogy milyen komoly lelki problémák vannak a háttérben, amelyek nem nyernek megoldást kórházi keretek között. Aztán úgy alakult, hogy az én életemben is beköszöntött egy magánéleti válság. Ahhoz, hogy előre tudjak lépni, magamba kellett nézni, rendet tenni és megtalálni önmagam. Szerencsére jó irányt vett a dolog, mert olyan emberek segítették az utamat, akik rávilágítottak, hogy csakis én járhatok a végére annak, ami a feladatom, és megismertették velem azokat a kevésbé publikus összefüggéseket, amelyek nélkül lehetetlen a gyógyulás útjára lépni.

‒ A klasszikus medicina mennyire nyitott ezekre az összefüggésekre?

‒ A medicina elsősorban a fizikai testet kezeli, és nem vesz figyelembe fontos összefüggéseket. Ma már gyakran elhangzik, hogy a kezelések során pszichológusokkal is kellene konzultálni. Ez nagyon sok beteg életében hasznos lenne, de még ez sem mindig elégséges. A gyógyuláshoz belső változásokra van szükség, amelynek megvannak a maga törvényszerűségei, amit ha nem ismernek, szinte képtelenség fordulatot elérni. Az olyan tanácsokkal, hogy kerüljék a stresszt, vagy lépjenek ki a komfortzónájukból, nem nagyon lehet mit kezdeni. Inkább arra kellene felnyitni a szemüket, hogyan tudják ezt pontosan megtenni.

‒ Melyek ezek a törvényszerűségek?

‒ Az első és legfontosabb, hogy bizonyos automatizmusok uralnak bennünket. Az elmeműködésnek megvan az az automatikus működési rendje, amely mentén vezérli az alapfunkciókat. Így aztán elmondható az is, hogy a belső változásokat nem lehet csupán akarat útján megtenni, ahhoz komoly belső munka szükséges. Persze már önmagában kihívás azt beismerni, hogy valaki nem elég tudatos, de az a helyzet: egyikünk sem az. Az hisszük, tudatosak vagyunk, de ez csak illúzió: csupán egy-két százalék, amit tudatosan töltünk az életünkben. Valójában az elménkbe több évtizede bevésődött viselkedésminták, szokások uralnak minket, fogva tartanak, és nem engedik, hogy feltétlenül azokat az életkörülményeket teremtsük meg magunknak, amelyek valóban a javunkat szolgálják. A vágyak, a megszokások, a lustaság, a kényelem rendkívül erősek, és lebeszélnek minket a változtatásról, hogy olyat tegyünk, amivel belső munkával jár. Mondok egy példát. Nagyon sokan vannak, akiknek magas a vérnyomása, vagy éppen cukorbetegek, de eszük ágában sincs változtatni, helyette azt kérdezik, nincs-e rá valami tabletta, amit elegendő beszedni, és mindent megold úgy, hogy ne kelljen csinálni semmit. Nincs. Nem lehet mindent tablettával és pénzzel kiváltani. A gyógyuláshoz lelki-szellemi munkálkodás (is) szükséges.

Nagyon fontos törvényszerűség tehát, hogy a bennünket uraló gondolatok megvalósulásra törekednek, innentől kezdve pedig nem mindegy, mi van a fejünkben. A modern tudományok ma már érdekes bizonyítékokat szolgálnak ezekre a tanításokra. A kvantumfizika például arról ad hírt, hogy a tudat miként hozza létre a fizikai testet. Mindent az érzelmi-gondolati világunk, tudatállapotunk és a viszonyulásunk határoz meg: az életvitelünket, étkezésünket, életterünket, annak velejáróit, amelyek ugyanúgy hatnak ránk. A fizikai test gyógyítása tehát elengedhetetlen, de az többnyire a következményekre vonatkozik. Krónikus betegségeknél nagyon fontos, hogy megnézzük, mi az eredő, mik azok az impulzusok, amiken ha nem változtatunk, akkor újra és újra zavaró hatásokat fognak okozni a fizikai testen, és amelyek miatt nem fog sikerülni a valós gyógyulás ‒ még a legegyszerűbb betegségekből sem, mint például a magas vérnyomás, amely eleinte nem is igazi betegség. Kimutatott tény, hogy 90‒ 95%-ban ennek a betegségnek nincs szervi elváltozás a hátterében, mégis magas a vérnyomás – a stresszhatások miatt. Ezért aztán vérnyomáscsökkentőt kell szedni rá, hogy megelőzzük a nemkívánatos szövődményeket, de az még nem vezet gyógyuláshoz, csak ha a páciens elkezd belül dolgozni önmagán.

