Azt mondják, a sikerért keményen meg kell küzdeni, nem hull csak úgy az ember ölébe. Gájer Bálint maga is igazolni tudja ezt az állítást, hiszen hosszú évekig kitartóan dolgozott, míg eljutott a The Voice című tehetségkutató műsorban elért 2. helyezésig, amely meghozta neki az országos ismertséget. Azóta sem ül a babérjain, folyamatosan dolgozik karrierjén, mert vallja, csak így lehet előre lépni. Zenéről, swingről és ambíciókról beszélgettünk vele.

– Honnan ered a zene szeretete?

– Nem nagyon emlékszem rá, hogy lett volna bárki a családomban, aki intenzíven érdeklődött volna a zene iránt. Édesanyám óvónő, édesapám tanár, leginkább talán mégis az ő érdemének mondható, hogy a zene irányába indultam el. Fiatalabb korában rendszeresen énekelt magyar nótákat, operetteket, néhány versenyt meg is nyert velük, de a versmondásban, színjátszásban is kipróbálta magát. Nagyanyámtól örökölhette művészet iránti szeretetét, aki szintén fellépett néhány amatőr formációban a megyében – valószínűleg így kelthette fel érdeklődésemet az előadó-művészet. Akkoriban azonban még csak puszta hobbiként tekintettem a zenélésre.

– Veszprém nagyfokú zeneisége hogyan hatott rád, amikor idejöttél tanulni?

– Veszprémbe elsősorban a kézilabda miatt jöttem, amely a zenével együtt meghatározó szerepet töltött be az életemben gyerekkoromtól fogva. A Jendrassikban éppen akkor indult egy sportközpontú gimnáziumi osztály, így ott kezdtem meg a középiskolát. A muzsikálás azonban közben sem maradt el: a Marcali Állami Zeneiskolában megkezdett ütőhangszeres tanulmányaimat folytatva beiratkoztam a veszprémi Csermák Antal Zeneiskolába. Ott kerültem szoros barátságba Temesi Bercivel és Kovács Karesszal – velük egyébként évfolyamtársak is voltunk a szakközépiskolában. Megalakult a zeneiskolában egy alkalmi formáció: Berci basszusgitározott, én kongáztam, Karesz pedig dobolt. Hobbiból, szeretetből zenéltünk, nekem személy szerint akkor még fogalmam sem volt, hogy egyszer ezt profi szinten fogom űzni. Később aztán, a 2000-es években Karesszal egy Six on the beach nevű partyzenekart is alapítottunk, amivel többször is visszatértünk Veszprémbe, a Patrióta Lokálban, városi rendezvényeken játszottunk. Ez a formáció ma már nem létezik, de Mészáros Zoltánnak köszönhetően azóta is rendszeresen visszajárok a városba: egy időben az Oliva Étteremben léptünk fel, a Rozé Rizling és Jazz Napok keretében pedig már többször állhattam a színpadon a Group’n’Swinggel és a saját zenekarommal is.

– Végül mikor kristályosodott ki előtted, hogy a zene lesz a te utad?

– A Jendrassikban töltött utolsó években már egyre inkább körvonalazódott előttem, hogy nem leszek profi sportoló. Sok meccsre, eseményre jártunk, de valahogy már akkor éreztem, hogy nem fogok tudni lemondani miattuk bizonyos dolgokról. A zenéért azonban bármit képes voltam felrúgni. Mielőtt hazaértem volna Veszprémből, leszálltam Balatonkeresztúron, és előbb fúvószenekari próbára mentem, ezután indultam csak Marcaliba. Nagyon sok pozitív élményt adott nekem a zene, gyakran jártunk külföldre fellépésekre, a baráti társaságom is főleg zenészekből tevődött össze, sokkal összetartóbb volt a közösség is, mint a sportban. Aztán az élet úgy hozta, hogy egy kisebb sérülés miatt ki kellett hagynom az edzéseket, és közben rájöttem, nem hiányzik a kézilabda. A mérleg akkor dőlt el a zene irányába, onnantól pedig már nem volt kérdéses, hogy ezzel akarok foglalkozni, noha a biztonság kedvéért érettségi után még elvégeztem a vendéglátó szakmenedzser szakot.

