Lackó életének első meghatározó szerelmét kértük meg, hogy hosszú évek távlatából próbálja megfesteni az egykori  Lackó portréját.

– Te voltál Lackó életében az első nagy „Ő”. Hogyan találkoztatok?

– Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de nálam minden első látásra történik. Ami meghatározó, ami az életemet befolyásolja, arra egyből felkapom a fejem, azonnal jelez bennem valami.  Sok ilyen dolog van az életemben, amire, ha visszagondolok, pont így történt. A sorsom alakulását annak köszönhettem, hogy jól ráéreztem azonnal valamire. Ilyenkor azonnal tudom, és azonnal döntök, szerencsére mindig jól. Lackóval való találkozásom is  pont így történt. Egy baráti társasággal bementem Pesten a Szív nevű presszóba, ahol a többiek ismerőseihez csatlakoztunk. Lackó legbelül ült a falnál, és pont mellé kerültem. Egymásra néztünk, és onnantól kezdve együtt jártunk, összetartoztunk. Sorsszerű volt az egész. Nem zavart a korkülönbség; én tinédzser voltam, ő pedig lassan már befejezte a főiskolát. Azt, hogy szakmailag nagy tekintélye van, és a többiek nagyon tisztelik, egyből lehetett érezni. Nem akárki volt, és ezt a tiszteletet később a tanárai részéről is éreztem. Kapcsolatunk mind a kettőnk életére döntően hatott. Azt, hogy miatta lettem én is festő, azért nem mondanám, mert valószínű, hogy nélküle is az lettem volna, de biztosan sokat segített ő is.

– Mondhatjuk azt, hogy Lackó a te hatásodra lett punk?

– Én igazából nem tartottam magam punknak, nem is néztem úgy ki, inkább az a társaság vallotta magát annak, akikkel annak idején együtt „mozogtam”. Lackó is megismerkedett velük. Többségében zenészek, vagy szintén művészek voltak. Valószínűleg ők hathattak rá – főleg a zenén keresztül; ő is elkezdett ilyen zenéket hallgatni. Szerintem ez volt a döntő abban, hogy punk lett. Lackónál – ahogy telt az idő – egyre szélsőségesebb formában kezdett a punkság megnyilvánulni, soha nem tudott belőle „kinőni”. Külsejében is egyre torzult, az utolsó alkalmakkor, amikor találkoztunk, többször láttam kifestve. Amikor velem élt, ilyesmit még nem csinált. Főiskolai társai között is sok punkok akadt – alternatív zenész és művész körökben ez egyáltalán nem volt ritka.

– A külsőségek mellett milyen hatással volt ez a gondolkodására, a festészetére?

– Külsőségekről nem nagyon beszélhetünk, annyi történt csupán, hogy egy idő után vörösre festette és bezselézte a haját. Viszont a festészetében már akkor is látszott a punk hatás a képek témáiban és a címek megválasztásában. A gondolkodására is hatott: sokkal inkább lázadó lett, a normális társadalmat ellenségképként fogta fel, alapfilozófiája lett a polgárpukkasztás. De legbelül igazából nem ilyen volt, szívesen elbeszélgetett bárkivel, mindenféle rosszindulat távol állt tőle.

– Milyen volt számodra az az időszak?

– Minden nap bulizni jártunk, sose volt pénzünk, éjszaka értünk haza – és szinte mindig volt valamelyik havernak kiállítás-megnyitója. Nagy társasági életet éltünk, „pörögtünk”, mindig úton voltunk. Sokszor lementünk a szüleihez Veszprémbe, de Pesten laktunk.

– Lackó hatalmas műveltségét, elméleti és gyakorlati tudását sokan dicsérték.

– Fantasztikus volt hallgatni, ahogy értette és értelmezte a képeket. Ha élne, biztosan az ő véleményét kérném ki először a  festészettel, művészettel kapcsolatban. Csodálatosan értette a képi nyelvet – mindegy, hogy milyen stílusú festményről volt szó, ő azonnal felfejtette a lényegét. Ha akart volna, a kisujjából olyan tanulmányrajzot rázott volna ki, amire csak néhányan képesek. Kevesen tudnak úgy rajzolni, mint ahogy ő tudott – valószínű az utca embere nem ezt látta benne.

– Milyennek tartod a képeit?

– A korai festményei állnak közel hozzám, az utolsó éveiben készülteket már túl vadnak érzem. Röviden összefoglalva úgy tudnám jellemezni, hogy utolsó éveit az indulati festészet, az ösztönösség jellemezte. Nekem igazából a főiskola, valamint a középiskola alatt festett képei tetszenek – ezek az alkotások még figurálisak voltak, az absztrakt még kevésbé jelent meg bennük Valójában soha nem gondoltam, hogy végül ennyire a graffitis irányba tolódik el Lackó festészete.  

– A szakítás után tartottátok a kapcsolatot? Tudtál róla?

– Soha nem bántam meg, hogy összekerültünk, így kellett lennie, de később a szakításnak is meg kellett történnie. Muszáj volt ezt a lépést megtennem. Érdekes módon szinte rögtön utána összejött Zoéval. Szinte hihetetlen volt, hogy ennyire hamar talált magának mást. Ez persze nekem akkor rosszul esett, hiszen miután szétmentünk, két hét múlva már Zoéval járt. Még megdöbbentőbb volt, hogy rövid időn belül el is vette. Azt akarta, hogy jóban legyünk Zoéval, ne legyen harag, ne utáljuk egymást. Szinte görcsösen ragaszkodott hozzám, amikor együtt éltünk, és még akkor sem nem akart elveszíteni, amikor már volt neki más. A szakítás  után is rendszeresen megkeresett, tartottuk a kapcsolatot.

– Mennyire változott meg Lackó a későbbiekben az évek során?

– Az utolsó években egyre látványosabban kiderült, hogy nagy bajban van. Szívszorító volt látni, hogy egy ilyen tehetséges ember fokozatosan tönkremegy – és főleg az fájt, hogy nem lehetett rajta segíteni. A festészetében is látszott, hogy egyre jobban megszállják a démonai. Az utca embere valószínűleg az őrültet látta benne. Ráadásul a félreértés is nagyon fájó volt, hiszen sokan azt hitték, hogy narkótól ilyen – közben pedig egyszerűen beteg volt, nem kellett neki narkó. Szerintem csak a jobb érzésű emberek értették meg a helyzetet, akikben volt emberség. Persze azt is megértem, ha valaki átment az utca túloldalára, amikor meglátta, mert a vége felé már valóban ijesztő volt, szó szerint démoni – pedig legbelül gyerek maradt, szeretetre, elfogadásra vágyott. Utolsó találkozásainkkor már szinte alig lehetett vele beszélni, akkor is könyörgött, menjek vissza hozzá, költözzek le Veszprémbe. Végső beszélgetésünk után, mikor elbúcsúztunk, csak néztem utána. Szívszorító és fájdalmas érzés öntött el, hogy így alakult az élete. Lackó kitűnő tanuló volt, minden díjat megnyert, amire csak pályázott. Nagyon aggódtam miatta, tudtam, baj lesz, és az volt a legszörnyűbb, hogy nem tudtam neki segíteni.

Pethő Imre

A cikkben látható második és harmadik kép magángyűjtemény része, megtekinthető az Óváros Art Galériában.