‒ Ez a szellemi-lelki munkálkodás minden esetben gyógyuláshoz vezet? Sokan kételkednek benne, hogy ez lenne a kulcs.

‒ Inkább onnan közelíteném meg, hogy ezek nélkül nincs nagyon esély meggyógyulni. Változtatás nélkül nincs esély változásra az eredmény tekintetében sem. És ezt éppen a betegek igazolják vissza: megesik, hogy kiváló volt a műtét, minden kezelést megkaptak, mégis kiújul a betegség.

‒ Csak változtatással, kezelések nélkül is meg lehet gyógyulni?

‒ Én nem mernék ilyet mondani, mert a fizikai testet is támogatni kell. Egy daganatos betegség híre nagyon kétségbeejtő a beteg és hozzátartozói számára is. Mérföldkő, amikor elkezdődik a versenyfutás az életért. Innen nézve minden jó, ami időt ad: a műtét és a kemoterápia is. A nem mindegy az, hogy mihez ad időt? Ahhoz, hogy ezekre a változásokra reagálni tudjon a szervezet, és megmutatkozhassanak a következmények. Van, amikor ez már nem történik meg, mert olyan előrehaladott állapotban van a betegség, hogy a szervezet nem tud reagálni a hatásokra. De az esélyt mindig meg kell adni rá. És ez nem vagy-vagy szituáció. A kezelésekre és a belső munkálkodásra egyaránt szükség van. Ez pedig egészen más színezetet ad a dolognak, mert az emberek sokszor a kemoterápiát is érzelmi oldalról közelítik meg, arról beszélnek, hogy sok a káros hatása. Igen, van, ahogy akár más gyógyszereknek is. Persze jó lenne nem használni őket, de most ezek állnak a rendelkezésünkre. El kell gondolkodni, hogy mi mindennel tudjuk támogatni a fizikai testet, mivel lehet időt nyerni.

Ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon nagy problémáknak kell előjönniük, hogy az emberek elkezdjenek tenni a gyógyulás érdekében. Azt mondjuk, kicsit fáj, kellemetlen, de azért csak megbarátkozunk a fájdalommal. Hihetetlen, mennyire nem vállaljuk fel azokat a pillanatokat, amikor változtatni kellene, feladni a kényelmünket. Ráadásul a problémák sokszor csak bizonyos lappangási idő után jönnek elő, így sokan azt gondolják, korlátlanul ki lehet használni a testet. De a természet előbb-utóbb megálljt parancsol. A Dalai Láma nagyon érdekesen nyilatkozott erről, amikor egyszer megkérdezték tőle, mit tart a legfurcsábbnak a világban? Azt mondta, az embert. Mindent alávet annak, hogy pénzt keressen, akár azon az áron is, hogy rámegy az egészsége, utána pedig minden pénzt arra költ, hogy az elvesztett egészségét visszaszerezze. Ez, azt hiszem, nagyon frappánsan összefoglalja, milyen tévesen szemléljük a világ dolgait, és elfelejtjük, hogy az egyetlen pillanat, amikor cselekedni lehet, az a MOST, a jelen pillanat.

‒ Napjainkban rendkívül megnőtt a daganatos és az autoimmun betegségek száma. Mire vezethető ez vissza?

