Budapesti műtermében beszélgettünk Szűcs Attila festőművésszel a régi baráthoz, Szilágyi Lackóhoz kapcsolódó emlékeiről: az intenzíven megélt középiskolás évekről, a zaklatott főiskolás esztendőkről, festészetről, pókokról, zenéről, Pilinszkyről, a mély barátságról és az eltávolodásról.
– Ön együtt járt Szilágyi Lackóval a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, és később évfolyamtársak lettek a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A hosszú együtt töltött idő alatt milyen kapcsolat alakult ki kettejük között?
– A kisképzőn 16-tól 18 éves korunkig egymás legjobb barátai voltunk. Ez a korszak érzelmileg minden fiatal életében meghatározó, ráadásul a mi 
esetünkben e három év rendkívül intenzíven telt. Számos közös vonás kapcsolt össze minket: mindketten vidékről jöttünk Pestre – én Miskolcról származom –, ő bőr szakról lépett át, én pedig üveggyári rajzoló szakról kerültem a festőművész szakra. Egy szobában laktunk a kollégiumban, teljes egészében együtt éltünk, és még festő szak előtti időben sem telt el úgy nap, hogy délután ne rajzoltunk, festettünk volna együtt a kollégium műtermében.
– Mi ragadta meg önt Lackó személyiségében?
– Kivételes tehetsége és rendkívüli érzékenysége. Ilyen típusú érzékenységgel és művészi talentummal korábban nem találkoztam – és utána sem, jó darabig. Megítélésem szerint Lacus kimagaslott a saját generációjából. Élményt jelentett vele együtt lenni, dolgozni, festeni – rengeteget tanultunk egymástól. Hiperintenzív, nagyon szellemes srác volt, villámgyorsan vágott az esze, és élvezetesen el lehetett vele beszélgetni gyakorlatilag bármiről. Jó volt a humora – ez a tulajdonsága később, a betegsége során teljesen eltűnt, nem csak ő maga nem csinált vicceket, de nem is nevetett mások poénjain. Emellett hihetetlen képi memóriája, egyfajta fotografikus látása volt – mindent megjegyzett, amit egyszer látott. Például a kisképzőben 18 évesen arról mesélt, hogy milyen képet festettem három évvel korábban, amire én már nem is emlékeztem.
– Amikor azt mondta, hogy Lackó érzékeny volt, mit értett alatta?
– Apró jelekből, gesztusokból lehetett látni, például nagyon bírtam a keze tartását, volt benne valami egészen furcsa. Sosem felejtem el, micsoda utánozhatatlan 
finomsággal fogta meg hüvelyk- és középső ujjával, kicsit remegő kézzel a műteremben a kaszáspókokat, és tette őket arrébb – merthogy nem akarta őket elpusztítani, csak éppen útban voltak.
– Mi jellemezte a középiskolás közeget?
– A kisképző liberális szellemisége nagy szabadságot adott, ami nem tett jót mindenkinek, ám kettőnk számára maga volt a tökély. Azok a diákok, akik nem tudták annyira pontosan, hogy mit is akarnak csinálni, el is vesztek ebben a nagy szabadságban, de Lacusban és bennem erős volt a motor, minden noszogatás nélkül is állandóan dolgoztunk, festettünk, rajzoltunk. Nem múlt el nap, hogy ne csináltunk volna valamit. Ezt pedig az iskola nagyon jól vette, és éppen emiatt nézték el extravagáns külsőnket és tetteinket. Mindketten elég gyengék voltunk matematikából, és matektanárunk csak azért engedett át minket évről-évre – és ezt rendszeresen hangsúlyozta is –, mert a szakmai tárgyakban kimagaslóan teljesítettünk.
– Miben voltak extravagánsak?
– Laza, de rendkívül eseménydús életet éltünk, az állandó festés és rajzolás mellett rengeteget buliztunk, éjjel jártunk haza, nem vetettük meg az alkoholt, mindig történt velünk valami. Emellett nem csak a viselkedés, hanem az öltözködés területén is kilógtunk a sorból: nehéz elképzelni, de nekem nagy, buraszerű frizurám volt, és nagykockás nadrágban, meg nagyapám levetett cipőjében 
jártam. Lacus pedig ott volt a sajátos görbe tartásával, lompos ruhájával – szóval igazi elvetemült, extrém figurák voltunk, akik emellett érzékenyen tekintettek a világra, és nagyon szerették egymást.
