Jó humorú, végletesen naiv, életszerető ember, aki nap mint nap megküzdött a démonaival. Ilyennek látja Szilágyi Lackót unokatestvére, a Nemzeti Színház dramaturgja, Vörös Róbert.

– Milyen volt Lackó gyerekként?

– Csak nyaranta találkoztunk, mivel mi nem Veszprémben éltünk. Már akkoriban is jó humora volt. Szerveztünk a családnak cirkuszi előadásokat, Lackó mély átéléssel – és festett bajusszal – adott elő oroszlánszelídítő számot. Később a szakközépiskolában színházat csináltunk közösen, Calibant játszotta Shakespeare Viharában. Felléptünk Szentendrén, játszottunk az akkoriban kultikusnak számító Ikarus Művelődési Házban. Lackónak sajátosan jó humora, egyfajta bumfordi bája volt, jól adta elő az öniróniát és a mufurc nagyképűséget. Kíváncsi, mindenre kész fiatalember volt, társasági lény, nagyhangú fickó. Ekkor még nem jelentkezett a betegsége, és még azt sem lehetett tudni, hogy jó festő lesz belőle.

– Pesti évei alatt megjelent a betegsége, és találkozott a punk szubkultúrával. Hogyan zajlott le mindez?

– A betegsége a főiskola első évében lépett föl. Először mindenki idegkimerülésnek hitte, de kiderült, hogy ennél sokkal súlyosabb a helyzet. A pszichiátria akkoriban még gyerekcipőben járt: Lackót Sümegre vitték, ahol sokkterápiát alkalmaztak. Ez számára évekkel később is szó szerint sokkoló élmény volt. Úgy érezte, hogy ott valamit elrontottak benne. A kérdés azonban nem csak az, hogy a környezeted elfogad-e; sokkal inkább, hogy van-e betegségtudatod. Lackónak nem volt. Ő megküzdött a démonaival, megpróbálta elhelyezni a skizofrénia okozta „más-állapotokat” az életében. Kezdetben nem gondolta magát betegnek. A főiskola utáni években önmagával kibékülve, a fiatalság erejével és lendületével jókat tudott alkotni. Kevés képzőművész bírja egyedül. Mindenki tartozni akar valahova, nevesíteni akarja az értékeit. Lackó számára ezt adta meg a punk. Ez egyfajta eszköz volt, egy „jelmez”. Olyan volt, mint egy bohóc, aki beöltözik az előadásra.

– A lázadó, akinek sokan látták, csak szerep volt, vagy a betegségének a tünete?

– Inkább elégedetlenségről beszélhetünk. Persze egy tehetséges fiatalembernek nem nehéz elégedetlennek lenni, akkoriban főleg nem volt az. Legfőképpen egyébként önmagával volt elégedetlen, ostorozta is magát, ha valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezte. Azért tűnhetett mindez lázadásnak, mert ennek rendszeresen hangot is adott. Végtelenül naiv, „ami a szívén, az a száján” alkat volt. Annyira nem volt rossz a helyzete, mint azt sokan beszélték. Volt lakása, mindig volt mit ennie, volt családja, akik szerették – de a lehetőségek nem a képességeihez mérten adódtak. Ő is tudta, hogy jobb annál, mint amit az élet neki szánt. Aztán egyszer csak világossá vált, hogy tudomásul kell vennie a betegségét. Ez volt az igazi dráma, ami súlyos terhet rakott a vállára, és egyre rosszabb állapotba sodorta. Akadtak nyugodt és harmonikus időszakai, és voltak komoly harcai a démonaival, amely teljesen letaglózta őt. Ez az állapot akár hetekig is eltarthatott. Kezdetben ezt képes volt a négy fal között tartani, aztán minden kitört belőle. Elképesztően magányos küzdelem volt ez, különösen az utolsó négy-öt év. Ez az időszak alapozta meg a legendáját, ekkor lett Veszprém sötét angyala. A problémája megijesztette az embereket, csak kevesen tudták türelemmel és szeretettel kezelni, de mindig voltak, akik le tudták csillapítani.