‒ A betegségeknek alapvetően vannak külső és belső okai – utóbbiak közé sorolhatjuk a genetikát és a gondolatokat, érzelmeket is. Ezek együttesen határozzák meg, hogy kinél milyen betegség bukkan fel. Annyi bizonyos, hogy minden ember szervezetében létezik olyan gyenge pont, olyan szerv, amely érzékenyebben reagál a negatív hatásokra. És persze a pszichoszomatika igazságáról sem szabad megfeledkezni, miszerint bizonyos tényezők, lelki problémák bizonyos szervek rendellenes működéséhez vezetnek. Ugyanakkor ezt sem szabad mereven értelmezni, érdemes inkább az összefüggéseket nézni, és a dolgok mélyére ásni.

Az emberek gondolkodását ma nagyban áthatja az ítélkezés. Falat építenek maguk köré, aminek az egyik felén az általuk elfogadott világ áll, a másikon pedig az, amivel nem értenek egyet, amelyet próbálnak eltolni maguktól. Csakhogy ez így nem működik, mert a világ egyben olyan, amilyen, és nem tehetjük meg azt, hogy az egyik feléről tudomást veszünk és elfogadjuk, a másikat meg nem. Ez a fajta ítélkezés az egész emberi lét egyik legnagyobb problémája, ami elvág minket a szeretet azon minőségétől, amiről egyébként Jézus is beszélt. Ez az ítélkezés olyan folyamatokat indít el a fizikai testben, amiben előbb-utóbb a fizikai szervek kimerülnek. Egy autoimmun betegség például nagyon durva helyzet, hiszen a szervezet saját maga ellen indít harcot. Gyakorlatilag saját magam ellen háborúzok, ahogy egy daganatos betegség esetén is háború zajlik, mint minden gyulladásnál is. Ennek azért nagyon komoly üzenet értéke van. Ha viszont a lelkedben béke van, a testedben sem dúl háború. Mondjuk sokszor, hogy „ép testben ép lélek”, de ez sem helyes így, mert helytelen a fordítás – noha kétségtelenül alátámasztja fizikai gondolkodásunkat. Az eredeti szólás szerint „ép testet ad ép lélek”. Hasonlóan vélekedik az ősi magyar bölcselet, amely a rákot úgy hívta, „fene”, a tudók pedig azt mondták, hogy „a fene melegágya a megroggyant lélek”.

A szintézis híveként mindenképpen azt mondom, hogy a fizikai síkú gyógyítást, a test támogatását elengedhetetlenül össze kellene kötni a lelki-szellemi, azaz gondolati-érzelmi változásokkal, mert azok irányítanak bennünket, s a természeti törvények feltartóztathatatlanul hatnak ránk. Nem is sejtjük, mekkora erő van bennünk, pedig akkor a javunkra fordíthatnánk azt, és nem hagynánk, hogy az áldozatai legyünk egy-egy rosszul futó programnak.

‒ Rendszeresen tart holisztikus konzultációkat a betegeknek, gyógyulni vágyóknak. Az orvos ilyenkor hogyan kezeli a páciens szellemét-lelkét?

‒ Elsősorban abban nyújtok segítséget, hogy az illető megismerje és megértse ezeket az összefüggéseket. Megértés híján nincs valós döntési helyzet, csak vakrepülés.  Onnantól kezdve viszont tud tudatos döntést hozni – akár úgy, hogy elfogadja, akár úgy, hogy elutasítja a lehetőségeket. Mert ilyen is akad. Van, aki a kemoterápiát utasítja el, más az alternatív medicinát. Ha valaki felismeri az összefüggéseket és elfogadja, hogy sokrétű támogatásra van szüksége, átvesszük a komplett életvitelét, az étkezést, mozgást, fizikai aktivitást, az életmód bizonyos kérdéseit. Tanítok különböző gyakorlatokat is, amelyekkel elkezdhető a szellemi-lelki munkálkodás. Az nagyon fontos, hogy ezeket a mindennapok részévé kell tenni. Nem elég csak heti egy-két órát dolgozni magunkon ‒ ahhoz, hogy felülíródjon a program, folyamatosan tenni kell. Emellett átvesszük az egyéb testet érintő terápiás gyógymódokat is, amelyből mindenki választhat tetszése szerint. Így végül a páciens komplex terápiás csomagot kap, amely rendszerszinten fogja át a dolgokat. Amikor nagy a baj, nem lehet maszatolni, célirányosan és tudatosan kell lépéseket tenni. De fontos, hogy tartósan, finom, apró lépésekben terheljük csak a szervezetet. Túl hirtelen, túl nagy váltásokat nem szabad tenni.

