„Bármit is akarunk tenni vagy változtatni, először mindig egy korábbi élményekre alapuló tudatalatti szűrőn kell átmennie a folyamatnak, mielőtt tudatos szinten tudnánk vele bármit kezdeni.” Beszélgetés Molnár Ádámmal, a Pannon Egyetem egykori diákjával mintákról, célokról, keretekről, amelyek fogva tartanak minket a mindennapokban, és arról, hogy az iskolai bukdácsolásból hogyan került be a világ legjobb szoftverfejlesztői közé, és mit kell tennünk ahhoz, hogy a bennünk rejlő lehetőségek kiteljesedjenek.

‒ Meglehetősen korán öntudatodra ébredtél, értem ezalatt, hogy nem a szülők irányítottak, hanem saját lábadra álltál. Például gyerekkorod óta jársz önfejlesztő képzésekre. Mikor és hogyan jutottál erre az elhatározásra?

‒ Akkor kezd az ember ebbe az irányba mozdulni, ha kihívással találja szembe magát. Bekerültem az ország egyik legjobb gimnáziumába, de hamar kibuktam, legalábbis lelkileg. Hirtelen nagy terhelés ért, amivel nem tudtam mit kezdeni. Anyukám állt elém egy idő után, hogy vagy iskolát váltok, vagy  részt veszek egy önfejlesztő képzésen. Kiválasztottam egyet, amely végül olyan eszköztárat adott számomra, amely kisegített abból az állapotból. Megtanított arra, hogy ha van egy kihívás, arra létezik egy jó eszköz is, vagyis minden problémára van megoldás, csak meg kell keresni. Ez a felfogás az életem része lett. Minden élethelyzetre létezik olyan technika, amely segít megoldani, így idővel elkezdtem ezeket a mintákat keresni, ezek által fejlődni. A gimnáziumot végül könnyedén elvégeztem. Azóta már  sokféle képzésen részt vettem, és legalább egy fél könyvtárat kiolvastam a témában. Meggyőződésem, hogy a megfelelő eszközök és rendszerek ismerete képes megváltani világunkat.

‒ Korán kezdted a saját cégalapítást is. Még az egyetem előtt. Mi volt ez?

‒ Mindig is imádtam alkotni ‒ már hatévesen kapcsolókat, konnektorokat bütyköltem a fotelbunkeremben, persze nem nagy feszültséggel, csak elemekről, de imádtam. Gimiben már stúdiót vezettem, és egy furcsa médiaverseny hatására elkezdtem weblapokkal is foglalkozni. A versenyen való rémes égés után mélyen beleástam magam a témába, egy idő után pedig azon kaptam magam, hogy már ügyfelek is jelentkeztek, akik tőlem szerettek volna weblapot. Persze nem voltam se számlaképes, sem pedig jogi személy, így szerződés hiányában át is vágtak rögtön. Ekkor döntöttem el, hogy amint betöltöm a 18-at, céget alapítok. Menőn hangzik, de valójában a cég csak egy papír a fiókban, ami arra kötelez, hogy fizess mindenféle adókat ‒ akkor is, ha épp nem megy.

‒ Működik még ez a vállalkozás?

‒ Két éve eladtam egy ismerősömnek. Nagyon sokat tanultam belőle, s igazán szerettem, de volt egy pont, amikor el kellett döntenem, hogy vagy felhúzok belőle egy komoly fejlesztő céget – s akkor csak azt csinálom ‒ , vagy kipróbálom magam sok más dologban is, pl. világmegváltó kezdeményezéseket szervezünk – s egyelőre az utóbbi mellet döntöttem. Azóta szabadúszóként dolgozom, és különféle izgalmas projekteket viszek mellette.

‒ Időgazdálkodási képzéseket tartasz. Mit jelent ez?

