Gáspár Balázs fotográfussal, a Mai Manó Ház munkatársával beszélgettünk. Veszprémből indult, és az egyetem elvégzése után fotográfiával kezdett foglalkozni; elmondása szerint ezen az úton szeretne haladni a továbbiakban is. Számos kiállításon szerepeltek alkotásai, miközben folyamatosan publikál, tárlatvezetéseket tart és hamarosan mindezzel párhuzamosan a Nemzeti Múzeum fotótárában is dolgozni fog.

‒ Magyar-filozófia szakon végeztél az egyetemen. 2016 elejétől kezdve a Mai Manó Ház munkatársa vagy. Milyen munkát végzel az intézményben, és hogyan kezdtél el fotográfiával foglalkozni?

‒ Kezdetben a festészet érdekelt, majd a rajz felé fordultam. 2009-ben Finnországba utaztam, akkor kaptam egy fényképezőgépet, és elkezdtem fotózni. Három év múlva jelentkeztem a Szellemkép Szabadiskolába, ott tanultam fotográfiát. Időközben kiderült, hogy a tanári pálya távol áll tőlem,  ugyanakkor az irodalom és fotó kapcsolata nagyon érdekel. Egyre inkább elmélyedtem a fotográfiában, és először a Robert Capa Központban dolgoztam animátorként, majd 2016 elején sikerült a Mai Manó Házban elhelyezkednem. Itt háztörténeti sétákat ‒ mivel különleges maga az épület is, azt is be szoktuk mutatni‒ és alkalmanként tárlatvezetéseket tartok, valamint folyamatosan publikálok a Mai Manó Blogon, ahol havonta jelennek meg fotótörténeti témájú írásaim.

‒ Az utóbbi években több nagyobb volumenű kiállításon is szerepeltek munkáid. Ilyen volt például az Élet-terek című kiállítás (2015-ben), amely elsősorban a kint és a bent kérdését feszegeti. Az itt kiállított munkád, a Térhatárok – négy darabból álló sorozat –, mindegyik képén van középen egy küszöb. A küszöbről az ember általában valamilyen határ átlépésére, vagy egyik térből a másikba való átlépésre asszociál. Mennyire foglalkoztat téged a határok átlépése?

‒ Mindenkinek akadnak az életében határátlépések, és ez a sorozat éppen arra próbált reflektálni, hogy sokkal többször, mint gondolnánk. Leghétköznapibb tereinkben is hatással van ránk egy határ vagy küszöb átlépése – attól függően, hogy milyen térből milyen térbe lépünk, vagy milyen kulturális asszociációink vannak egy bizonyos térrel kapcsolatban –, melytől függően változhat a viselkedésünk, illetve nyilván mi is hatással vagyunk környezetünkre viselkedésünkkel. Egy összjátékról van szó tulajdonképpen. Fontos, hogy ezek a terek ‒ melyek a képeimen megjelennek ‒, nem különleges terek ‒ múzeum, templom, átjáró, otthon ‒, de mégsem mindig tudatosul bennünk ez a határátlépés. Mindezt absztrakt, konstruktivista jellegű formában próbáltam bemutatni. Maga a kiállítás is két térben valósult meg, az egyik a benti terek ‒ személyesebb terek ‒, másik a kinti terek ‒ nagyobb léptékű sorozatok ‒ témakörében.

‒ A legújabb fotósorozatod a Plakátmagány címet viseli, és az előbb említett Térhatárokhoz hasonlít abban, hogy a plakátok is a mindennapjaink részei, ennek ellenére mégsem mindig figyelünk fel azokra a különleges részletekre, melyek a te képeiden megjelennek. Mi az, ami ebben az esetben számodra fontos? A kép, a struktúra, a szöveg, vagy mindhárom?  

‒ Egyrészről e képek közösségi jellege fontos, ugyanakkor nagyon sokrétű dologról van szó. Felragasztják a plakátokat, majd az emberek letépik, ki vannak téve az időjárás viszontagságainak is, és ez így együtt alakítja a képet. Létezik ennek egy térbeli egymásra rakódása is: formák, színek, betűk, egyfajta kollázs jelleggel. Másrészt pedig ott van az idő, mint tényező. Gyakran látok régi, sok évvel ezelőtti plakátokat, vagy a maradványaikat, amelyek a személyes és a társadalmi emlékezetnek és eseményeknek is a találkozásai.

‒ Egy másik nagyon izgalmas projektben is részt vettél 2016-ban, az úgynevezett „Budapest 100” inkább tűnik kutatómunkának. Mi volt ebben a programban a feladatod?  