– Mi érdekelte Lackót a festészeten kívül?
– Rajongtunk Pilinszky költészetéért, rengetegszer szavaltuk a verseit egymásnak, a kisképző vége felé gyakorlatilag fejből tudtuk az életmű jelentős részét. Lacus imádta a zenét, kiváló ritmusérzéke volt, ami nem derült ki a suta mozgásából. Bálványozta David Bowie-t, és persze együtt hallgattuk és ismertük meg a korabeli alternatív zenekarokat: a Balatont, a Trabantot, az URH-t, az Európa Kiadót.
– Meg tudja fogalmazni, hogy mi volt az a pillanat, esemény, törés, ami megváltoztatta Lackó életét?
– Egészen pontosan, hiszen ott voltam mellette. A suli négy éve alatt is többször ingadozott a hangulata, de a személyiségében lezajlott nagy reccsenés az érettségihez kötődik. Betegesen félt, rettegett az érettségitől – a szóbelin gyakorlatilag nem lehetett szóra bírni, de a tanárok mindent megtettek, segítettek neki, és végül áttolták. A vizsga után sokig kellett győzködni, hogy valóban átment, de ő nem akarta elhinni – teljesen megzavarodott, megroppant. Az érettségi után nem is jött el velünk este bulizni, hanem bevonult a szobánkba, és lefeküdt aludni. Amikor aztán éjjel hazaértem, és beléptem a szobába, Lacus fölült az ágyon, maga elé meredt, és kifejezéstelenül elkezdett ordítani. Hiába álltam elé, egyszerűen nem látott – akkor aztán elkezdtem rázogatni, megpróbáltam magához téríteni. Végül lenyugtattam, és elmagyaráztam neki, hogy sikerült a vizsgája, és végre elaludt. Viszont másnap 
reggel is láthatóan zavart volt, egyáltalán nem lehetett vele kommunikálni, gyakorlatilag megnémult. Úgy láttam, eltört benne valami. Feltettük a veszprémi vonatra, hazautazott, de – mint tudom – ez a katatón állapot otthon is folytatódott, és egészen addig tartott, amíg el nem vitték orvoshoz. Nem tudom, hogy a rettegés váltotta-e ki a betegséget, vagy a betegség akkumulálta a rettegést – csupán egy biztos: nagyon félt a vizsgától. Később a főiskolán is mindig rettegett a megmérettetésekkor.
– A megroppanás után is szoros maradt a kapcsolat kettejük között?
– Természetesen, bár már nem laktunk együtt, mert Lacus kollégista lett, én pedig albérletbe kerültem a főiskolai évek alatt. A fősulit Lacus teljesen lelassult állapotban kezdte, szinte csak tőszavakban lehetett vele beszélni – de ez alapvetően nem hatott ki a munkájára, éppen ellenkezőleg: talán ez volt a legjobb korszaka. Gyönyörű, fantasztikusan szép és nagyon koncentrált művek jöttek ki a keze alól, amelyekben persze benne rezgett a betegség kiváltotta zavart állapot.
– Ez a teljesen begubózódó időszak meddig tartott Lackónál?
– Előfelvételisként a főiskola alatt egy évre el kellett mennem katonának, és mire visszaértem, különböző kezelésekkel kirángatták Lacust a rendkívül katatón állapotából, úgyhogy már kommunikálni is lehetett vele. Mindenki igyekezett neki segíteni, nagyon odafigyeltünk rá. Négyen dolgoztunk egy műteremben, és a munka mellett próbáltuk gyakorlatilag újra szocializálni az életbe. Egészen durva gyógyszeres kezelést kapott, amire egyáltalán nem lehetett inni, erre mi is ügyeltünk – és nem is ivott semmi alkoholt. A sok gyógyszer 
nagyjából egyben tartotta. Ez azt jelenti, hogy rendkívül ingadozó lett, akadt olyan időszak, amikor lehetett vele beszélni, máskor meg nem. Teljesen hullámzó módon hallucinációs rohamok jelentkeztek nála: a műteremben többször megesett, hogy elkezdett kifelé beszélni a világba, mintha támadná valaki. De ha ilyenkor jeleztünk neki, hogy nincs is itt senki, akkor „visszajött” a valós életbe, és folytatta a munkát. Szóval nem volt egyszerű történet, de legalább tudtunk vele beszélni, lehetett rá hatni.
