Szelle Dávid, a Pannon Várszínház fiatal színésze már második alkalommal vihette haza a legjobb színésznek járó közönségdíjat. Nem csoda: minden mondatából tisztán kicseng a színház iránti szeretete és alázata.

‒ Tízéves korod óta játszol Veszprémben, az elmúlt 17 évben pedig már rengeteg szerepkörben kipróbálhattad magad: színész, koreográfus, a rendező munkatársa, rendező, a Starfactory műsorvezetője. Te is ilyen gyors folyamatnak élted meg ezt, vagy lépésről-lépésre felépített út volt?

‒ Inkább úgy érzem, hogy lépésről-lépésre jutottam el idáig. Nagyon sokat dolgoztam és dolgozom is a mai napig azért, hogy egyre feljebb jussak a ranglétrán. Persze amikor 1999-ben, tízévesen elkezdtem játszani, a színház még csak egy nagyon jó hobbi volt. Rendkívül élveztem a színházi közegben mozogni – gyakorlatilag ebben nőttem fel. De akkor még nem gondoltam, hogy majd ez lesz a hivatásom, tipikusan a „gyerekfoglalkozások” érdekeltek: ügyvéd, doktor, agysebész…

‒ Mi hozta meg az átkattanást?

‒ Ahogy telt-múlt az idő, egyre otthonosabban éreztem magam a színházi közegben, de a középiskolát még a nővérem mintájára környezetvédelem szakon kezdtem el – és elég hamar rá is jöttem, hogy az nem én vagyok. Nagyon sok dolgot szerettem benne, érdekes világ volt, de nem az enyém. 2005-ben aztán, amikor átkerültem a Pannon Várszínházba, elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy ha ennyire szerelmes vagyok ebbe a szakmába, akkor miért ne tűzhetném ki célnak a színészetet? Hál’ istennek Vándorfi László igazgató úr is ezen a véleményen volt, látta bennem a lehetőséget, így az ő segítségével tudtam megszerezni 2009-ben a színész II végzettséget, majd 2012-ben a színész I-et.

‒ Színház és környezetvédelem igen messze áll egymástól. Tudtál mégis bármit kamatoztatni a környezetvédelem szakon tapasztaltakból?

‒ Nekem, aki világéletében hozzá volt szokva a pezsgéshez, és hogy folyamatosan emberek vesznek körül, a környezetvédelem egy rendkívül magányos szakmának tűnt. Persze ott is találkozol iskolatársakkal, később munkatársakkal, de mégis csak egymagad ülsz a laboratóriumban órákon keresztül a műszereid előtt. Én nagyon szeretek olyan közegben mozogni, ami egy pillanatra sem áll le. Talán ez is visszatartott a környezetvédelemtől, és nem érzem úgy, hogy a négy év alatt bármit is át tudtam volna emelni onnan a mostani szakmámba.

‒ És mi van a felelősséggel, ami a környezetvédelem kapcsán igencsak adódik?

‒ Azt már előtte, gyerekfejjel megtanultam. Mióta színházban mozgok, tudom jól, mivel jár ez: a fegyelmezettség, felelősség, csapatmunka az alap.

‒ A színház tehát szocializáció szempontjából is ideális közeg volt.

‒ Valóban. Nagyon jó nevelést kaptam otthon édesanyámtól, de a színház szociális szempontból másfajta, erősebb nevelést is adott. Egyébként egy szűk maggal a mai napig tartjuk a kapcsolatot a volt iskolástársakkal, és gyakran beszédtéma köztünk, hogy milyen szerencsésnek tartanak – és én is magamat –, amiért már ilyen fiatalon megtaláltam a hivatásomat. Hiszen biztosan van pár olyan korombeli 27‒28 éves, aki a mai napig nem tudja, mit szeretne az élettől, hiába tanul egyetemen, vagy már dolgozik.

‒ Játszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy mégsem jön össze a színház. Akkor mivel foglalkoznál szívesen?

‒ Bár fejből rajzolni sajnos nem tudok, engem mindig is nagyon érdekelt a belsőépítészet, hogy a saját szájízem szerint  rendezzek be egy lakást. Talán édesanyám hatására alakult így, aki igazi ezermester, folyton barkácsol, és ha éppen gondol egyet, egy év után átrendezi a házat.

‒ Visszatérve a színház komplexitására, nemcsak rád, de az egész generációdra jellemző, hogy szeretitek kipróbálni magatokat több területen is. Szerinted mi lehet ennek az oka?

