Életünk során számos alkalommal megtapasztalhatjuk, hogy a csendnek mekkora jelentősége van. Fenyvesi Ottó, József Attila-díjas költő, író szerint ugyanakkor a csend csak egyik alkotóeleme a költészetnek.

–  A csendnek milyen hagyománya van az irodalomban, a költészetben?

– Nagy, szinte kimeríthetetlen a hagyománya. Ha a Google keresőjébe beírjuk, hogy „csend az irodalomban”, akkor majdnem egymillió találatot kínál fel a gép. A csend nagyon nagy ihletője a művészeknek, persze csak akkor van csend, ha vannak zajok és neszek is. A történet így kerek. Emberi sajátosság, hogy kommunikáljunk egymással, hogy az üresség helyett a tartalmas csend áramoljon szét lényünkben. Weöres Sándor Csend című versében azt írja: „A félig nyitott ablakon / behajol a szél a szobába / a világűr csendje, magánya / a bútor szögletétől a légi fellegekig és az égi csillagokig / a csend vonulása lakik. / Rozsdája lárma.” A világ lármája tehát a közlés, a beszéd, a nyelv. A mögötte  lévő csend pedig az ember transzcendenciára való illetékességének a letéteményese, a herakléitoszi logosz (világész), amely áthatja az univerzumot.

– A költő számára egyfajta elemi, az íráshoz elengedhetetlen szükséglet is a csend?

– Igen, a világ kis és nagy dolgainak felfogásához szükség van a gondolkodás csendjére. Egy olasz közmondás szerint „aki nem tud hallgatni, nem tud beszélni sem”. Azonban nem szeretném misztifikálni a csendet, mert az emberi lét másik fontos eleme a Weöres által emlegetett „lárma”, hiszen az ember az egyetlen élőlény, amely képes szimbólumok (szavak, képek, számok és más jelek) használatára, és rendelkezik a beszéd képességével. Ezáltal érzéseket, gondolatokat, magatartási módokat közöl. Képes megérteni és félreérteni a dolgokat. Ezzel a képességével képes civilizációt teremteni. Beszéd képessége nélkül nem jöhetett volna létre a jelenlegi emberi közösség, társadalom. Az emberi társadalmak a nyelv által megkonstruálják a társadalmi tapasztalat világát. Egy nyelv több mint az eszmék közvetítésére szolgáló eszköz, egy olyan eszköz, amellyel befolyásolhatjuk mások érzéseit, és melyet az önkifejezés céljából használhatunk. Minden nyelv a tapasztalat kategorizálásának is eszköze, ahogy Wittgenstein mondta: „a nyelv életforma”. A kulturális reprezentáció során a különböző jelek, szavak, zenei hangok egybefonódnak és művészi tartalmakkal telhetnek meg.

– Mit mond a tapasztalat: az idő előrehaladtával a belső lecsendesedésnek milyen szerepe van a versírásban? Könnyíti, nehezíti azt, vagy egyszerűen csak másabb színezetet kapnak a költemények?

– Talán a színezet változik. Kezdetben még harsányak a színek, aztán kifakulnak, egyre inkább a fekete-fehér világ felé sodródunk?! A költő általában ismeretlen, magányos ösvényeken jár, s legtöbbször ösztöneire hagyatkozik. Az ember természetes állapota az üresség, ami aztán az idők folyamán feltöltődik. Az élet jön és átáramlik rajtunk, ha valami  megmarad, mert ki akar fejlődni, akár éppen általam, az már kegyelmi állapot. Honnan jön ez a sugallat? Kitől, miért, mikor és milyen intenzitással? Nem tudom, csak jön. Eszmélődésem kezdetétől tudom: itt vagyok, magyarok a szavak, amelyeket anyám szájából tanultam, voltak őseim, akiktől hagyományt örököltem, és valamit el akarok mondani. Azóta néha közlök valamit, néha nem. Általában leltárt készítek világunk állapotáról, érzelmekről, hangulatokról, a széthullás fragmentumairól, megörökítem azt a kevés nem is tudom mit, bizonyosságot (?), amit helyettem senki nem mondhat el.

– A befogadó oldaláról hogyan jelenhet és kell megjelennie a csendnek a költészetben?

– Az olvasás csakúgy, mint az írás, csendes műfaj. Nem véletlen, hogy a nagy dolgokat csendben értjük meg. Az olvasó, ha akar, a nyomtatott sorok, a szöveg olvasása közben elmélyedhet a lét titkaiban, ilyenkor megtapasztalhatja, hogy csak lélekben él. Ahogy Rilke írja egyik versében: „csak ámulj és fülelj, éld a csendet, értsd a szelet…”

Bertalan Melinda
Fotó: Kiss Sándor