‒ Mintegy száz, szintén önkéntes barátommal a Láthatatlan Egyetem nevű egyesületbe szerveződve életvezetési ismereteket tanítunk egyetemistáknak és fiataloknak, úgy mint  időgazdálkodást, személyes pénzügyeket stb. Így igyekszünk jobbá tenni egymás életét és ezáltal a világot. Általában négy alkalomból áll egy félév, s több egyetemen folyik párhuzamosan. A végén táborral zárunk, ahol mindenféle műhelyek keretében tanulhatunk egymástól és meghívott előadóinktól. Elképesztően jó társaság jön össze ezeken az eseményeken, és igazán varázslatos, ahogy értelmes értékek köré rendeződve ‒ de totál felszabadultan ‒ fejlődünk, és a masszív ivás helyett az új infóktól leszünk másnaposak.

‒ Azt vallod, hogy ha megtaláljuk a hátráltató erőt, képesek vagyunk változtatni.

‒ A világon mindent rendszerek alkotnak. A rendszerek pedig minták alapján működnek.  Rendszer van a társadalmunkban, a reggeli kávéban, de még a génjeinkben is. Agyunk működésének is megvan a maga rendszere… csak keveset foglalkozunk vele. Pedig! Egészen pici korunktól gyűjtjük ezeket a mintákat ‒ így kb. működési alapelveket veszünk fel az élet folyamán, amelyek aztán meghatározzák az életünket. Sajnos elmondható, hogy magunkat ismerjük a legkevésbé, nem figyelünk az igényeinkre, ez pedig kihat a mindennapokra, hátráltat minket. A trükk az, hogy ha megismered a mintát, akkor visszaszerezheted a rendszer felett a kontrollt és befolyásolhatod azt – ha nem, akkor mindenképp a helyzet áldozata vagy. Ha például az agyunkat vesszük, mint rendszert, és megismerjük, hogy milyen minták alapján működik ‒ eleve, hogy minták alapján működik, mint a számítógépben a programok ‒, akkor elkezdhetünk odafigyelni rá, és meghackelni azt. Például leküzdhetjük a halogatást, és végre megvalósíthatjuk, amit szeretnénk.

‒ Milyen módszereket ajánlasz azoknak, akik szeretnének hasonlóan kreatívak és hatékonyak lenni?

‒ Nagyon szeretnék tökéletes választ adni erre a fontos kérdésre, de még nincs ilyenem. Talán három olyan fő alapelvre tudnám leegyszerűsíteni a választ, ezek igazán sokat adtak nekem. Az első, hogy kezdd el, legyél jelen! Menet közben majd letisztul, kifinomodik a dolog, de ha nincs munka, nincs fejlődés. A második, hogy ismerd meg az adott kihívásra jellemző rendszert, keresd a mintát, hogy mit miért teszel! Ha be tudod keretezni, ki is tudsz belőle törni. Ha nincs keret, nincs áttörés, és nincs is mihez tartani magad, csak a bizonytalanság marad. A harmadik a folyamatosság, ez most számomra a legnagyobb kihívás, de talán a legfontosabb is. Ha minden nap teszel valamit, amitől egy százalékkal jobb leszel, akkor az egy év múlva nagy fejlődést jelenthet. Ugyanez a mennyiségű haladás egyszeri nekiugrásra sokszor lehetetlen küldetésnek tekinthető, de lépésről lépésre sima ügy. Ha az időgazdálkodást úgy fogjuk fel, miként tudunk még többet kihozni egy napból, akkor egy idő után mi is kiégünk. Ezzel szemben inkább célokat határozzunk meg, azt miként érhetjük el, milyen eszközöket használhatunk, ezzel keretet adva a napnak. Már az is óriási lépés, ha minden reggel összeírjuk a napi teendőket, s máris hatékonyabbak lehetünk. Eleinte várhatóan túlvállaljuk magunkat, de idővel rájövünk, nem kell minden időpontra feladatot rakni, hagyni kell időt például a hibázásra. Idővel ráérzünk erre, csak el kell kezdeni. Nem az a baj, ha valamit rosszul csinálunk, hanem ha el sem kezdjük.