‒ A mai világban jó, ha több lábon áll az ember, és akár egy szakmán belül több rétegben ki tudja próbálni magát. Ráadásul a koreográfia, a dramaturgia, a rendezés mind ugyanúgy ott van egy színésznél, csak teljesen más perspektívából. Ezt megtapasztalni mindig nagyon izgalmas, és persze nagy kihívás is. Én például nagyon szeretek színészként próbát nézni, de valószínűleg minden sorstársamban él az érzés, amikor egy próbán nézi a kollégáit, hogy szeretne neki tanácsot adni, mit hogyan csináljon. Ilyenkor természetesen elmondhatja az észrevételeit, de rendezőként ez mégis csak más, mert akkor muszáj ezeket a dolgokat kipiszkálnia. Ehhez persze az is kell, hogy kellően termékeny és felkészült legyen a kolléga, legyenek önálló gondolatai. Mindig azt mondjuk próbán, hogy inkább legyél nagyon-nagyon sok, mert abból lehet visszavenni, a kevéshez viszont nehéz hozzáadni. De ebből itt szerencsére nem szokott probléma lenni.

‒ Gondolom, azért a pályán töltött 17 évhez, a több mint 50 munkához az is hozzátartozik, hogy nem szeretsz unatkozni. Mindig nagylángon kell égni, hogy jól érezd magad?

‒ Nekem kell a folyamatos pörgés. Természetesen nagyon jól esik a pihenés is a sok munka után – most nyáron például a július 6-ai előbemutató óta már nem próbálunk, csak játsszunk, így van két-három egybefüggő szabadnapom. De egy-másfél nap után már azt veszem észre magamon, hogy nem bírok megmaradni a fenekem. Menni kell, sétálni egyet az utcán, a belvárosban, találkozni a barátokkal, kollégákkal.

‒ Azt mondják, egy színésznek kell is az ingergazdag környezet, mert abból tud táplálkozni.

‒ Ha nem dolgozunk, nálunk akkor is akarva-akaratlanul ott van a szakma, tudat alatt figyeljük a körülöttünk lévő világot, amiből esetleg tudunk építkezni. Amikor színészbarátokkal sétálunk éppen a belvárosban, vagy fesztiválozunk, gyakran megfigyeljük magunkon, hogy figuralesen vagyunk. Én például a buszon előszeretettel vagyok ilyen figuralesen: nézem a környezetet, a karaktereket, akik színpadon visszaköszönve elsőre talán soknak tűnnek, de a valóságban nagyon is léteznek.

‒ Az interjúnk elején említetted, hogy nem végeztél színművészeti főiskolát. Érezted ennek valaha hátrányát, negatív visszacsatolást?

 

‒ Volt már rá példa, amikor ezt megemlítettem, hogy néhányan húzták a szájukat. De nem hiszem, hogy baj lenne, amiért én gyakorlatilag a színházi közegben tanultam meg a szakmát. Vannak elég nagy nevek a pályán ma is, akiknek soha nem volt közük a Színművészetihez, ennek ellenére még Kossuth-díjat is kaptak. Igaz, talán kicsit rögösebb az út, amit be kell járni, ha az ember ily módon tanulja a mesterséget, talán kitartóbban kell dolgozni ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon a pályán, talán jobban magára van utalva az ember, nem tudom, mert nincs összehasonlítási alapom. De azt tudom, hogy első pillanattól kezdve a színpadon, szerepeken keresztül tanultam/tanulom a szakmát a mai napig.

‒ Ha már itt tartunk: a 2015/16-os évadban volt két nagy mérföldkő az életedben. Az egyik egy igen komoly szerep, az „Equus” zavart elméjű Alanje. Mennyire tudtál ehhez meríteni a külső környezetből, és mennyire kellett mélyre leásnod magadba?

‒ Alan életében az egyik alapprobléma a médiafüggősége. A darab íródásának idején ezt a függést a televízió jelentette, amit most felváltottak az okostelefonok: mindenki  folyamatosan bújja őket, amiből aztán kis híján balesetek születnek. Ehhez tényleg nem kell messzire menni, csak az utcára. Magamban viszont sokkal mélyebbre kellett leásnom, és ezt még soha nem tapasztaltam meg a 17 év alatt. Sosem gondoltam volna, hogy a szívem és a lelkem mélyén ilyen erők lakoznak bennem, amiket elő tudok hozni, és esetleg hatni is tudok velük. Gyönyörű, de ijesztő volt ezt megtapasztalni.

