Jokesz Antal fotóművész szerint „Szilágyi pontosan tudta, ő csak egy eszköze annak, hogy a világ megtörténjen benne, hogy az univerzum születése és halála lejátszódjon és rögződjön a vásznain”. Interjú Jokesszel alkotóról, alkotási folyamatról, veszprémi évekről, képekről, korszakokról, hagyatékról és a mítoszteremtésről.

– Hogyan indult Lackó veszprémi pályája?

– Erről valójában nincs közvetlen információm, csak az elbeszéléseiből és mások emlékeiből tudnám rekonstruálni, de vannak  itt mások, akik ezt közelről látták. Én a veszprémi művészek találkahelyén, az egykori Kisgalériában (jelenleg itt van a Vass László Gyűjtemény Modern Képtára) ismertem meg közelebbről Szilágyit a '90-es évek közepén. Később Nagy Karcsival jártam először a műtermében. Már akkor meglehetősen különbözött a festészete a hely szelleme által motivált vidéki festők alkotói világától. Ám nem is a képek hoztak össze minket, hanem az a zenei háttér, ami témáját, gesztusait illetően erősen jelen volt a vásznakon. A punk, mint zenei-művészeti áramlat akkor már marginális jelenség volt Magyarországon is, de a gyökereket – főleg az angol és német művészeti törekvéseket – magam is jól ismertem a hetvenes-nyolcvanas évekből, és ott voltam több magyar punk és neoavantgard zenekar születésénél, amiket akkoriban Szilágyi is kedvelt.

– Ön kiadott egy újságot is, amelyben Lackó festészetével foglalkozott. Hogyan született ez?

– A festészet, illetve általában a művészet később került szóba közöttünk, már az 1996-os kiállítására készülődve. Beszélgetéseink arról győztek meg, hogy ez a fazon lényegesen többet tud általában a világról és a művészetről, mint a kortársai. Kicsit neki is köszönhető, hogy hosszabb szünet után visszatértem a művészeti közéletbe. Éppen az ő kiállítása kapcsán indítottam el saját kiadásban egy eseményekhez, kiállításokhoz kötődő, szamizdat-szerűen sokszorosított művészeti periodikát Veszprémben Skicc címmel, amelynek első száma Szilágyiról szólt. Ebben – egyéb írások mellett – publikáltam azt a vele készült rádióinterjút is, ami a mai napig a legtömörebben és legpontosabban vázolja az ars-poeticáját, azt a gondolati keretet és világlátást, amely valamennyi képén többé-kevésbé ma is tetten érhető.

– Ezek szerint tisztában volt a tehetségével…

– Metsző pontossággal tudta önmagát és a képteremtés alkotó energiáit pozicionálni! A hátrahagyott töredékes életmű alapján egyértelmű, hogy Szilágyi fénykora a '90-es évek második  fele volt. Ez tűnik a legegységesebbnek olyan szempontból is, hogy a műveket ugyanaz a festői gesztusrendszer hatja át, ami az egész akkori létezését, magatartását, emberi viszonyait is. Ekkor kapta meg, és vehette át személyesen David Bowie-tól a rocksztár által szponzorált festészeti pályázat díját is. Ez persze nem azt jelenti, hogy korábban vagy később nem keletkeztek kimagasló színvonalú képek, inkább azt, hogy ekkor még nem olyan módon volt haragban a világgal, ahogy a halála előtti években…

– A világ is haragban állt vele?

– Szilágyi tüntetett a kívülállásával, durva őszinteségével, szókimondásával, miközben belül  egyszerű és érzékeny vidéki fiú maradt, akinek fájt, hogy a társadalom nem tolerálja sem a különcséget, sem a kivételes tehetséget. Veszprémben féltek tőle, de ugyanakkor szerették is – és éppen a naiv őszinteségét, szókimondását szerették. Vele szemben senkinek nem kellett titkolnia a bűneit, mert kimondta helyettük, olykor a pofájukba vágva a valóságot. Az 1999-es kiállításának megnyitóján a Vár Galériában elkezdett dobolni az összefestett, kiállított dobszerkóján, és amikor a már nem éppen fiatal közönség ütemes tapsa kísérte a produkciót, rekedt, mély hangján rájuk ordított: „Mit tapsoltok itt? Pár éve még mind a papjancsi f…át szívtátok!” Soha nem felejtem el az előttem tapsoló, már nyugdíjas hölgy – egykori alapszervezeti párttitkár – önfeledt röhögését a kíméletlen poénon.

– Hol, mikor volt a törés?