– Ezek után már tudatosan építetted a karrieredet?

– Leginkább azt mondanám, kísérleteztem, próbálgattam, mi áll jól nekem, milyen zenei irányban lenne érdemes elindulni. Nyilván onnantól kezdve, hogy bekerültem egy iskolarendszerbe, sokkal tudatosabbá is váltam, de hosszú út vezetett még odáig, ahol most vagyok. Nagyon fontosnak tartom a visszajelzéseket is, amelyeket a közönség, a szakma, a zenésztársak adnak. Ahogy haladtam előre az úton, egyre több pozitív reakció érkezett, amelyek miatt egyre komolyabban tudtam venni a zenélést. 2001-ben beiratkoztam a székesfehérvári Dr. Lauschmann Gyula Zeneművészeti Szakközépiskolába, majd a zenei képzettség következő fokaként felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakára. Tanulóidőszak volt ez minden szempontból, de arra törekedtem, hogy minél jobb legyek. Közben számos partyzenekarban is megfordultam, legalább tíz-tizenkét formációban. Játszottam Bercivel a Forever Sting Band zenekarban, Győrben egy HelloKids nevű felállásban, beugróként Székesfehérváron és Pesten is megfordultam jó pár zenekarban. Emellett évekig karaoke műsorvezetőként is dolgoztam.

– Időközben pedig a dobokat lecserélted mikrofonra. Mi volt a váltás oka?

– Kicsi korom óta szerettem énekelni, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezzel fogom keresni a kenyerem. A magam szórakoztatására énekeltem – Demjén dalokat, Lionel Richie, Stevie Wonder, a United slágereit, egy barátommal ’N Sync-et, Backstreet Boyst is –, és persze álmodoztam a világhírről, szerettem volna, ha minél jobb énekhangom lenne, de nem gondoltam ezt olyan komolyan. Aztán egyszer csak kibuggyant belőlem egy-egy dal a zeneiskolás bulikon, az énektanárnőm előtt, a visszajelzések pedig azt mutatták, tetszik nekik a hangom. Ezek a véletlenek, pozitív megerősítések vezettek el ahhoz, hogy 2001-ben már ezen a vonalon indultam el, bár még ott is kérdőjeles volt, hogy mit tudok kihozni belőle. Az átbillenést az egyetem hozta meg, akkor már biztos voltam benne, hogy ez lesz az utam.

– Lépésről lépésre építkeztél, de közben rengeteg energiát is fektettél a zenélésbe. Volt benned félsz, hogy a sok munka ellenére nem jön el a siker?

– Mindenképpen, hiszen ebben az időszakban azért nem sokat lehetett keresni a zenéléssel, épp csak annyit, amennyiből szűkösen meg lehetett élni. Diákhitelből fizettem az albérletem, second-hand üzletekben vásároltam, hogy megfogjam a pénzt, de sokat nem lehetett a tejbe aprítani. Bíztam benne, hogy egyszer eljön majd az én időm. 2004-ben úgy tűnt, sikerül is, amikor jelentkeztem a Megasztárba. A legjobb ötven közé kerültem, de a döntőbe már nem jutottam el. Akkor egy kicsit csalódott voltam, ma már egyáltalán nem bánom, hogy nem jött össze. Nem sok koncepcióm volt igazából, csak annyi, hogy énekes akarok lenni, de hogy milyen műfajban és hogyan, arról nem sok elképzelésem volt. Valószínűleg ezért sem jutottam akkor tovább. Rengeteget fejlődtem azóta, kiforrt a személyiségem, megtanultam kommunikálni a közönséggel, rájöttem, mennyit érdemes adni magamból. Kis lépésekben haladtam, ami talán a bulvársajtót kevésbé érdekli, mert ők tündérmesékre vágynak, de azok meg elég hamar véget szoktak érni.

– A swing képviselőjeként ismerte meg az ország a nevedet. Milyen folyamat vezetett saját hangod megtalálásához? Mi fogott meg a swing műfajában?