‒ Önkéntes programszervezőként egy budapesti házba kellett különböző programokat szerveznünk. Ehhez nyilván kellett háttérismeret a házról, a történetéről, az ott lakókról. Azért voltunk nagyon szerencsések, mert pont Székely Aladár házát kaptuk, ahol a műterme is volt, így ismét a fotográfiához kanyarodhattunk vissza. E. Csorba Csilla fotótörténésszel, Szilágyi Lenkével – aki kortárs írókról készít képeket – szerveztünk egy beszélgetést a portréfotózásról, Ady fotóihoz való viszonyáról. Emellett pedig csináltunk egy interaktív háztörténeti kiállítást – az egyébként bérházak között különlegesnek számító neogótikus stílusú házról –, amelyben a benti terekben megtalálható kis téglák voltak a meghatározó elemek.  Az egészet pedig tágabb kontextusba is helyeztük a 19. század végi polgári lakás és hétköznapi életmód bemutatásával. Nagyon érdekes és kreatív munka volt, idén folytatjuk.

‒ Említetted az elején – és most is szóba került a háztörténeti projekt kapcsán –, hogy érdekel az irodalom és a fotográfia kapcsolata. Bartis Attila A vége című regénye jut erről eszembe, ahol a kettő tulajdonképpen elválaszthatatlan egymástól. Hozzád melyik áll közelebb: a kép vagy a szöveg?

‒ Azt szoktam mondani, hogy – bár nem vagyok író – a kettő együtt mozog. Nálam mindig együtt él a kettő, vagy legalábbis hatnak egymásra. Ha nem is annyira a szépirodalom, de a filozófia mindenképpen. A kortárs fotográfia megértéséhez sokat segíthet a filozófia. A szöveg és a kép megértése együtt is működhet. Egy könyvben olvastam arról, hogy már a kezdetekben meghatározták a különböző irodalmi trendek azt, miként beszéltek az emberek a fotográfiáról. Érdekes elgondolkodni azon, hogy a kortárs fotográfiánál ez ma hogyan működik ‒ az egész szövegvilág milyen viszonyban áll azzal a képi világgal, amely körülvesz minket. Nekem gyakran segítenek a kortárs filozófusok írásai a képek megértésében.

‒ Tervezed, hogy ezt valamiféle módon feldolgozod a jövőben? Esetleg egy következő kiállítással?

‒ Tervezek foglalkozásokat a kép és szöveg kapcsolatáról. Az lenne a célja, hogy ne vegyük evidensnek az önmagában álló kép jelentését, tudatosabban viszonyuljunk ahhoz, hogy a képeket hogyan fogyasztjuk. A kép és szöveg viszonyát is szeretném boncolgatni. Ha például egy képhez hozzárendelek tízféle szöveget, tízféle jelentése lesz. Rengeteg kérdés is kapcsolódik ehhez a témakörhöz. Evidens-e, hogy milyen szövegeket gondolunk hozzárendelhetőnek bizonyos képtípusokhoz? A képhez kell-e szöveg, és ha igen, milyen? A kép és szöveg univerzumot azonban tágan gondolom értelmezni, ugyanis életünk nagyobbik részében nem fotóművészettel és nem szépirodalommal találkozunk.

‒ Ezek szerint a fő irányvonal marad a fotográfia? Mik a további terveid?

‒ Mindenképpen fotóval szeretnék foglalkozni. Jelentkeztem a Nemzeti Múzeum fotótárába önkéntesnek, és szeretnék a későbbiekben a múzeumban gyűjteménnyel is dolgozni. Emellett dolgozom egy új sorozaton is. Ismét absztrakt jellegű munkáról van szó, ismét egy hozzám közel álló helyről, a könyvtárról, ahol a könyveket sokan forgatják, sokan firkálják össze, sokan reagálnak rá, és megragadott ennek az esztétikája. Az egyes könyvtári könyvek egy-egy oldaláról kisatíroztam – digitálisan – a szöveget, így létrejön egy kép szöveg nélkül, csak az olvasók által beleírt firkák, aláhúzások maradtak a képen. Mindezt olyan filozófiai témájú könyvekkel csinálom, amelyek számomra fontosak, így alkotom meg sajátos, absztratk filozófiatörténetemet. A filozófia alapja a dialektika, tehát a párbeszéd, és az ilyen típusú könyvekben található a legtöbb bejegyzés, mert ezekben vannak leginkább olyan gondolatok, melyekkel az ember vagy azonosul vagy felháborodik rajtuk. Ez is valamiféle közösség és esztétikum.

 

NÉVJEGY

Gáspár Balázs 1989-ben született Veszprémben. 2014-ben végzett az ELTE magyar-filozófia szakán, 2012 és 2013 között a Szellemkép Szabadiskolában tanult fotográfiát. Kiállítások: Tévutak, PH21 Galéria (2012); ARC, „Döntsd le a falakat!” (2014); 15. ARC plakátkiállítás (2015); Random:15, Élet-terek (2015); Veszprémi Tavaszi Tárlat (2016, különdíj); A római part (2016, különdíj).

 

Dohnál Szonja
Fotó: Babják Tamás

impresszum