– Rendkívül bonyolult és áttételes módon nyilvánul meg a művész magánélete, vagy a társadalmi-szociális beágyazódottsága a műveiben. A művész gyakran a saját tehetségével is harcban áll, és ez az Isten adta adomány inkább teher számára, aminek súlyát és felelősségét nem lehet megosztani másokkal. Ezen a terepen aztán – Sartre  szavaival szólva –: „egyedül vagyunk, könyörtelenül!” Végzetes hiba, ha ezt a művész a magánéletben nem tudja érvényre juttatni, vagy a művészi individuumot meg akarja osztani másokkal. Ez például azt is jelenti, hogy nem lehetek szerelmes a modellembe, csak és kizárólag a médiumba: az ecsetbe és a festékbe vagy a fénybe, vagy az engem üldöző démonokba, vagy magába az Istenbe. És akkor bizony számolnom kell azzal, hogy a hús-vér emberi környezet ezt nem fogja tolerálni... Szilágyi képtelen volt egyedül élni, szüksége volt társra, ezért kétszeresen is kiszolgáltatottá vált. Abszurdnak tűnik, de túl széplélek volt, amolyan hűséges típus, aki túlságosan kötődött másokhoz. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy magányos hősként teremtsen mítoszt és művészi egzisztenciát magának még életében. Több lehetősége is adódott, talán el is kellett volna mennie innen, de minden alkalmat elszalasztott. Évekig készült Berlinbe, az európai művészeti élet egyik fellegvárába, de egyedül nem mert nekivágni egy új életnek. Végül egyetlen, végső megoldás maradt már csak a számára a „mítosz megteremtéséhez”, és ezt a gyengeségnek látszó lépést tiszteletet parancsoló fegyelemmel oldotta meg. A mítosz azonban illékony dolog, most már az utókor felelőssége lett, hogy mit tudunk kezdeni vele.

– Kényszerpálya volt a Lackóé?

– Minden igazi művész kényszerpályán mozog, csak a kóklerek és idióták képzelik azt, hogy ők teremtik a világot. Szilágyi pontosan tudta, ő csak egy eszköze annak, hogy a világ megtörténjen benne, hogy az univerzum születése és halála lejátszódjon és rögződjön a vásznain. Hihetetlen intenzitással,  gyakran önkívületi állapotban festett, és hagyta, hogy akadály nélkül átfolyjon rajta a „mindenség”. A túlélők tragédiája, azaz a mi hibánk is, hogy nem volt elég vászna hozzá, hogy ennek a folyamatnak minden momentuma rögződjön, és képek formájában nyoma maradjon. Részben ezért töredékes az életmű is, miután a lakásának falain, a ruháin és testén is elfogyott a szabad hely, gyakran a saját képeire festette az újabb képeket… Magam is így jártam vele, 1996-ban megvettem tőle a kiállítóterem faláról az Európa elrablása című képét, de mikor elmentem a kifizetett festményért, már más volt rajta, így otthagytam.

– Milyen korszakokra lehetne osztani a veszprémi munkáit?

– Nehéz leválasztani egymásról a korszakait. Az art-punk irányvonal inkább a gesztusaira telepedett rá a kilencvenes években, de az ecsetkezelése és képeinek a színvilága önmagában is a nagy koloristák közé emeli. Nem csak a tanulmányaiból, de személyes preferenciái nyomán is felfedezhető a századelő párizsi festőóriásainak hatása. Az 1996-os kiállítása azonban már egyértelműen tobzódik a punk gesztusoktól: a galéria fő helyén a Gizike, óh! című képpel, amely fejjel lefelé ábrázol egy fekvő, széttárt lábú aktot, lángoló hajjal és zöld nemi szőrzettel... Nem tudni, hol van ez a kép, át lett-e festve, vagy egy gyűjtőnél várja a felértékelődést. Az ezredforduló után meglehetősen vegyes a kép: zseniális alkotások születtek megrendelésre – ezek szerencsére meg is maradtak –, és felejthető képek is gazdára találtak néhány forintért. Erre a korszakra már az egzisztenciális létében való megalázás különböző stádiuma jellemző. Ekkor már nem díszmenetben csörtetett végig a veszprémi utcákon, ahogy egy évtizeddel korábban,  hanem szerényen elfogadta némely étterem ingyenebédjét, és felszedte az utcán a csikkeket…

– Mit lehet tenni az életművel, hogyan lehetne ápolni, gondozni?

– Ahogy a Gizike, óh! is eltűnt, úgy az életmű jó része is felderíthetetlen. A szülőkkel és Gopcsa Katalin művészettörténésszel végigjártunk jó pár dózsavárosi lakást, ahol ilyen-olyan képek tucatjait találtuk, amelyeket Szilágyi különböző időkben elajándékozgatott, vagy kevés pénzért eladott. Tudunk olyan komoly egzisztenciákról, helyi vállalkozókról, ügyvédekről, akiknek a lakásában Szilágyi festmény lóg a falon, de nem verik nagydobra. Vannak korai képei az ország több pontján a pályatársaknál, barátoknál. Mindenképp valami módon össze kellene gyűjteni ezeket a lelőhelyeket, lajstromozni és dokumentálni kell a szétszóródott vagy megsemmisült életművet, hogy a szakemberek egyáltalán el tudják majd dönteni, ki is volt ez az ember, mi az ő helye a magyar festészetben, művészettörténetben.

Yokes – Szaksz

Képek: Yokes, Újhelyi-Kovács Sándor