– Eléggé kacskaringós volt az út, hiszen a partyzenekarok  épp azt szolgálták, hogy minél több műfajban kipróbáljam magam, lássam, melyik stílus áll jól, mit érzek igazán magaménak. Gyakorlatilag minden stílusban megmártóztam egy kicsit, a popban, a rockban, a funkyban, a discoban, a jazzben. Szép lassan szűkült le a kör, a végén pedig eljutottam a swinghez, amely kicsit visszatérés is a gyökerekhez. Még a Marcali Big Bandben töltött időben találkoztam először a műfajjal, és azonnal elvarázsolt az a pozitív energia és életszemlélet, könnyedség és elegancia, amely a műfaj sajátja. Székesfehérvári tanulmányaim alatt aztán újra és újra feltűnt a swing. Azt ugyanis tudni kell, hogy ha ma valaki iskolai keretek között akar megtanulni énekelni, akarva-akaratlanul is a húszas-harmincas évek Amerikájának jazz standardjein keresztül teszi meg azt. Pély Barnánál gyakorlatilag mi is ezeket tanultuk. Idővel kiderült, hogy az én baritonos hangfekvésem egy az egyben ugyanolyan, mint Sinatraé és Michael Bublé-é. Ráadásul dobos karrierem miatt sokkal könnyebben is tudom elsajátítani a swing speciális lüktetését, ritmikáját. Így végül a visszajelzések garantálták, hogy ebbe az irányba induljak el, a Voice idejére pedig már kikristályosodott előttem, hogy ezt a műfajt szeretném propagálni. Tulajdonképpen magamat találtam meg benne, miközben annyi szabadságot is ad a műfaj, hogy keverjem egy kicsit a poppal, a boogieval, dixielanddel, így megmutatva a saját hangomat.

– Mennyire hatja át a hétköznapjaidat a swing?

– Szeretek elegánsan öltözködni a hétköznapokban is, azt a szellemiséget képviselni, amely ennek a műfajnak a sajátja. A színpadon mindig öltönyben vagyok, de gyakran hordok farmert, hozzá ing, zakó egy díszzsebkendővel. Mindig is vágytam erre az eleganciára, szerencsés együttállás, hogy most meg is engedhetem magamnak, persze továbbra is normál anyagi keretek között maradva. Ugyanakkor a swing sokkal több, mint puszta öltözködés. Egyfajta boldogság, vidámság is, az élet szeretete. Eszerint próbálok élni, a dalaimban is erre hívom fel a figyelmet. A kesergősebb, szomorú, szerelmes balladákat inkább kerülöm – ott különben is nagyon ki kell adnia magát az embernek, én pedig vigyázok rá, hogy csak annyit adjak a közönségnek, amennyi kell. Szerintem pozitivitásra nagyobb szükségünk van ma, mint szomorúságra. Persze kellenek mélységek és magasságok is, de jobb, ha utóbbiból több van, és a hallgatóság kellemesen mulat, nem búsul. Mindig is ezt tartottam szem előtt, már a dobos múltam idején is: ne öncélú művészkedésre törekedjünk, hanem a közönség szórakoztatására.

– A Voice előtt már szép sikereket értél el a Group’n’Swing énekeseként. Mi ösztönzött arra, hogy jelentkezz a műsorba?

– Részben marketing szempontok motiváltak a dologban. Hiába volt igényes a produkció, a műfaj miatt mégis sokszor  falakba ütköztünk, és a kiadó szájából is egyre többször elhangzott, hogy ha lenne egy ismertebb név a csapatban, az sokat nyomna a latban. Nekem fontos volt, hogy ha ezt a lehetőséget meglépem, ne kelljen feladnom addigi életemet és beköltözni egy közös szállásra, ahol gyakorlatilag a műsorra való koncentráláson kívül semmi mást nem csinálhatok. A Voice-nál ez adott volt. Ráadásul egyfajta zenei szabadsággal is bírt: nem volt semmiféle tematika, műfaji megkötés a műsorban, mindenki hozhatta a saját stílusát, és aszerint adhatta elő a dalokat is, nem kellett az eredeti verzióhoz ragaszkodnia. Élő zenekar kísérte az énekeseket, így lehetőség volt áthangszerelni, feldolgozni a számokat. Emellett pedig egy nagyon fontos üzenete is volt a Voice-nak, hiszen nemcsak teljesen ismeretlen énekesek jelentkezhettek a tehetségkutatóba, hanem olyanok is, akik már egy ideje a zenei pályán mozogtak, de az átütő siker eddig még elmaradt az életükben. Tulajdonképpen engem is az motivált, hogy szélesebb közönség előtt is bemutatkozhassam, és ismeretséget szerezzek.

