Mindenki másként beszél róla most, hogy nem él. Hiányzik a városból, színfoltja volt Veszprémnek, annak ellenére, hogy sokan átmentek a másik oldalra, amikor szembe jött velük – vélekedik Szilágyi Lackóról Kardos Klára pszichológus, aki a szomszédjaként ismerkedett meg vele.

– Soha nem voltam vele pszichológus-páciens viszonyban, magánjellegű kapcsolat alakult ki közöttünk, hiszen közel laktunk egymáshoz. Gyakran találkoztunk az utcán, nálunk, esetleg hozzájuk mentem. Lackó időnként úgy döntött, hogy veszek tőle egy képet. Ilyenkor becsengetett, és kérte, hogy menjek át. Mondhatni játékosan huzakodtunk, persze a végén beadtam a derekam. Igyekeztem pókerarccal figyelni az alkotásokat, de mindig tudta, hogy melyik fogott meg. Egy óra múlva ott állt vele az ajtómban, és meg kellett vennem, nem volt más választásom. Persze mindez nagyon kedvesen történt.

– Nem volt hétköznapi ember, hogyan nézett rá?

– Sose elemeztem. Másként láttam, mint a veszprémi lakosok többsége, elfogadtam olyannak, amilyen. Sokat beszélgettünk arról, miért provokálja a környezetét a külsejével, próbáltam terelni, hogy kicsit fogja vissza magát. Visszagondolva örülök, hogy nem fogadta meg. Nagyon sok sértettség,  csalódás volt benne amiatt, hogy az emberek a külső alapján ítélték meg. Szerintem sokan nem is tudták róla, hogy mennyire művelt, milyen eszmefuttatásokat lehet vele átélni.

– Mi volt a maszk mögött?

– Egy nagyon érzékeny ember, olyan, akinek csak egy párja van az életben. Igazán szerette a feleségét, elképzelhetetlen volt, hogy mással mutatkozik. Sok nehézséget okozhatott a szüleinek az extravagáns viselkedésével, megjelenésével, de hamar megtalálta a párját, és erősítették egymást. Amíg jól működött a kapcsolatuk, Lackó nem volt annyira sérülékeny, később jelentek csak meg a szélsőséges megnyilvánulásai. Jellemző volt rá a labilitás. Az egyik pillanatban összeszedetten lehetett vele beszélni bármiről, másnap csak a sérelmeit hozta elő. Egy időben velem se állt szóba, vagy három hónapig – nem tudom az okát. Egyszer csak odajött hozzám, adott két puszit, és azt mondta: „bocsánat”. Sose beszéltük meg.

– Miért bújik el valaki ennyire a valóságtól és vesz fel extravagáns külsőt?

– Lackó nem érezte, hogy mást mutat – teljesen azonosult a mutatott külsővel. Szenvedett amiatt, hogy nem fogadják el, de ezzel együttélt, ragaszkodott a dolgaihoz.

– A labilis kifejezést használta. Ez az alkotásaiban is megjelent?

– Nagyon sok művészre jellemző ez a tulajdonság. Szerintem többségük akkor a legtermékenyebb, amikor lelkileg mélyponton van. Lackónál is megfigyelhető volt, gyakran nem festett, nem csinált semmit, csak szidta a rendszert az utcán, mindenkivel baja volt, majd amikor összeszedte magát, termékenyen dolgozott. Harcolt a felnőtt világgal, a szabályok ellen.  Az alkotásaiban mutatta meg, miért tiltakozott.

– Mennyi képe van tőle?

– Több mint tíz. Nagyon szeretem őket. Sokan nonfiguratívnak ítélik meg, de én teljesen másként látom. Expresszionista  koloristának vallotta magát.

– Melyik találkozás volt a legemlékezetesebb?

– Amikor először beszélgettem vele, és rájöttem, itt nem egy őrült áll velem szemben, hanem egy hihetetlenül művelt, nagyon érdekes, színes egyéniség. Előtte beleestem abba a csapdába – amibe sokunk –, hogy az utcán látottak alapján ítélkeztem. Egy másik emlékezetes pillanat számomra, amikor otthon látogattam meg, Zoé is velünk volt, sok mindenről beszélgettünk, hogyan élnek, mi történik velük.

– Miként alakul ki egy emberben ez a társadalom elleni harc?

– Nem tudom pontosan megmondani, miért vette fel ezt a külsőt, de az biztos, hogy foggal, körömmel ragaszkodott hozzá. Középiskolás korában sem volt beszabályozott, átlagos gyerek. A képzőművészeti egyetemen jobban tolerálták ezt, eleresztette magát, Zoé személyében pedig megtalálta a másik felét, így teljes volt számára a világ. De ez nem felvett külső akart lenni, hanem ő volt maga. Arról szólt az élete, hogy a környezete fogadja el ilyennek, de ez nagyon sok keserűséggel járt. Mindenki másként beszél róla most, hogy nem él. Hiányzik a városból, színfoltja volt Veszprémnek, annak ellenére, hogy sokan átmentek a másik oldalra, amikor szembe jött velük. Akik vették a fáradságot, és beszélgettek az alkotó Lackóval, azoknak teljesen megváltozott róla a véleményük.

Cseh Zoltán

Fotó: Babják Tamás

Kép: magángyűjteményből