– A betegsége elhúzódása miként hatott a személyiségére, életére?
– Ekkor kezdődött nála a punk korszak. Nem tudom mennyi volt benne az ideológia, illetve a belső ösztönösség, de kvázi punk-festészetet akart csinálni, és az egész életformáját így alakította. Szerintem emögött leginkább a világgal szembeni elfojtott agressziója állt, ami betegségének egyik sajnálatos tünete lehetett. És ez kihatott a munkájára is: egyre csapkodóbb lett, furcsán kezelte az anyagokat, egymással össze nem illő felületeket kombinált, rendszeresen átfestette a munkáit. Láthatóan sokszor nem a végeredmény számított, hanem maga a festés, a kényszeres alkotás. A főiskola második szakaszában már gyakran el kellett vennünk tőle a képet, amikor úgy ítéltük meg, hogy rendben van, mert tudtuk, holnap nekiáll újra, és átfesti az egészet. Emellett állandóan segítettük, vásznat, festéket adtunk neki, mert az mindig hiánycikk volt nála.
– Miként értékeli a festészetét?
– Szerintem zseniális volt, főleg a fősuli első éveiben. A későbbi leszálló, széteső időszakából származó művei nekem már nem tetszettek. Lacus festői ereje, hallatlan képessége abban állt, hogy az elejétől kezdve nagyon pontos lenyomatát tudta adni annak, mi zajlik benne. Amíg a 
személyisége komplex volt, elképesztően gazdag, hihetetlen bővérű, nagyon jóízű festőiséggel előadott, kiváló művek kerültek a vásznakra. Olyan kvalitásokat mutatott, amelyek nem tették kérdésessé, mekkora tehetséggel bír. Ám egész egyszerűen nem tudott kivirágozni, kibokrosodni. Éppen ez a legnagyobb fájdalmam vele kapcsolatban. Amikor megtalálhatta volna a saját arcát, és elkezdhetett volna dolgozni, akkor egyszerűen szétesett, és már csak a betegséget lehetett látni: a túlmozgásos, túlfestéses, csak a gyakorlatért magáért való alkotást.
– Tanárai is tisztában voltak a tehetségével?
– Igen, abszolút legendás alak volt a főiskolán, egy rakat gesztust és csomó segítséget kapott a mesterektől, akik tisztában voltak azzal, mekkora kvalitásokkal bír Lacus, ám azt is tudták, hogy a betegsége miatt nincs rendben benne valami. Például egyedüliként az évfolyamban – a tanárok közbenjárására és jóváhagyásával – nem kellett felvennie az amúgy kötelező pedagógiát. Egyszerűen kivételt tettek vele, mivel látták, alkalmatlan lesz arra, hogy a későbbiekben tanítson. Aztán a diplomaosztásnál Lacus rendkívül felháborodott azon, hogy nem kapott tanári diplomát – az összes mester nyugtatta, hogy nem adhatnak neki, mert egyszerűen nem tanulta az ahhoz szükséges tárgyakat. A sok segítség ellenére Lacus lázadt, és folyamatosan – és egyre inkább szükségtelenül – provokálta a környezetét.
– Ön szerint mi volt a lázadás alapja? Kirekesztettnek érezte magát?
– Nem annyira a közeg nem fogadta el, hanem éppen Lacus provokálta ki egy idő után, hogy ne fogadják el. Ebbe lovalta bele magát, pedig senki nem várta el tőle. Láttam rajta azt a belső igényt, hogy ő legyen a társadalom kirekesztettje – és ezért mindent meg is tett. Gyakran csak l’art pour l’art provokatív megjegyzésekkel illette a körülötte lévőket, ordenáré hangon beszélt, 
káromkodott társaságban. Gyakorlatilag nem lehetett vele szalonképesen társalogni. A betegsége miatt lett ilyen, és ezzel nehezen lehetett mit kezdeni. Borzalmas volt ezt látni nekem, aki nagyon szerettem – de nem tudtam vele mit csinálni. Fokozatosan lemorzsolódtak mellőle a korábbi haverjai – és én is elfáradtam. Egyszerűen nem lehet hosszú távon bírni, hogy egy-egy durva szóval, egyszerű kijelentéssel minden le van csapva, és el van intézve. Ilyenkor lépésről lépésre kivonul és eltávolodik az ember… És én is kivonultam…
– Mi a véleménye Lackó punk imázsáról?