– Meghozta a műsor a belé vetett reményeket?

– Szerencsére igen, abszolút sikertörténet az enyém, hiszen végül a második helyen végeztem. Persze a pakliban az is benne volt, hogy már az elején kiesek, és a nagy ismeretségből nem lesz semmi. Szerencsére Caramel hitt bennem és a műfajban, amit képviselek, felkarolt, és tovább juttatott, majd szép fokozatosan a közönség szeretetét is sikerült elnyerni.

– Azóta pedig ível felfelé a pályád.

– Valóban, de azért ebben rengeteg munka van. Önmagában a Voice is csak egy lehetőség, egy ugródeszka, amely után ha nem teszed magad oda ugyanúgy, nem készítesz saját dalokat, akkor könnyen a süllyesztőben végezheted. Ha jól megnézed, Pál Dénesen, Veres Mónikán és rajtam kívül más nem igazán profitált a műsorból. Nagyon sok tehetséges énekes tűnt fel a Voice-ban, de nem sikerült meglovagolniuk a műsor adta ismeretséget. Nem szabad belekényelmesedni ebbe a második helybe, az igazi sikerhez kellenek saját dalok is. Nem várom meg, hogy majd valaki megkeressen eggyel, hanem saját magam elindítom a folyamatot, és barátokkal, zenésztársakkal, szakemberekkel együttműködve haladok előre.

– Mennyire volt könnyű megbirkózni a megnövekedett figyelemmel?

– Szerintem ha az ember belül rendben van, akkor fel tudja dolgozni a figyelmet. Sosem voltam szélsőséges figura, mindig is pozitívan tekintettem a dolgok elébe. Igyekszem mindenkivel kedves lenni, előzékenyen, tisztelettel, becsülettel bánni azzal, aki megállít egy fotó vagy néhány szó erejéig. Az is igaz persze, hogy nem a teljes ismeretlenségből kerültem a reflektorfénybe – akkor bizonyára sokkal nehezebb lenne feldolgozni. Pontosan ismertem a szakma árnyoldalait és előnyeit is, reálisan láttam a dolgokat. Tisztában voltam vele a Voice után is, hogy egyáltalán nem garantált az a fajta ismeretség, amit elértem – azt csak sok munkával lehet megszerezni.

– Idén új fejezet nyílt az életedben: öt év után szakítottál a Group’n’ Swinggel és szólókarrierbe kezdtél. Milyenek az eddigi tapasztalatok?

– Szerencsére elég jól mennek a dolgaim, egyre több emberhez el tudok jutni, annak ellenére, hogy még nem nagyon volt olyan dalom, amely országos rádióban ment volna rotációban. Fellépek egyedül is félplayback műsorral és egy négy-, illetve nyolctagú zenekarral is. Ezt szeretném is még tovább fejleszteni, táncosokat bevonni, különböző show elemekkel bővíteni a műsorom. Úgy látom, igény van az ilyen zenékre, bárhová megyünk, teltház van, a közönség velem énekli a dalokat, táncolnak, felszabadultan szórakoznak. Sikerült „rést ütni a pajzson”, kezdjük megfertőzni az országot azzal a pozitív életszemlélettel, vidámsággal, amely a dalokban el van rejtve. Nagyon büszke vagyok A Dalban elért helyezésemre, ahol a That’s how it goes című számommal a nézők szavazatinak köszönhetően a döntőbe juthattam, ráadásul nálam jóval ismertebb előadókat sikerült lekörözni. Idén már két alkalommal is felléphettem a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, egyszer Veres Mónikával a Budapest Symphony Orchestra kíséretében, egyszer pedig Fenyő Miklós vendégeként. Mindkét alkalommal mintegy 3000 ember előtt állhattam színpadra. Idén kétszer is felléptünk előzenekarként, így szélesebb közönség előtt is megmutatkozhattunk a zenekarommal: egy ízben a Budapest Papp László Sportarénában szerepelhettünk az amerikai színészlegenda és énekes, Robert Davi előtt, legutóbb pedig a nagyon híres jazzorgonista, Rhoda Scott koncertje előtt alapoztuk meg a hangulatot.