‒ Gyakran tartasz időgazdálkodás és önfejlesztő képzéseket is. Ennyire komoly probléma ez? Mennyire vagyunk „veszteségesek” a hétköznapokban? Mennyi időt töltünk felesleges dolgokkal?

‒ Erről egy történet jut eszembe egy fiatal srácról. Gimnáziumban az órák mellett különórákra járt, versenyszerűen sportolt, motorozott, barátnője volt. A napjai órára pontosan beosztva, de tartalmasan teltek. Minden belefért, s működött is a rendszer. Ha kiragadunk egy részletet, akkor azt is mondhatjuk, hogy idilli. Majd jött az egyetem, ahol teljesen széthullott, és véletlenül kirúgatta magát, mert az addig létező és bevált rendszer a maga kis kereteivel megszűnt, és rászakadt a fene nagy szabadság, amiben bármit megtehetett, ezért nem tett semmit. Nem azért, mert nem akart, hanem mert nem tudta, mihez nyúljon. Követte a környezete példáit: „hej, ráérünk arra még”. Ez a srác egyébként én voltam, és akadt olyan pont, amikor ténylegesen nagy nullának éreztem magamat, egy be nem váltott ígéretnek. Borzalmas érzés. Azóta sok dolog történt, s ma már biztosan állíthatom, hogy nem kell így lennie. Mégis sokan vannak így, pedig rengeteg csodálatos ember létezik, akiben ott az óriási potenciál, de nem tudja kihozni magából, emiatt saját árnyékában önmagát ostorozza. Pedig csak hiányoznak neki a kapcsolódási pontok és az eszközök. Saját bőrömön tapasztaltam, mennyire fontos ismerni és használni őket – így őszinte hittel és óriási lelkesedéssel adom tovább őket.

‒ A Pannon Egyetemen tanultál. Mit adott neked az itt töltött idő?

‒ Imádtam a Pannon Egyetemet. Fantasztikus évek voltak. A szakmai tudás is fontos, és a MIK elég erős ebben, de a legkirályabb az egyetemi években szerintem az, hogy elképesztő szociális készségeket és szellemi tőkét ad hasonszőrű elvetemült jóemberek társaságában. Talán ez még fontosabb is, mint a papír, hiszen az életre tanít. De mit adott még? Extrovertált lettem,  csiszolódott a bulikban a tánctudásom, megtanultam újra iskolába és iskola mellé járni, néha értelmes, néha értelmetlen dolgokat csinálni. Csocsózni, újra szerelmes lenni, viccelni komoly dolgokkal, majd azokat félretéve komoly választ adni. Szerintem életem első vezetői élményeit is itt szereztem, először gólyatáborokban patronként, aztán a VEN-en  diákrektor-jelöltként, ahol 100+ huncut koboldot vezetve élhettem át, milyen, amikor „alkonyattól pirkad”. A lista nem teljes, ahogy az életem sem lenne az ezek nélkül az évek nélkül. Ahogy Tibes barátom mondja: „minden nap ünnep.” ‒ Hálás vagyok az itteni népnek.

‒ Hogyan lett belőled szoftverfejlesztő? A legjobbak között tartanak számon, pedig ‒ mint az előbb említetted ‒ nehezen indultak az egyetemi évek.  