– Ebben a szörnyű küzdelemben miben hitt, mi vitte mégis előre?

– Szeretett festeni, és tudott is. Szeretett élni, és akart is. Ez nagy hittétel. Amikor az amszterdami Van Gogh Múzeumban jártam, megdöbbentő volt azt az óriási mennyiségű képet látni: Van Gogh napi két-három festményt készített el. „Őrült festő őrült ecsetvonásokkal”, ezzel a szlogennel jellemezték az életművét. Ha megnézed a Cseresznyevirágok című képét, olyan színeket találsz rajta, amelyek nincsenek. Az ég olyan kék, amire csak a természet képes. A színhasználaton látszik, hogy mennyire szerette az életet. Lackóról ugyanez elmondható. Az árnyékos oldalon tett séták ellenére vadul és kíváncsian szerette az életet. Vannak képei, amelyekben mágikus erő lakozik, amelyek megbabonáznak, valahányszor látom őket. És persze vannak képei, amelyek a küzdelem és a rombolás művei. Érdekes lenne kronológiába rendezve látni a festményeit, hogyan változott, hogyan uralkodott el rajta a betegsége. De ennél fontosabb, hogy miként fejlődött és alakult ki az a világ, amely csak őrá volt jellemző. Sok képét eladta, mielőtt bárki láthatta volna. Voltak festményei, amiket megsemmisített, volt, hogy átfestette az alkotásait. Azt sem tudom például, hogy hova került az a nagyméretű kép, amivel a David Bowie pályázatot megnyerte.

– Veszprémben gyakran falakba ütközött. Miért maradt itt mégis?

– Tény, hogy nem tudott megfelelni bizonyos elvárásoknak, annak a képnek, ami a békésen, csendben alkotó festőművészekről sokakban kialakult. De azért azt is látni kell, hogy a város majd' minden évben adott neki kiállítási lehetőséget, mindig voltak mellette olyanok, akik pártolták. Igaz, hogy sokkal inkább szeretett volna egy külföldi nagyvárosban élni, és emiatt magában háborgott is eleget. Az az igazság, ha egy ember nyugalomban van, akkor egyetlen szoba is elég neki, de ha keres és hajszol valamit, akkor az egész világ is kevés. Akadtak, akik elfordultak tőle, mert hangosan volt jelen; ugyanakkor sokan szerették is. Ő soha semmit nem rejtett véka alá, veszélyesen naiv volt, minden gondolatát megosztotta. Ezt nem írnám a betegség számlájára, ez inkább a személyiségéből fakadt.

– A személyiségében kódolva volt a sorsa, vagy más környezetben, más impulzusokkal legyőzhette volna a betegségét?

– Ezt nem tudom megmondani, senki nem tudja. Vannak részek az ember életében, amiket nem tud megosztani másokkal, és egyedül kell megküzdenie velük. Ahogy ezek a harcok halmozódtak, egyre inkább ki volt szolgáltatva önmagának. Senki nem tudott segíteni neki, ő pedig ettől egyre bizalmatlanabbá vált, aminek következtében még inkább magába zárkózott. Ez egy ördögi kör. Azt is tudjuk, hogy az ember kémiai lény. Éppen ezért nagy az orvosok felelőssége is, akik a kezelése során cserélgették a gyógyszereit – talán Lackó nem alaptalanul érezte úgy, hogy az orvosok elrontottak valamit. A végén aztán teljesen bezárkózott, és pokolian egyedül maradt. Annál kétségbeesettebb gesztust nehéz elképzelni, mint amikor valaki így – önszántából – fejezi be az életét. Különösen az ő esetében, aki annyira szerette az életet. Minden nap gondolok rá.

Schöngrundtner Tamás

Fotó: Kovács Bálint

A cikkben látható második kép magángyűjtemény része, megtekinthető az Óváros Art Galériában.