– Mint oly sok minden másban, a zeneiparban is új játékszabályok íródnak: egy zenész már nem elsősorban a lemezeladásokból tudja eltartani magát, hanem a koncertekből. Ennek tükrében mit mondanál, mitől lesz valaki igazán jó énekes, színpadi előadó?

– Magyarországon a lemezeladásból régen sem tudta senki „eltartani” magát. Egy igazi zenész, előadó nem is erre törekszik, hanem arra, hogy a színpadon álljon, és szórakoztassa a közönségét. Hogy mitől lesz valaki igazán jó előadó? A sok-sok apró részlettől, ami aztán kiad egy komplex egészet. Nagyon fontos az énekes személyisége, hiszen a közönséget a dalokon túl főként az ragadja meg. A nyitottság általában mindig nyerő, bár azért tegyük hozzá, vannak műfajok, ahol ennek az ellenkezője igaz. És ha már műfajoknál tartunk: nem árt, ha az előadó személyisége és a stílus, amit képvisel, összhangban van. Enélkül hiteltelen maradna. Kell némi rutin is, hogy ne legyen izzadságszagú az előadás, de a ló túloldalára se jó átesni, és csak csuklóból kirázni valamit, hanem foglalkozni kell a közönséggel is. A zenésztársakról se feledkezzünk el, és bizonyos műfajokban a megjelenésünkről sem. Aki igazán profi, azt is tudja, hogy a sérelmeidet nem illik magaddal vinni a színpadra, le kell őket rakni magadról. Sokan nem esnek át ezen a folyamaton, pedig hosszú távon ez azt eredményezheti, hogy egyszerűen kirostálódsz.

– Tény és való, hogy a közönség néha elég kemény tud lenni azzal, aki a sikertől megrészegülve félvállról kezdi venni a dolgokat. Te mennyire vagy kritikus önmagaddal szemben?

– Minden bizonnyal kritikusabb vagyok, mint a közönségem, de valószínűleg ez így egészséges, mert ettől tudok fejlődni. Arra törekszem, hogy minden tökéletesen menjen, még akkor is, ha ez lehetetlen. Néha rajtunk kívül álló okok miatt nem úgy alakul egy lemezfelvétel vagy egy fellépés, ahogy szeretnénk. Nagy álmom egyébként, hogy egyszer a világtól elzárkózva, teljes nyugalomban vehessek fel egy lemezt: csak én és néhány zenész barát lennénk, szórakoznánk, kikapcsolódnánk, és szép sorjában feljátszanánk a dalokat. Igazán ideális lenne, ha valóban csak a művészi részével foglalkozhatnék a munkámnak, noha tudom, ezzel rengeteg olyan impulzus kiveszne az életemből, amely komoly személyiségformáló erővel bír. Azt azért nem szeretném, ha ennyire bezárulna a világ.

– Az elmúlt időszakban több fontos díjat is átvehettél. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?