‒ Emlékszem: épp egy távirányítós autóból eszkábált morze berendezéssel igyekeztem nagypapámnak üzenni a város másik végébe, amikor szüleim beállítottak életem első számítógépével. Mindez hétéves koromban történt. Ekkor minden megváltozott. Hétről hétre szervizbe hordtuk, mert mindig kísérleteztem valamivel, és elrontottam. Néhány év múlva már volt, hogy a szerviz küldte hozzám a problémás eseteket, akkor már javításra. Hehe. 14 évesen megérkezett a betárcsázós internet, és azt játszottuk, hogy hackerek vagyunk, tanultuk az internet rejtelmeit. Kicsivel később jött egy szerelem, majd amikor újra észhez tértem, már weblapokat kódoltam. Nem akartam kimondottan szoftverfejlesztő lenni, de imádok alkotni, a programozás pedig szerintem olyasfajta varázslat, amivel világokat teremthetünk a semmiből. Az, hogy épp mennyire vagyok jó, az állandóan változik ‒ főleg azon múlik, hogy mennyit teszek érte, és éppen mennyire lelkesedem. Igazán jó érzés ezt a „legjobbak közöttet” hallani, de szerintem sok jobb kóder létezik nálam. Ami viszont fontos, hogy nem csak a programozói képességek számítanak, amikor piacra kell vinni a tudást. Az egész egyébként onnan jött, hogy a Toptal nevű cég ‒ akiken keresztül szabadúszóként dolgozom ‒   azt mondja, hogy aki hozzájuk sikerrel bekerül, az a világ szabadúszó szoftverménökeinek legjobb három százalékába tartozik. Hogy mitől lesz valaki a legjobb? Szerintem nagyon összetett kérdés. Nyilván kell a szakmai tudás is, és rengeteg egyéb „soft skill”-nek nevezett, főleg ember központú tudás – s így ezeknek a tapasztalat által kicsiszolódott valamilyen kombinációja. Mindenesetre nagyon sokat fejlődöm, miközben igyekszem felnőni a feladathoz. A legutóbbi projektemben épp egy harvardi agykutatónak fejlesztettem egy vicces képeket mutogató alkalmazást, amiből megállapítható, hogy milyen a tesztelő humora – izgi.

‒ A TEDxYouth színpadán is álltál, és „Uralkodó mintáink” címmel tartottál előadást. Mit jelent számodra másoknak adni valamit?

‒ Nagyon motivál. Rengeteg jó dolgot kaptam már az életben különböző emberektől, és ezek hatására rengeteget fejlődhettem. A TEDxYouth-on egy olyan nagyon fontos nézőpontról beszéltem, amire a sok impulzus hatására most éppen nekem állt össze egy átadásra érdemes dolog, és nagyon jó érzés, hogy mindez rengeteg embernek segít. Mindannyian más-más impulzusoknak vagyunk kitéve, és ezáltal nagyon különböző dolgokat tanulunk az életről. Ha ezeket meg tudjuk osztani másokkal, akkor rövid idő alatt akár több életnyi tapasztalattal is gazdagíthatjuk egymást ‒ és élhetünk sokkal minőségibb életet. Továbbadni a tudást egyszerre felemelő, és szolgálat.

 

 

‒ Előadásodban hangzik el: a siker részei  „az intelligencia, a körülmények, a technika, a motiváció, a célok és a korábbi élmények”. Meglepő arányokat sorakoztattál melléjük.

‒ Az előadásomban hallható arányokat egy kutatás sorakoztatta melléjük, és pont azt állítom, hogy nem is értek velük egyet. Én azt mondom, hogy a fenti tényezők közötti százalékos leosztások nem lehetnek igazak, mert nem százalékban kell mérni, hogy melyik tényező mennyire hat ránk, hanem inkább mint egy piramis lépcsőit egymásra rakni ‒ és azokat sorban megmászva lehet csak haladni. Az alapja a piramisnak, hogy legyen intelligenciánk, hiszen egy aranyhal nem akar világot váltani. Aztán jönnek a korábbi élmények, célok, technikák, körülmények. S ezeket kihívásonként megmászva érünk el a változásig.

‒ Erre alapozva létrehoztál egy sikerpiramist. Mindig ezt követed?