‒ Melyek azok a konkrét technikák, amelyekkel elkezdhető a lelki-szellemi munkálkodás?

‒ Számtalan technika létezik. Az általam javasolt módszer előnye, hogy már aznap elkezdhető, és teljesen önállóan végezhető. De lehet ez bármilyen meditációs technika, jóga – teljesen mindegy, a lényeg, hogy a mindennapok részét képezze, minden nap dolgozzunk a gondolati-érzelmi világunkon. Emil Coue mondta, hogy „új utat kell taposnunk, és a régit majd benövi a fű”. Több évtizedes viselkedésmintáinkat csak úgy írhatjuk felül, ha az újakat belső munkálkodáson keresztül uralkodóvá tesszük, és ez fizikai szinten is döbbenetes változásokat hozhat. Emil Coue a gyakorlataival például nagyon jó eredménnyel gyógyított daganatos betegeket. (A Coué módszer lényege, hogy amilyenné formáljuk gondolatainkat, olyanná formálódik idegrendszerünk és a tudattalanunk, ami alapvetően meghatározza a szervezetünk működését. – a szerk.)

‒ Sokszor esik szó manapság a csend erejéről is, Ön szintén tart előadásokat a témában. Hogyan segítheti a gyógyulást a csend?

‒ Nagyon fontos lenne, hogy legalább néha az összes bennünk fortyogó érzelem békén hagyjon bennünket, a külvilág zaja se érjen el, megtapasztaljuk a finom csend minőséget, és végül a belső hangunkat meghalljuk. Oda viszont nagyon hosszú út vezet. Hihetetlenül zajos a világ, és ez bennünk is óhatatlanul zajt kelt. Ezek együtt irgalmatlan zavart keltenek, ami a fizikai testet is elhangolja. Ezért is lenne szükségünk a csendre. Az emberek viszont nagyon félnek a csendtől, mert a csendben egyszer csak szembejövünk önmagunkkal. Olyan kérdések merülnek fel, amelyek elől már nem lehet kitérni, ott nem lehet áltatni magunkat, hazudni magunknak. Ezért aztán mindent elkövetünk, hogy ne legyünk csendben – pedig az valójában a javunkra válna.

‒ Szükséges lenne, hogy legalább napi öt percet csendben magunkra fordítsunk?

‒ Az a baj, hogy nem vagyunk erre képesek. Csendben lenni és csendben maradni nem ugyanaz. Az elvonulások tapasztalata szerint két-három nap kell ahhoz, hogy az emberek belül rövid időre csendet tudjanak teremteni. Egy kedves buddhista barátom nagyon jól fogalmazta meg, hogy mi a csend: a két gondolat közti szünet. Csakhogy teli vagyunk suhanó gondolatokkal. Ezért is gyakorlatilag kudarcra ítélt megtanítani egy sima meditációt valakinek, és magára hagyni, mert nem fog elérni olyan állapotot, amikor teljes csend van az elméjében, amikor kiüresedett állapotban tud töltődni. Nem sikerül, ettől indulatossá válik az illető, és inkább abbahagyja. Komoly erőfeszítéseket kellene tenni, ám az emberek a könnyebb megoldásokat keresik. De olyan nem létezik, hogy valamit csak úgy megkapok. Mindennek ára van. Pedig a belső munkálkodás nemcsak abban segítség, hogy lehetőleg ne veszítsük el az egészségünket, hanem abban is, hogy kicsit tudatosabban éljünk. Tudatossá válni azonban véletlenül nem lehet. A magyar bölcselet azt mondja, „végig kell járnunk lelkünk 49 lépcsőfokát, és Istenné tisztulunk szellemünkben”. Ez az a gondolat, amely pontosan leírja, hová kell eljutnunk. Mert mindenkinek az a feladata, hogy szeretetben élő, Istentudatú lénnyé nemesedjen az ösztönlény állapotból.

Bertalan Melinda
Fotó: Domján Attila