‒ Ez volt eddig tehát a legnagyobb kihívás számodra?

‒ Így van. Egyébként nagyon szeretem az ilyen kihívásokat. Alapjáraton is maximalista ember vagyok, soha nem vagyok elégedett magammal, mindig többet akarok. Ez nem mindig jó tulajdonság, de inkább legyek ilyen, mint hogy hátradőlve azt mondjam: „Ide nekem az oroszlánt is!” Ennél a darabnál pedig főleg előjött a maximalizmusom, de úgy érzem, sikerült a legtöbbet kihozni belőle. Furcsán fog hangzani, de nagyon jól érzem magam benne. Van egy-két olyan pillanatom az életben nekem is, amikor kicsit fáradtabb vagyok, úgy érzem, semmire sincs szükségem, csak egy ordításra. Ilyenkor mindig azt mondom: de jó lenne holnap egy Equust játszani, mert ott tényleg mindent ki tudok adni.

‒ Nemcsak ez a darab volt emlékezetes pont, de a közönség díja is, amit már másodszor vihettél haza az évad végén. Mi motivál még mindezek után?

‒ Hogy jövőre is elvigyem a közönség díját... Ez nagyon jó visszajelzés, mert színészként a legnagyobb fizetség a nézők szeretete. Éppen ezért nagyon jól esett – és ezúton is köszönöm újra –, hogy a veszprémi közönség már második  alkalommal érezte úgy, hogy jó az, amit csinálok, meg tudom fogni őket, függetlenül attól, hogy fő- vagy epizódszerepet játszom. Nekem mindegy is, mert mindkettőt imádom. Hatalmas felelősség, amikor én viszem a hátamon a darabot, viszont nagyon szeretek mások alá is dolgozni, és rendkívül élvezem, amikor hozzá tudok adni a másik kolléga tündökléséhez.

‒ Egy gondolat erejéig tételezzük fel azt is, milyen lenne, amikor tényleg senki alá nem kell dolgoznod, mert saját színházad van. Azt milyennek képzelnéd el?

‒ Nagyon szeretem azt a vonalat, amit a Pécsi Harmadik Színház képvisel, a kicsit groteszk drámákat. Ha én csinálnék színházat, döntő többségében ilyen darabokat rendeznék, talán azért is, mert az Equus révén most közelebb kerültem a komolyabb témákhoz. De hatalmas élmény volt a pécsi színház POSZT-on díjazott „Piszkavas” című vendégjátéka is. Stúdióelőadás volt, a nézők a színpadon foglaltak helyet, és hihetetlen sikert aratott. A második másodperctől maga alá gyűrt, vitt minket magával. Hiszem, hogy igenis szüksége van Veszprémnek is az ilyen fajsúlyú darabokra. Persze, nem minden előadás lenne ilyen, mert hosszú távon nem kifizetődő, ha a közönség folyton léleknyomorogva megy haza, de azt gondolom, a szórakoztatásnak ez a vonal is része.

 

NÉVJEGY

Szelle Dávid 1988-ban született Veszprémben. 1999 óta játszik színpadon, első szerepét „A dzsungel könyve” című darabban kapta a Petőfi Színházban, melyet Krámer György koreográfus rendezett. Nővére mintájára környezetvédelem szakon végezte el a középiskolát az Ipari Szakközépiskola és Gimnáziumban, de hamar ráeszmélt, hogy a színészet lesz az igazi hivatása. 2005-ben került a Pannon Várszínházhoz, ahol színész végzettséget szerzett. Fiatal kora ellenére rengeteg szerepkörben feltűnt már: színész, rendezőasszisztens, rendező, koreográfus, műsorvezető.

Legfontosabb színházi munkái: A dzsungel könyve (Veszprémi Petőfi Színház), A kölyök (Veszprémi Petőfi Színház), Szentivánéji álom (Pannon Várszínház), Sose halunk meg (Pannon Várszínház), Black Comedy (Pannon Várszínház), Equus (Pannon Várszínház), A bunkerrajzoló (Pannon Várszínház)

Díjai: Legjobb színész közönségdíja (2015, 2016)

 

Bertalan Melinda
Fotó:  vportre  / Pannon Várszínház

impresszum