– A diploma után évekkel később találkoztam vele Budapesten egy kiállítás-megnyitón, és beszélgettünk egy félórát – akkor már tele volt piercinggel, punk haja volt, kivert szögecses mellényt hordott: az összes kellék megvolt ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy nagyon kemény punk csávó. Pedig az egész csak díszletként funkcionált – nyilván ezt a képet akarta magáról mutatni. Azt láttam, a külalakjával is szándékosan elzárta magától az emberek egy jelentős részét, lehetetlenné tette azt, hogy megközelíthessék. Hiszen nekem is nehéz volt összeraknom magamban az egészet, miközben persze tudtam, hogy a lelke mélyén Lacus egy nagyon kedves és aranyos ember, egy nagy gyerek.
– Önök egy időben kapták meg a Derkovits-ösztöndíjat. Mit jelentett ez az elismerés szakmai és anyagi szempontból?
– A 
Derkovits-ösztöndíjat arra találták ki, hogy a kiemelkedő tehetségű művészpalánták a főiskola után támogatást kapjanak az „élet” elkezdéséhez. Tehát ezzel a „kiemelkedő tehetségű” kategóriába kerültünk, ami szakmailag és erkölcsileg egyfajta tartást tud adni az embernek. Emellett az ösztöndíj a mi időnkben arra volt elég, hogy minimálbér szinten szűk megélhetést biztosított.
– Veszprémben gyakran hangzik el az a gondolat, hogy Lackó kiteljesíthette volna magát, ha a kisvárosból egy metropolisba költözik, ahol kevésbé szorult volna a társadalom peremére. Mi erről a véleménye?
– Azzal a folyamattal, ahogy saját magát, az énképét, a munkáját rombolta, nem hiszem, hogy alapvetően más lett volna az „útja” egy nagyvárosban, mint Veszprémben. Esetleg ha megjelenik mellette egy szponzor, aki állandóan segíti, „fogja a kezét”… de ez túl esetleges. Szerintem Lacus kisakkozta magát a viselkedésével abból a szociális közegből, ahová csatlakozhatott volna.
– Itt van egy veszprémi srác, felkerül Budapestre, festőművész lesz belőle, rendkívül tehetséges, kiderül a betegsége, visszamegy Veszprémbe, fest, él, lázad… elszigetelődik… és a végén kiszáll az életből… Mindez mit vált ki önben?
– Tragikus sors, nem nagyon tudom másként jellemezni. Nagyon sajnálom, hogy nem tudott kiteljesedni – de nem azért, mert a társadalomban olyan ellenállást talált, amely ezt nem hagyta. Ez nem igaz. Egy művésznek kellően komplex képet kell nyújtani magáról, hogy valami csatlakozási pontot találjon a társadalom felé. A Lacusban ez a lehetőség potenciálisan abszolút megvolt. Ám pont ezt a komplexitást rombolta le azzal, hogy
a betegsége következményeként elszakította magát a társadalomtól, és egy olyan közegbe merült alá, amelyben nem érezte jól magát. Miért mondom ezt? Mert az a nagydarab, bunkó, szegecses arc nem ő volt. Ezt tudom, hiszen sok-sok évet töltöttünk együtt, és ismertem a valódi arcát. Barátként az a legfájóbb az egészben, hogy egy idő után a betegsége alapvetően meghatározta az életét – és nem lehetett rajta segíteni; lemorzsolódtunk mellőle, elfáradtunk, ő pedig ment tovább a betegsége által kijelölt úton a vég felé. A halálát követően utánaolvastam, hogy a rá jellemző skizofréniának milyen lefutási lehetőségei vannak. A szakirodalom azt írja, hogy ha valakin 18 éves korában jelentkeznek az első tünetek, akkor 15–20 év alatt a betegség vagy teljes katatóniába, vagy öngyilkosságba torkollik. És nagyon kevés embert lehet erről más útra terelni. Őt sem lehetett.
Szaksz Balázs
Fotó: Kiss Sándor