‒ Ez a sikerpiramis valójában csak egy látásmód. Az volt az előadás végén a konklúzióm, hogy „Ha ismered benne a mintát, akkor nem tudod nem észrevenni”. Ez azt jelenti, hogy ha megismerjük a működésünket, akkor befolyásolhatjuk, és fel is fog tűnni, amikor az hat ránk. Konkrétan itt arra gondolok, hogy bármit is akarunk tenni, vagy változtatni, először mindig egy korábbi élményekre alapuló tudatalatti szűrőn kell átmennie a folyamatnak, mielőtt tudatos szinten tudnánk vele bármit kezdeni. A trükk az, hogy ha már tudatos szintre hoztuk a dolgot, tehát felismertük a mintát ‒ akkor már tudunk változtatni, pl. célokat kitűzni, a céloknak megfelelően új technikákat tanulni, ezekhez alapként új körülményeket kialakítani. Amíg nem jut el a tudatos szintre a probléma, addig csak azt érezzük, hogy  feszít, s nem megy, tehát elbukik érzelmi szinten, vagy a modell szerint a korábbi élményeknél a piramis legalsó lépcsőjén. Például ha a korábbi élmények halogatásra késztetnek minket, akkor neki sem tudunk állni a valódi munkának, amihez amúgy használhatnánk a tudatos eszközeinket. Szóval hiába vannak eszközeink, ha nem használjuk őket. S hogy is tudhatnánk mihez nyúljunk, ha nem látjuk át, hogy éppen mi történik? Ez a fajta önmegfigyelő, tudatos jelenlétet igénylő folyamatos önreflexió eleinte sok energiát és figyelmet igényel, de minden pici győzelemmel egyre könnyebben megy, s így alakít ki minket már tudattalanul, de szolgáló szokásokat. A minta a szokásaink logikája.

‒ Mit tartasz a legnagyobb sikerednek az életben?

‒ Fantasztikus emberek vesznek körül, ezért leginkább azt, hogy életem során ‒ mint Kisherceg a rózsát ‒ megszelídíthettem őket.

‒ Milyen célok vannak most előtted?

‒ Úgy érzem, hogy nagyon sok gondolatom van, amit szeretnék átadni, éppen ezért nagy célokat tűztem ki. Az egyik, hogy szeretnék egy olyan eszközt elérhetővé tenni a világon bárki számára, amivel egyszerűbben kifejezheti a megbecsülését. Varázslatos, hogy mennyire erős a hála kifejezése, és ijesztő, mennyire nincsenek rá nyelvi és kulturális megoldásaink. Az utóbbi évben egy komoly szociálpszichológiai kutatást is csináltunk, hogy validáljuk a feltételezéseimet ezzel kapcsolatban, s az eredménye egészen elképesztő lett ‒ s egyben nagyon motiváló is, így szeretném, hogy mindenki számára elérhető eszköz készüljön belőle. Közben dolgozunk egy egyelőre titkos startup jellegű vállalkozáson is, amely szintén nagyon lelkesít, és egy kézikönyvet is firkálgatok egy ideje, ami a személyes hatékonyságra fókuszál egy újszerű megközelítésből. Ami biztos: rendszeresen szeretnék olyan eszközöket kreálni, amihez sokan hozzáférhetnek, és sikerrel használhatják atokat, hogy boldogabbá tegyék az életüket.

 

NÉVJEGY

Molnár Ádám
1988.10.12. ‒ Salgótarján

Iskolák:
II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola ‒ Salgótarján
Bolyai János Gimnázium ‒ Salgótarján
Pannon Egyetem - Mérnök Informatikus Bsc ‒ Veszprém
Budapesti Corvinus Egyetem ‒ Gazdaságinformatikus Bsc ‒ Budapest

Elismerések:
Jó Tanuló, Jó Sportoló Díj
Magyar bajnok ‒ Kyokushin Karate
Országos Weblapkészítő Verseny különdíj
24 órás programozó verseny ‒ 1. helyezett

Munka:
Cégalapítás 2007-ben
A Hősök Tere Kezdeményezés egyik megálmodója
A Láthatatlan Egyetem önkéntese, veszprémi alapítója
2014-ben a Preziben meghívták a JUMP ‒ Junior Mentoring Program kitalálására, megvalósítására
Később bekerült a Toptal-ba, így a világ szabadúszó szoftvermérnökeinek legjobb 3%-ba
Közös projekt Dr. Philip Zimbardoval, aki a világ talán leghíresebb szociálpszichológusa

 

Cseh Zoltán
Fotó: Babják Tamás

impresszum