– Természetesen hatalmas örömet és megtiszteltetést, attól függetlenül, hogy mindegyik díjam egy kicsit más jelentőséggel bír. Az elsőt még 2009-ben kaptam a III. Jazzy Jazz Dalversenyen, ahol a Group’n’Swinggel közösen indultunk három dalunkkal. Végül Éliás Gyula Jr.-ral megosztva a „Legjobb férfi énekesnek” járó díjat hozhattuk el. Óriási elismerés volt számomra, hiszen Gyulát mind szakmailag, mind emberileg igen nagyra tartom. Ezt követte a Fonogram Díj 2013-ban, amit a Botrány című nagylemezünkért kaptunk a Group ’n’ Swinggel. Sok munkám volt ebben az albumban, míg elkészült: folyamatosan tartottam a kapcsolatot a szövegírókkal, összehangoltam az egyes fázisokat, jórészt én feleltem a munkafolyamatok lebonyolításáért. Az Allee Elegancia Díja, „A legelegánsabb zenész” cím elsősorban az imázsom szempontjából volt fontos, de jó érzés, hogy ezzel egy olyan illusztris társaság tagjává válhattam, mint Kulka János, Eszenyi Enikő vagy Zséda. Tavaly a második Fonogram Díjamat is megszerezhettem első szólóalbumomért, amely fantasztikus elismerés, hiszen ez a szakma díja. Mindazonáltal a szakmai díjak mellett számomra a legfontosabb, hogy a közönség jól érezze magát a koncertjeimen. Kikapcsolódjon, pár órára elfelejtse a hétköznapi gondokat, és feltöltődve, felszabadultan induljon haza a koncert után. Ez az, ami engem is energiával tölt fel a fellépéseim után.

– Összességében mennyire kimerítő folyamatosan fenntartani a közönség érdeklődését?

– Nagyon oda kell figyelni rájuk, fellépésekkor megszólítani őket, válaszolni a reakcióikra, bármit, ami ösztönösen jön, tudni kell felhasználni. Kicsit olyan ilyenkor az énekes agya, mint egy kétmagos processzor, ahol egyszerre gondolkodsz a dalszövegen, és hogy ne legyen „rövidzárlat”, miközben azon is agyalsz, hogy miként fogod felvezetni a következő számot. Kellenek az újítások, ráadásul nemcsak koncertek alkalmával kell törődni a rajongókkal, de amellett is érdemes tartani velük a kapcsolatot. Azért ez nem kis feladat.

– Te végzed önmagad menedzselését is?

– Igen, egyelőre én magam irányítok mindent. Valószínűleg már csak kis ideig, mert ahogy egyre több munka jön be, úgy egyre kevésbé bírom egyedül. Ezért most úgy fest, hogy egy nagyon kedves barátom – akivel egy időben együtt dolgoztam műsorvezetőként egy karaoke cégben – leveszi ezt a terhet a vállamról, és ő fogja intézni a különböző adminisztratív, logisztikai és marketing ügyeket.

– Mivel tudsz feltöltődni?

– Az biztos, hogy ha nem muszáj, nem kapkodom el a felkelést – szeretem, ha ki tudom pihenni magam. Ha van rá mód, szívesen járok a kedvesemmel wellnessbe egy-két napra kikapcsolódni. Néha megpróbálkozom az egy héttel is, de azt nehezen bírom, a harmadik nap után már fészkelődöm, azt érzem, nem vagyok hasznos tagja a társadalomnak, inkább mennék ügyeket intézni. Hát igen, szeretek dolgozni, színpadon állni, van is egy pici munkamániám. Szerintem 34 éves fejjel még nem engedhetem meg, hogy kivonjam magam a forgalomból. Nem mondom, jó lenne néha több időt szánni a művészetre, feltöltődésre, de ha jön egy felkérés, sosem mondok nemet. A zene mindig magával ragad.

– És merre fog még tovább vinni? Álmok, vágyak, ambíciók? Mit szeretnél még elérni?

– Szeretnék a zenéléssel foglalkozni egész életemben, minél inkább kiteljesedni benne, és minél inkább a művészi oldalára koncentrálni. Azon dolgozom, hogy egyre több saját dalom legyen, az eddigi nyolc mellett újabbak is szülessenek. Jövőre egy újabb nagylemezt szeretnék kiadni. Nagyon sok munka van még előttem, de úgy hiszem, türelemmel, kitartással, tudatossággal és szorgalommal minden tervem megvalósulhat.

Bertalan Melinda
Fotók: Vékony Balázs